Héja Domonkos határokról, magázódásról, főzeneigazgatói feladatokról
Réfi Zsuzsanna
Händel Xerxése, monoopera Anna Frank naplójából, Hamupipőke, Mahagonny városának felemelkedése és bukása, Cosí fan tutte és többek között Az álarcosbál is szerepel az Augusburgi Staatstheater programjában, ahol a főzeneigazgató posztot épp egy évtizede tölti be Héja Domonkos. Májusban a Verdi-opera is az ő dirigálásával hangzik fel, de előtte például Bacewicz, Penderecki, Csajkovszkij-koncertek, Theodorakis, Boulez-est várt rá. Idén a hazai közönség is többször találkozhatott már vele, hiszen a Rádiózenekarral köszöntötte az új esztendőt, dirigálta a Miskolci Szimfonikusokat, húsvét vasárnap pedig ismét a Rádiózenekarral muzsikál majd a Mátyás-templomban. A karmesterrel a hazai és a németországi társulatok közötti különbségekről, egyenes beszédről, ’nem tervezésről’ és szakmai munkáról is beszélgettünk.
– Ha a legelső interjúnk idején, amikor egyszerre készült a diploma-koncertjére és az első CD-felvételére, azt mondom, ötvenévesen majd Augusburgban lesz sikeres főzeneigazgató, elégedett lett volna?
– Jó felvetés, nem tudom… Sokat gondolkoztam a karrier kérdésén, s három-négy havonta eszembe jut a kérdés, amit a multicégek minden jelentkezőnek feltesznek: hol látja magát öt év múlva — és nem tudok rá válaszolni. Tisztában vagyok vele, hogy ez egyike a gyengeségeimnek, és épp ezért nagyra értékelem azokat, akik szisztematikusan építkeznek. Amikor annak idején életre hívtam a Danubia Zenekart, akkor sem terveztem előre. Tettük a dolgunkat napról napra. Számomra mindig az volt a fontos, hogy a szakmai munka rendben legyen, hogy az apparátus működjön. A belbecsre fókuszálok, hogy a külcsín milyen, már kevésbé foglalkoztat, annak megvannak a maga szakemberei. Nemrég meghívtak egy másik német nagyvárosi színházhoz, ahol vezényeltem előadást, tartottam próbát, és mindezzel nagyon elégedett volt a vezetőség és a zenekar is. Behívtak még egy beszélgetésre, ahol arról tettek fel keresztkérdéseket, mi a tervem az együttessel. Az volt a válaszom, hogy lehetnek nagy elképzeléseim, de ismernem kell pontosan a körülményeket… Ettől kezdve nem voltam tárgyalópartner, miközben szakmailag minden a helyén volt. Nem tudok azonban blöffölni, mindig is az őszinte, egyenes beszéd híve voltam és vagyok. Az augsburgi intendáns szokta is mondogatni: értékeli, hogy ritkán szólalok meg, de annak mindig súlya van.
– Már zeneakadémistaként együttest szervezett. Hogy látja, mennyit változott az eltelt évtizedek alatt a zenekarépítő énje?
– Erről az együtteseket, a muzsikusokat kellene megkérdezni… Elmúltam ötven éves, s változnak a prioritások, a fontossági sorrendek. Az eltelt évek alatt számos tapasztalatot szereztem, ami biztosan alakított rajtam, és jobb esetben fejlődtem is. Hiába tudok már szinte mindent elvezényelni, hallok jól, ezzel együtt azt érzem, mindig történhet valami olyan, amire nem vagyok felkészülve. Főzeneigazgatóként persze sok olyan dologgal is kell foglalkozni, amivel nem szeretne az ember… Ráadásul ebben a pozícióban nem elég okosnak lenni, annak is kell látszani.
– Miként változott a közös évtized alatt az augsburgi együttes?
– A zenekar rengeteget fejlődött, s bízom benne, hogy ehhez valamit magam is hozzátettem. Az elmúlt években jelentősen fiatalodott a társulat, és szinte bármilyen műsort kiválóan el tud játszani. De persze, ez egy kétirányú utca, én magam is nagyon sokat tanultam ez alatt az időszak alatt.
– Ha eddigi pályáját nézzük, akkor a német esztendők vannak többségben, hiszen Chemnitzben korábban hét évet töltött első karmesterként. Milyen különbségeket, hasonlóságokat lát a magyar és a német zenekarok között?
– Két külön világ. Nem a hangszereket vagy a muzsikusokat tekintve, hanem más a struktúra és eltérő a zenéhez való hozzáállás is. Németországban a főzeneigazgatót a zenekar választja meg, míg Magyarországon ez fordítva történik. Ott a karmester válogat az együttesek között, vagy a politika dönti el a kérdést, és nagyon kevés üdítő kivétel akad… Mindez beleivódott a hazai zenekarokba, és nem igazán hiszik el, hogy ők választhatnak. Németországban sem mindig döntenek jól, de az elsődleges szempont az, hogy szakmailag jó legyen a jelölt és béke legyen a társulatnál. Olyan erős a szakszervezet, hogy minden téren megkerülhetetlen. Épp ezért elképzelhetetlen az is, hogy egy karmester ráüvöltsön bárkire az együttesből. Azzal már vége is az ottani karrierjének… Chemnitzben úgy esett rám a választás, hogy be kellett ugranom egy koncertre 2005 januárjában, ezt követően bejöttek az öltözőmbe a zenekari elöljárók, azzal a kérdéssel, hogy lenne-e kedvem vállalni az első karmesterséget, mert annyira elnyerte a tetszésüket a hangverseny. De ott is vezényeltem próbát, mielőtt elnyertem az állást. Az is lényeges, hogy Németországban a zenekarokat megbecsülik. A Staatstheater Augsburgban is az együttes a legnagyobb sztár, s tagjait nem rabszolgákként, hanem érző emberekként kezelik. Persze nem mindig egyszerű a zenekarral, de ők viszik a hátukon a házat. S mindebből fakad az is, hogy a német együtteseknek van tartásuk.
– Augsburgban is három forduló volt, nyolcvan aspiránssal, s úgy utazott el rá, hogy nem érdekelte igazán az eredmény…
– Az operaházi történések után egy évig nem csináltam semmit, depresszív lettem, s időre volt szükségem, hogy feldolgozzam a traumát. Nem akartam külföldre menni, itthon szerettem volna boldogulni, azonban elfogyott körülöttem a levegő. Ekkor javasolta egy kedves, idős barátom az augsburgi pályázatot, de inkább csak miatta adtam be a jelentkezésemet. S amikor hívtak a további fordulókra, amelyekből három volt, eldöntöttem, hogy nem leszek kedvesebb annál, amilyen vagyok, teljes egészében magamat adom. Ha kellek így, akkor jó, ha pedig nem, az sem baj. S talán épp ezért működik jól a kapcsolatunk már ennyi ideje…
– Hány évre szólt az első szerződése?
– Öt esztendőre, aztán – hogy az új intendáns kinevezésével egyidejű legyen az enyém is —két éves szerződést kaptam, legutóbb pedig hat évre szólót. De minden alkalommal úgy kötötték meg ezt a megállapodást, hogy a zenekar véleményét is kikérték, s a tagság 88 százalékban támogatta, hogy továbbra is én legyek a főzeneigazgató. El kell mondjam azért azt is, hogy amikor elnyertem az augsburgi posztot, az első héten eljöttek hozzám a zenekari elöljárók. Beszélgessünk Herr Héja, hogy mik a tervei – kezdték a beszélgetést, s aztán az egyikük megjegyezte: ‘nézze, egy dolgot tudnia kell, mi tudunk maga nélkül játszani, maga azonban nem tud nélkülünk vezényelni….’ Gondoltam is, hogy szép kezdés, azonban igazuk van, egyedül csak suhogtatni tudok a pálcámmal. Tényleg furcsa hivatás a miénk, Lukács Ervin minden évünkben elmondta nekünk a Zeneakadémián, hogy kókler szakmánk van, olyan megfoghatatlan… A zenekar maximális tiszteletét Németországban tanultam meg. Itt tényleg nem hibázhat az ember egyetlen próbán sem, s azok az ifjú dirigensek, akik Németországban szocializálódtak teljesen másként beszélnek az együttessel, mint akik csak otthon, Magyarországon dolgoztak. Fiatal koromban egyébként rám is jellemző volt, hogy ha otthon megsértődött valamin az együttes, ami a próbán történt, akkor mindezt zenekari öntudatnak hívtam, és nagyon károsnak tartottam. Most már azonban látom, hogy mindez a határokról szól. Mindent el lehet mondani, de meg kell találni a módját. Ha átérzem, amit kérnek, ha tisztelem a zenekart, a muzsikusok is tisztelni fognak engem. Épp ezért elképzelhetetlen Németországban, hogy tegeződjek. Akad három-négy muzsikus, akivel civilben tegeződünk, de a próbákon, az előadásokon, a hangversenyeken csakis magázódva beszélek velük. Ez már eleve más szintről indítja a kommunikációt. Hozzá kell tegyem, ha hazamegyek, bár tegeződöm a zenekarral, ugyanolyan tisztelettel beszélek velük, mint itt.
– Említette a főzeneigazgatói feladatokat, amelyek közé gondolom ott is hozzátartozik a kellő kiállás.
– A zenekarnak az a dolga, hogy gyakoroljon és esténként szépen játsszon. Nem nekik kell szabadságharcot vívniuk, ha rosszabbra fordulnak a körülményeik. A főzeneigazgatónak kell megvédenie őket, úgy vélem mindenütt ez a dolga.
– A németországi évek alatt is rendszeresen muzsikált a hazai együttesekkel, idén is szép hangversenysorozatot tartott már, és lesz is folytatása…
– Nagyon szerettem az újévköszöntő koncertet, remek hangulatban dolgozhattunk a Rádiózenekarral, ahogy a Müpás fellépésen is, amelynek Kelemen Barnabás volt a szólistája. Miskolcra is szívesen tértem vissza, és várom már a húsvéti hangversenyt is Bach, Buxtehude és Telemann műveiből. Tényleg fontosnak éreztem a kezdetektől, hogy minden évben megforduljak Magyarországon, hiszen imádok otthon lenni, arról nem is beszélve, hogy az együttesek mind-mind szeretettel fogadnak, bár azért egy-két hét után azt érzem, hogy az otthoni, folyamatos panaszkodás kissé fárasztóvá válik. Augsburgban is lehetne sorolni a gondokat, hiszen azokból itt is akad jócskán, de azt csinálhatom, amit szeretek, van egy jó zenekar a kezem alatt, és ez a legfontosabb.
– Említette, hogy nem tervezgetős típus, nem szokott ötéves távlatokban gondolkodni. Az azonban biztos, hogy még négy éven keresztül az Augsburger Philharmoniker főzeneigazgatója…
– Így van, s közben majd gondolkoznom kell a folytatáson, ami nem csupán engem érint, hanem a családomat is, hiszen a német városban lakunk a feleségemmel és a három gyermekünkkel, akik Augsburgban járnak iskolába. Én mindig otthon szerettem volna dolgozni, de aztán a történések elviszik az embert valamilyen irányba, s aztán ahhoz az irányoz vannak kötve, vele együtt a szerettei is… Meglátjuk, miként alakul, hiszen diplomázó karmesterként sem fordult meg a fejemben, így alakulnak majd a felkéréseim.
