TISZTELETJEGGYEL
Csontos János
Kevés romlékonyabb portéka van a politikánál. Van, hogy a művészetet is a mulandóság játékának érezzük. Az Úr jókedvében volt ugyan, de kicsit szórakozott is lehetett, amikor a művészeket teremtette – egy Mozart vagy Bartók mégis olyan masszív sziklaszirtként emelkedik ki az idő fortyogó óceánjából, amilyenről egy politikus még csak nem is álmodozhat. A politika balszerencséje, hogy mégis folyton-folyvást érintkeznie kell a művészettel, s ez óhatatlanul saját esendőségére, olykor silányságára emlékezteti. Demokráciában ugyan úgy illik, hogy azt hangsúlyozza: a világ minden kincséért bele nem avatkozna az autonóm alkotói folyamatokba, semmi szín alatt nem tenné a kiszolgáltatott múzsákat a politika szolgálóleányaivá – ám reménytelenül materialista korunkban ez is csak a szokott képmutatás. A festőnek, az írónak, a muzsikusnak is ennie és laknia kell – nem is szólva magasabb rendű kulturális igényeinek kielégítéséről, amely a közösség által elvárt nívós teljesítményre ösztökélheti. A politikának e keretek megteremtése látszólag nyűg, valójában azonban a hatalomgyakorlás finoman hangolt metódusa. Nem csoda, ha a közéleti ember olykor virtuális mecénásként tetszeleg „szolgáló” szerepében, holott az adóforintjainkkal gazdálkodik.
A politikusnak támadhat például olyan remek ötlete, hogy a művészetpártoló állami büdzsé legjelentékenyebb szervezetéből – nevezzük Nemzeti Kulturális Alapprogramnak – egyszerűen kirekessze az érintetteket, száműzze a vonatkozó civil szervezetek delegáltjait. Egy politikusnak ugyanis szorult helyzetében vagy úri jókedvében bármilyen szivárványos ötlete támadhat, s azokat – ha máskülönben nem ütközik az alkotmányba meg a hatályos törvényekbe – sorra át is ültetheti a gyakorlatba. Igaz, a demokráciát az különbözteti meg a diktatúrától, hogy a döntéseknek következményei, a hatalomgyakorlásnak pedig időbeli korlátai vannak: előbb-utóbb jönnek a választások, s az önkényeskedő politikust esetleg elzavarják. Hogy e következmény – a négyévenkénti ítélőszék – elhúzódó volta a köztes időben se keserítse meg reménytelenül az életünket, arra való a hatékony szakmai érdekvédelem: rádöbbenteni a döntéshozót, hogy amit rövid távú érdekeitől vezettetve cselekedni kíván, az kontraproduktív, művészetellenes, antidemokratikus. Hogy Bozóki miniszter úr e konkrét esetben meggyőzhető volt, az szerény bizonyíték arra, hogy egy demokráciában a helyzet mégsem olyan kilátástalan, mint egy magát demokráciának hazudó diktatúrában.
Sokáig úgy tetszett, hogy ilyesfajta markáns kiállásra, hatékony érdekérvényesítésre van szükség a Bartók Rádió sorsa, illetve a Rádiózenekar jövője érdekében is. A viharfellegek átmenetileg elvonultak ugyan, de nem oszlottak fel: bármikor visszatérhetnek. A Magyar Rádió elhúzódó válsága – amelyért részben a törvényhozó, részben a végrehajtó hatalom a felelős – egyszerűen elnapoltatott a választások utánra, az új kormányzat nyakába öntve a felelősséget amiatt, hogy a legnagyobb múltú elektronikus közmédiumnak nincsen törvényes vezetője. Miért nincs? Vagy rosszak a törvények, vagy rossz a hatályos törvények végrehajtása. Ehhez sem a rádiósoknak, sem a Rádiózenekarnak, sem az énekkarnak semmi köze nincsen. Közük ugyan nincs hozzá, de – amint az elmúlt hónapok történései mutatják – könnyen a felelőtlen politikai elit áldozataivá válhatnak. Egy átmeneti vezető kétes – és időközben megkérdőjelezett – legitimitás birtokában, a fiatalítás jegyében megpróbálta „lefejezni” a közrádió adó-főszerkesztőségeinek vezetését, de „mellékesen” a tömeges nyugdíjaztatással a Rádiózenekart is működésképtelenné tette volna, egész szólamokat üresítve ki. Akarta ezt az illető rádiós vezető? Nyilván nem. Ő politikailag akart tisztogatni, merőben új konstellációt felállítani. Kell őneki tudni, hogy például a fúvósoknak fiziológiai okokból mikor – a többi zenészhez képest mindenképpen korábban – kell szakmai nyugdíjba vonulniuk? Talán kellene, de a mulandó politikai játszmákhoz viszonyítva ez elenyésző tudás. Úgy viselkedett rádiós vezetőként, mint aki a Rádiózenekar tagjainak az érdekeit is képviseli? Nyilván nem viselkedett úgy. Megméretett, és könnyűnek találtatott. Úgy látszik, nem elég CD-t kiadni ahhoz, hogy valaki valóban a művészetek barátja legyen.
A viharfellegek várnak az újabb bevetésre, de mindez elhanyagolható veszély ahhoz képest, ami például Bartók Béla szellemi örökségére leselkedik. (Jóllehet az idei esztendő történetesen Bartók-emlékév.) Az Amerikába emigrált Bartókot sajátos tisztelgésként nagycímletű bankóra örökítette tévelygő szülőhazája (ez az euró bevezetésével óhatatlanul múló dicsőséggé válik), azonban – európai viszonylatban is unikum gyanánt – egyúttal nemzeti rádióadót is elneveztek róla. Ez a gesztus került veszélybe a minap. A kétségkívül cizellált elit művészeti igényeket kiszolgáló csatorna – amely a színvonalas komolyzene mellett egyúttal a magas irodalom korszerűtlen menedéke is – közel került ahhoz, hogy a parlamenti közvetítéseket befogadó politikai szennyes befogadóhelyévé degradálódjon. Félreértés ne essék: a politika nem eredendően valami szennyes dolog – legfeljebb az utóbbi évtizedek kelthetik bennünk ezt a játszi képzetet. Csakhogy a közrádiónak – amely az országgyűlési tudósításokat eddig holmi mutáns „frekvenciatrükkel” tudta le – van további két csatornája: bőven nyílna hát rá lehetősége, hogy közéleti misszióit lerója. Miért akar hát belerondítani a magas kultúra érintetlen szentélyébe? A válasz kétesélyes: vagy mert eleve kulturálatlan; vagy mert úgy gondolja: ő még ezt is büntetlenül megteheti. Hát nem teheti meg. A Bartók-jogdíjörökös markáns állásfoglalása – hogy méltatlan tartalom esetén megvonja a Bartók adótól a névhasználat jogát – átmenetileg elhessegette az új gyarmatosítókat, ám a veszedelem korántsem múlt el nyomtalanul. Mert ugyan reménykedhet-e az ember kulturált hatalmi megközelítésben, ha ezt a kulturális merényletet éppen a dupla Bartók-emlékévben szándékoznak elkövetni a magyar muzsika ellen? Számít-e ebben a klímában teljesítmény, hagyomány vagy szellemi tekintély? S vajon bele kell-e nyugodnunk, hogy a hatalom új felosztási képlete szerint a farok csóválja a kutyát?
Azt mondják: Bartók Bélához meg kell érni. Magam is vártam, hogy megérintsen ez a zenei univerzum. Aztán elfigyeltem kicsit, s visszatérve úgy éreztem: de hát ez az én zenei anyanyelvem! Illetékes politikusaink talán előtte vannak e rácsodálkozásnak. Nem tudják, hogy szomjat oltani csak tiszta forrásból érdemes.
