Interjú Jorma Panulával, a MÁV Szimfonikusok nemzetközi karmesterkurzusának vezető dirigensével.
Már második alkalommal vett részt oktatóként a MÁV Szimfonikusok által szervezett nemzetközi karmesterkurzuson. Miben különbözött a mostani egy hét a múlt évben tapasztaltakkal szemben?
Nagyon más élmény volt az idei, mindössze egy olyan résztvevője volt a kurzusnak, aki tavaly is itt volt, a többi karmesterrel most találkoztam életemben először. A színvonal jobb volt a tavalyinál, a résztvevő diákok ez alatt az egy hét alatt szinte kivétel nélkül komoly fejlődésen mentek át. Többük esetében viszont az is elmondható, hogy hiányoztak a technikai alapok. Érzik ugyan a muzsikát, de e hiányosság miatt nem képesek azt kifejezni, izgulok is nagyon az egyikükért a mai záró koncert előtt.
Jövőre is szándékozik visszatérni?
Ha meghívást kapok, biztosan, viszont el kell mondanom, hogy a Nemzeti Múzeum aulájának az akusztikája nagyon rossz, túl hosszú a terem, ezért visszhangzik, olyan, akár egy vasúti pályaudvar.
Ha már a vasutat említi, mi a véleménye a MÁV Zenekarról?
Csodálatos együttes. Nagyon gyorsan megértik a dolgokat, fantasztikus a diszciplínájuk. Ha rossz a karmester, akkor is mindent megtesznek a mű minőségéért. A próbák során az erdőbe is bevihette őket egy rossz karmester, nem számított, követték a dirigenst, így sokszor igazából ők tanították a hibáik által a karmestereket. Nagyon nagyra értékelem az ilyen attitűddel rendelkező zenekarokat. Az operák esetében ugyanez a helyzet: általában, mivel vendégkarmesterek vezénylik a műveket, nincs próba az előadások előtt. A zenekarnak mindig követnie kell a karmestert.
Hogyan választotta ki a kurzus résztvevőit?
Videofelvételek alapján, de nem vagyok elégedett a döntésemmel, mert kettőjük a próbák folyamán igencsak meglepett, nagyon rossznak tartom őket.
Elmondta ezt az érintetteknek is?
Természetesen. Az őszinteség mindent visz Európában, Finnországban, s az én életemben is, semmi értelme udvariaskodni.
A résztvevők különböző országokból, kontinensekről érkeztek, eltérő zenei háttérrel, tudással. Ön nagy tapasztalatokkal bír a nemzetközi képzésben, így bizonyára sokszor szembesül az ebből adódó kihívásokkal. Mit emelne ki ezek közül?
A nemzetköziség a karmestereknél nem jelent problémát, hiszen megvan a mi saját nyelvünk: a kezeké. Én nagyon örülök annak, hogy a koncerteken nem lehet beszélgetni, csak a kezeinkkel. Ez a nyelv pedig nemzetközi. Nemrégiben Finnországban járt néhány neves orosz karmester, aki kizárólag az anyanyelvén tudott kommunikálni, s bár volt egy kis olasz avanti, avanti, molto allegro, így is tökéletesen megértettük egymást. Azt azért hozzáteszem, hogy nekik megvolt a technikai tudásuk és a fantáziájuk is, de persze az is igaz, hogy a próbatermen kívül egy kukkot sem értettünk egymás szavából. Együtt ettünk és ittunk, bár utóbbi sokszor segített a kommunikációban.
A budapesti mesterkurzus egy hete igen szűkre szabott időintervallum. Mire lehet ez a rövidke idő elegendő?
Valóban kevés ez a pár nap, de az alapok átadására elég: kövesd a kottát, a partitúrát, hiszen amit a komponista leírt, az általában helyes és követendő; ne változtass a tempón, a dinamikán, hiszen a zeneszerző is igencsak muzikális lehetett, s valószínűleg minimum muzikálisabb, mint a kurzuson résztvevő fiatal karmesterek.
Ebben az egy hétben akkor inkább csak az interpretációra vonatkozó instrukciók átadására koncentrált?
Igen. A technika megtanulható, és tudni is kell, de neked valamit ki is kell fejezned. Bármely hangszer esetén igaz ez, nem tudsz zenét közvetíteni technikai tudás nélkül se zongorán, se hegedűn, se karmesterként. Ám a technika nemzetközi. Az interpretáció pedig annak az előadása, amit a zeneszerző lejegyzett. Ezt kell megvalósítani változtatások nélkül. Ez a legfontosabb: valósággá tenni azt, ami a kottában áll, s ez nem egy nehéz feladat abban az esetben, ha őszintén követed az instrukciókat.
Mi a véleménye a karmesterek új generációjáról?
Nincs igazi különbség az én generációm képviselői és a fiatal karmesterek között. Talán csak annyi, hogy ők a megértésben valamivel gyorsabbak. A lényeg inkább az, hogy ők zenekari zenészek, a hátterük, a zenekari tanulmányaik hasonlók. Nem kizárólag zongoristák, lehetnek húros vagy fúvós hangszeren játszó zenészek is. Ma sok fiatal már 8-10 éves korában zenekarban muzsikál, először kamarazenészként, majd nagyobb együttesekben. Ez azt jelenti, hogy sok zeneművet már zenekari muzsikusként ismer. Az együttmuzsikálás lényege, hogy hallgatjuk egymást és adunk egymásnak visszajelzést. Mindig együtt, így tudjuk segíteni egymás játékát. A mottóm is éppen erre utal: „Help but do not get in the way”.
Mit jelent ez konkrétan?
Segíteni, tisztán vezényelni, pozitív üzenetet közvetíteni, barátian, nem a régimódi autoriter módon, ahogy például annakidején Nikisch Artúr tette. Precízen, de nem sűrűn, mert az zavaró a zenekari tagok számára. Tudnod kell, hogy mikor zavarsz és mikor nem. Általában a karmesterek túlvezénylik magukat és zavarják a zenekart, amit borzalmasnak tartok.
Ön mit tanult ebből az egy hétből?
Hatvanöt évvel ezelőtt kezdtem a zenei pályát, és azóta folyamatosan tanulok, és pontosan ugyanazt, hogy segítsük egymást együtt játszani. Ez nagyon egyszerű. Hallgatni és a zeneszerző üzenetét átadni a zenekaron keresztül a hallgatóság számára. Akár a tolmácsok.
Mi lenne a legfontosabb üzenete egy pályakezdő karmester számára?
Csak a saját szándékaidat szabad követned. Önmagadat kell adnod. Nem próbálni mást mutatni, mint ami vagy. Követni a hangokat és közvetíteni azokat a zenekar felé. A karmesterek zenekar nélkül senkik. Az őszinte és egyedi karmestereknek van csak jövőjük, azoknak, akiknek van személyiségük. A clownok, a másolatok nem működnek. Ázsiában sokan imitálják a nagyokat, öt másodpercen belül már Karajanná vagy Abbadóvá változnak át. Másolatok. Az egyéniség minden. Én is szerettem a nagy elődöket, de nem idealizáltam vagy sztároltam őket, hanem mindig arra összpontosítottam, hogy mit tudok tőlük tanulni. (Keszler Patrícia)
