Büszkeség – zenekarral

0
311

TISZTELETJEGGYEL

Prőhle Gergely

E rovat címe nem vet feltétlenül jó fényt a szerzőre. Hiszen ha kicsit is rosszindulatúan tekint rá bárki, azt is feltételezheti, hogy amúgy eszébe sem jut a koncerttermek környékére nézni, viszont itt valaki megint potyázott. Talán az is felmerül benne – nem véletlenül -,hogy hányszor maradnak a protokoll helyek üresen amiatt, hogy valaki ugyan kért jegyet, de aztán mégis más dolga akadt, vagy inkább a kényelmes otthonmaradást választotta. Bevallom, én azért is örülök a különböző közönségszervezők meghívásának, mert azokból az is kiderül, hogy melyik zenekar, színház milyen intenzitással foglalkozik azzal, hogy egy állandó támogatói köre alakuljon ki, amelynek tagjai így-úgy követik, segítik az együttes, vagy intézmény munkáját.  Más kérdés, hogy ilyenkor nem szerencsés – már ha ez a feladat – valami lesújtót írni az előadásról, a szószátyár udvariaskodásnak pedig nincs értelme. Akinek van füle a hallásra, az úgyis észreveszi, ha a szerző látványosan kerüli az őszinteséget. Szerencsére azonban ez nem egy kritikai rovat, azt töltsék csak meg a profi muzikológusok, hanem egy bevallottan amatőr próbálkozás arra nézve, hogy a magyar zenei élet örvendetesen sok szimfonikus zenekarának, azok fenntartóinak törekvéseit, teljesítményét visszaigazolja.

Újév környékén különösen sok az olyan meghívás, amikor – nyilván a bécsi mintára – a vidám, háromnegyedes dallamok határozzák meg a műsort, legyen bár a szerző akár a komolyabb műfajok mestere, akár jó kezű operett szerző. Könnyű zene, nehéz percek – hallhattam gyerekkoromban gyakran a szüleimtől, amikor hazatértek egy-egy hakniból, aminek műsorán a szórakoztató műfaj dominált. És valóban: igényesen, nem giccsesen, a zenei gesztusokat nem eltúlozva, de mégis karakteresen megjelenítve eljátszani egy-egy technikailag is igényes Strauss keringőt, vagy egy Kálmán Imre slágert, komoly zenei teljesítmény, különösen egy súlyos versenymű előadását követően.

Január végén Óbuda polgármestere, Bús Balázs hívott újévi fogadásra, ami egyúttal egy tiszteletjegy is volt. Régóta követem a III. kerület kulturális életét, ami méltán emelkedik ki a főváros más részeinek nagy átlagából. A Társaskör programjai, a Kassák Lajos és a valaha, vagy napjainkban is ott élő művészek életműve iránti elkötelezettség mellett közel egy évtizede egy zenekar is gazdagítja a kerületi kulturális intézményrendszert,  és persze gyarapítja a zenebarátok örömét. Mindig csodálattal figyeltem a német kulturális életben azt, hogy  – nyilván az ország egységesülését követően jelentőségüket vesztett hercegségek örököseként – kisvárosok milyen óriási kulturális kínálatot tudtak felmutatni. Óbudán is mintha valami ilyesminek lehetnénk tanúi, mintha Aquincum megőrizte volna önálló kulturális arculatát, ami a római kortól napjainkig valami sajátos színnel gazdagítja a fővárosi kulturális palettát. Mindezt minden főkegyúri allűr, kellemetlen nagyravágyás, vagy sznobizmus nélkül, a lehető legnagyobb természetességgel. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy bizalmi viszony tudott kialakulni tisztviselők és művészek között. Ennek volt bíztató lenyomata az újévi koncert is. Saját diplomáciai tapasztalatomból tudom, hogy mennyire más egy olyan társadalmi esemény, fogadás hangulata, a kapcsolatteremtésre és ápolásra gyakorolt hatása, ahol nem pusztán a terített asztalok megrohamozása jelenti a hozzáadott értéket. Ha a fogadást adó személy és intézmény, valamint a fellépő művészek között jó a viszony, nyilvánvalóvá válik a kölcsönös megbecsülés: a zenekar nem pusztán illusztrálja, „aláfesti” az elhangzó beszédeket, hanem maga is üzen. Az Óbudai Danubia Zenekar Hámori Máté vezényletével és Pusker Júlia lenyűgöző hegedűjátékával is ezt tette. A múlt évet értékelő, jövőt latolgató beszédek mellett, olykor helyett a Mendelssohn Hegedűversenyének lassú tételében megjelenő merengés és a könnyedebb Strauss darabok hol felhőtlen, hol keserédes dallamvilága kifejezte mindazt, ami két év fordulóján egyaránt foglalkoztat kerületi, fővárosi vezetőt és bárki mást. Az pedig csak tovább növelte az intellektuális élvezeteket, hogy Hámori Máté a legjobb szpíkereket megszégyenítő beszédkészséggel és iróniától sem mentes, ám mégis kedves szakszerűséggel vezetett végig a műsoron.

Nem kétséges, hogy a zenekar rengeteget fejlődött az elmúlt években, és észrevétlenül vált az egykori ifjúsági zenekarból érett együttessé, amely persze tudja, hogy a sok kiváló magyar, s azon belül is fővárosi zenekar között a műfaji sokszínűség a széles közönség megszólításának záloga. Ebben a tudatos helyzetben a legnépszerűbb szimfonikus darabok egymásutánja sem válik rutinszerű slágerparádévá, ugyanakkor bárki előtt megnyithatja az utat a vájt fülűek világába, a komoly zenei érdeklődés mélyebb rétegei felé. A zenekarok a világ minden táján a helyi identitást, öntudatot erősítő együttesek lehetnek, ha a fenntartó és a muzsikusok úgy találnak egymásra, ahogy ez Óbudán történt. Legyen ebből minél több!

Zenekar 2019/2