Kovács Ilona
Kívánhat-e szebb ajándékot egy karmester, minthogy születésnapját az általa kiválasztott művek elvezénylésével ünnepelheti? Kovács János idén augusztusban töltötte be 70. életévét, e kerek évforduló tiszteletére pedig a Bartók Rádió hét részes sorozattal köszöntötte. Ennek utolsó epizódjára került sor december 4-én a Zeneakadémia nagytermében. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Kovács János vezényletével cseh zeneszerzők műveit játszotta – három Janáček-mű között két Smetana-szimfonikus költemény csendült fel. Ami a kompozíciók érzelmi hőfokát illeti, egyáltalán nem a szürke ötven árnyalatát reprezentálták az alkotások, hanem a szürkét létrehozó, külön-külön sokkal szélsőségesebbnek ható és kontrasztosabb feketét és fehéret, a két ellentétes színben rejlő, mindent elsöprő szenvedélyt és indulatot.
A hangverseny első felében különösen sok szenvedést és áldozatot mesélt el a zene, így az estet indító Janáček-darab, a Taras Bulba című szimfonikus rapszódia is. A történelmi legendát megjelenítő zenemű első tételében a címszereplő árulás miatt maga oltja ki kisebbik fia életét, a második tételben végig kell néznie idősebb gyermeke kivégzését, míg a zárótételben a lengyel ellenség fogságába esik és máglyahalált hal. A drámai eseménysor különböző karaktereinek ábrázolása a zenekart kiemelkedő hangszeres teljesítményekre sarkallta. Szépen formált oboaszóló tette emlékezetessé a nyitótételt, megrendítő volt az életért kiáltó, klarinétszólóval szimbolizált fiú a középsőben (előtte a lengyelek győzelmi táncát, a mazurkát is remekül formálta meg az együttes), míg a 3. tételben a koncertmester hegedűszólójának örülhettünk.
A folytatásban Smetana Hazám ciklusának harmadik, Šárka című darabja következett, ami szintén egy szomorú történetet dolgoz fel. A monda hősnője szerelmi csalódása után bosszút esküszik a férfiak ellen. Társnőivel kelepcébe csalja a Šárka iránt szerelemre lobbant lovagot és kíséretét, mézsört kínál nekik, ám abba altatót kever, majd álmukban hidegvérrel ölik meg valamennyiüket. A filmszerűen pergő eseményeket a dirigens és zenekara láttató erővel és indulatoktól feszülő, illusztratív dinamikai árnyalással mutatta meg.
Az ünnepelt átgondolt műsortervét dicséri, hogy az est középpontjába a történetmesélő hangszeres művek közé két énekes részletet illesztett be Janáček legnépszerűbb operájából, a Jenufából. Ádám Zsuzsanna – a közelmúlt Marton Éva-énekversenyének díjazottja – nemcsak csiszolt énektudásával formálta meg a kétségbeesett Jenufa lelkiállapotát, hanem minimális eszközökkel nyújtott elsőrangú színészi alakítást is. A második felvonásbeli áriát az opera zárójelenetének megváltás-motívuma tette befejezetté, Kovácsházi István közreműködésével.
Hogy a cseh zenének és történelemnek nemcsak sötét oldalai vannak, arról a koncert második fele tett tanúbizonyságot. Smetana Hazám című sorozatának negyedik darabja – a Cseh erdőkön és mezőkön –, valamint Janáček Sinfoniettája a cseh tájak szépségét, az ott élő emberek örömeit és ünnepeit rajzolta meg. A Sinfonietta már címében is a könnyedségre utal: nem a komolykodó szimfónia címet viseli, hanem inkább a szórakoztató divertimentót idézi fel öttételességével és a rézfúvósok kiemelésével (például a kilenc trombitával), a mű eleji fanfárral, és nagyjából húsz perc múlva ismét egy fanfárral – immár a kompozíció zárásaként. A Smetana-műben elsősorban a fafúvósok és a vonósok, a Sinfoniettában pedig a rezek remekeltek.
Kovács János hetven év bölcsességével vezényelt. Nem volt egyetlen felesleges gesztusa vagy mimikája sem, mégis – vagy talán éppen ezért – minden lényeges információt át tudott adni. Precízen irányított, ugyanakkor emocionálisan teljesen azonosult a zenei történésekkel. Ezen az estén különösen azzal lopta be magát a szívembe, hogy minden szempontból odafigyelt muzsikusaira. Karmestertől még nem láttam olyan gondosságot, mint tőle: a hangverseny szünetében személyesen ellenőrizte, hogy rendben történt-e a hárfa áthelyezése a színpad egyik oldaláról a másikra, és még arra is szakított időt, hogy néhány barátságos szót váltson a hangszert hangoló művésznővel. Hazafelé menet pedig azon gondolkodtam, kaphat-e szebb ajándékot a közönség, mint amikor egy születésnapos karmester hozzá közel álló művek elvezénylésével ünnepel.
