Malina János
„Zenés játék Stravinsky The Rake’s Progress című műve nyomán” – így határozza meg az Útikalauz a kárhozatba címmel meghirdetett Stravinsky-adaptációt a MÜPA honlapja. A Budafoki Dohnányi Zenekar produkcióját – a MÜPA koprodukciójában – február 13-án láthatta a közönség a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Az előadás teljes mértékig szcenírozott volt: a MÜPA hatalmas pódiuma színpadként funkcionált, amelyen mozgalmas jelenetek zajlottak, jelmezek kavalkádja tűnt fel, és az előadás szerves részét alkotta a tánc és a pantomim, a maga vizuális eszközeivel zenés játékká transzformálva az operát. Ugyanakkor azonban az opera sem szenvedett csorbát – mind zenei anyagként, mind drámaként jelen volt, főszereplő maradt. Az alkotók, hadd mondjuk ki már a bevezetőben, rendkívül szerencsés kézzel nyúltak hozzá a 20. század egyik legsikeresebb operájához: mindaz, amit – a szem számára – hozzáadtak a darabhoz, kifejezetten látványos volt, ugyanakkor remekül harmonizált az alapművel: nem elvonta a figyelmet a zenéről, hanem aláhúzta, értelmezte, szervesen összeforrt vele. Emellett a rendezés érzékenyen követte a darab hallatlanul gazdag utalásrendszerét, és szellemesen vagy vásárian humoros volt az opera buffára hajazó jelenetekben, Stravinskyhoz híven a groteszk számos árnyalatát juttatta érvényre, ugyanakkor a dráma mélységeit és az előzmények után éles váltást jelentő, katartikus befejezést is megrendítő tisztasággal formálta meg. Egyszóval: kivételesen erőteljes és ihletett előadásban, igazi (zenés) színházi élményben volt részünk.
Miközben az előadás szorosan követte az opera eredeti szövegkönyvét, nem egyszerűen a mozgásművészet, a tánc dimenziójával gazdagította az előadást, hanem alkalmazott egy olyan bizarr ötletet is, amely úgy biztosított további jelentős mozgásteret az alkotóknak, hogy eközben egy szó változtatást nem vont maga után a szövegkönyvben. Arról van szó tudniillik, hogy a főhős, Tom (a korhely vagy lump – régebbi fordításban: kéjenc) megkísértője, Nick, a sátán darabbeli megtestesítője Árva Nóra rendezésében megháromszorozódik: más előadó énekel, más beszél, és egy harmadik táncol a nevében, de általában mindhárman egyszerre láthatók, esetleg úgy, hogy körülveszik Tomot, túlerejükkel fojtva el a főhős amúgy is tétova ellenállását.
Az angol Stravinsky-operát gyakran bírálták pasticciószerű vonásaiért, mai szóval: intertextualitásáért; Ligeti operájának (vagy mondjuk Esterházy Péter irodalmi életművének) fényében ezt ma inkább a korát megelőző modernségnek érezhetjük. Az előadás nagy trouvaille-a, hogy a műfaji-asszociációs bázis további kiszélesítése zökkenőmentesen illeszkedik az előadásba: az alapművet még vonzóbbá teszi, nem pedig felhígítja. Ebben szerepet játszhat az is, hogy a bordélyházi szín vagy a londoni vásári forgatag önként kínálja magát a színpadi táncra, Albert Réka Lilla koreográfus táncai, pantomim- és bábjátékszerű mozgásai azonban mindvégig szerves részét képezik a produkciónak.
A The Rake’s Progress számtalan történeti előzményének egyike a korabarokk opera, amelyben a tragikus vagy emelkedett alaptörténetben komikus figurák jelennek meg epizódfigurákként. Itt a buffo elem sokkal nagyobb súllyal van jelen, és ezt nagy kedvvel és hatásosan varázsolja elénk az Útikalauz a kárhozatba-változat. (A kissé talán didaktikus címadást a Stravinsky-opera Hogarth nevezetes metszetsorozatától kölcsönvett, a jó magyar fordításnak makacsul ellenálló címe indokolja.) Ez azonban semmiképp sem jelent olcsóságot, mert a legharsányabb jelenetekben is ott érezzük a leselkedő tragédiát, és főképpen, mert a katartikus tébolydai jelenet, a tulajdonképpeni opera befejezése, szívszorítóan hiteles. Köszönhető ez Anna, a „tiszta nő” megszemélyesítőjének, Sáfár Orsolyának, aki hangilag, színészileg és személyes kisugárzásban is emlékezetes alakítást nyújtott már az első felvonásbeli szólójelenetében, majd a záróképben is. Tom (ezúttal: „Sóvár Tom”) alakítója, Pál Botond ragyogóan hozta hatalmas és nehéz szerepét, hitelesen érzékeltetve a jellem tragikus kettősségét. Külön dicséret illeti világos és kifejező szövegmondását. A kísértő félelmetes és hipnotikus erejű alakját igen erőteljesen formálta meg az énekes Nick, Endrész Ferenc. Két alteregójának, a színész Krausz Gergőnek és a táncos Jenei Mártonnak pedig sikerült valamiképpen egy személyként ábrázolnia ezt a nem éppen szent háromságot.
A többi szereplő közül kiemelkedett a madámot („Madám Lúd”) alakító Miksch Adrienn pazar énekesi és komikai teljesítménye. Ámor Zsazsa (eredetileg: Baba Turk; a magyar névnek kevés köze van az angolhoz, de zseniális) szerepében Bakos Kornélia hangját, éneklését élmény volt hallani; (a többiekéhez képest) kissé merev mozgása bizonyára a szerep jellegéből is fakadt. A Don Giovanni Kormányzójának megfelelő Hűszív Papa szerepében Cseh Antal, kikiáltóként pedig Szemenyei János is hozzájárult az előadás magas zenei színvonalához.
Az ilyenképpen Gesamtkunstwerkként működő előadás látványos természete szinte elvonta a néző figyelmét attól, hogy Hollerung Gábor milyen magától értetődő magabiztossággal diktálta az előadás ritmusát, inspirálta az összes résztvevőt, végső soron végigkalauzolva a nézőt-hallgatót a komikum, az emelkedettség és a tragikum kanyargó ösvényein.
Együttesei: a Budafoki Dohnányi Zenekar és a Budapesti Akadémiai Kórustársaság egyaránt nagyfokú koncentrációval és precizitással látták el feladatukat, a kórushoz csatlakozó Nyíregyházi Cantemus Vegyeskarral (karigazgató: Szabó Soma) együtt. Az ARLtistic Dance Company tagjai pedig kirobbanó kedvvel, energiával és virtuozitással táncolták végig az előadást.
Az egyszerű, de igen funkcionális díszletet a rendező, Árva Nóra, a látványos jelmezeket Rákay Tamás, a bábokat Nagyváradi Szandra tervezte. Az előadás dramaturgja és a szövegkönyv magyar fordítója Turcsányi Ildikó volt.
Csak sajnálhatjuk, hogy ezt a hatalmas előkészületeket igénylő előadást csak egyszer láthatta a közönség.
