Kiss Eszter Veronika
A képzésnek alapfoktól a felsőfokig ívelő stratégiára van szüksége – fogalmazott lapunknak Baráti Kristóf hegedűművész. A Zeneakadémia vonós tanszékének vezetője sokkal szorosabb kommunikációt és együttműködést tart szükségesnek az egyes fokok között, de a zenei pálya presztízsének megteremtését is elengedhetetlennek érzi ehhez, hiszen ennek hiányában az egyébként tehetséges gyerekeket sem zenei pályára szánják a szülők. Baráti Kristóffal a szólistaképzésről, a próbajátékokról és arról is beszélgettünk, miért búcsúzott el idén a Kaposfest művészeti vezetésétől.
A Zeneakadémia vonós tanszékének vezetőjeként rálátsz a teljes magyar zenei oktatásra. Mennyire működik párbeszéd a különböző iskolai szintek között? Felsőoktatásként nyilván elsősorban a középfokra, a konzikra látsz rá, hiszen a felvételin szembesülsz a jelentkezők tudásával, de annyira egymásra épül az alap-, a közép- és a felsőfok, hogy bizonyos értelemben nem is lehet ezeket külön kezelni.
A magyar zeneiskolai rendszer más országokhoz képest Magyarországon élvonalban van. Erre épülve ideális esetben kellene legyen egy olyan merítés, amiből a konzik tudnának válogatni. Ez viszonylag sokáig így is működött, de az elmúlt néhány évtizedben ez a gyakorlat folyamatosan erodálódott. A zeneiskolák működése is megérne egy beszélgetést, én erről most annyit mondanék, hogy nagyon jó, hogy van, és igyekeznünk kellene ezt a zeneiskolai képzést megtartani és minél magasabb színvonalon működtetni.
Sajnos a realitás az, hogy mostanában a szülők nem a zenei pályára vizionálják a gyerekeiket, még akkor sem, ha egyébként tehetségesek, így aztán a hangszeres óra is csak egy a sok foglalkozás közül.
Azok a gyerekek, akik mégis elgondolkodnak a zenei pályán, egyre gyakrabban nem konziban folytatják a közismereti tanulmányaikat, hanem egy általános gimnáziumban, fenntartva annak a lehetőségét, hogy más pályát választanak. Ez azt jelenti, hogy mire eljutnának a felsőoktatásba, addigra nagyon sok minden történhet, ami más irányba indítja el őket. Ideális esetben egy egység kellene legyen a teljes zeneoktatás alaptól a felsőfokig, és az lenne a jó megoldás, ha egy átgondolt koncepció mentén egyben lehetne tartani ezt a rendszert. Most a zeneiskoláknak is van egy szempontrendszere, a konziknak is van egy másik szempontrendszere, bár a konzik a túlélésért küzdenek.
Igaz, lassan ott tartunk, hogy a felsőoktatásban is tulajdonképpen a túlélésért küzdünk, már ami a létszámot és az utánpótlást illeti. Csak egy példával illusztrálnám: brácsából összesen egy vagy két felvételiző volt az egész országban. Ez egy olyan szám, ami vészjósló, és nem csak a brácsára nézve, hanem jól mutatja az általános tendenciákat is.
Sokkal szorosabb kommunikáció és együttműködés kellene a különböző fázisok között. Reméltem, hogy a Zeneakadémia esetleg átveheti ennek az irányító szerepét, de volt ez a nagyon zajos rektorválasztási próbálkozás, ami végül patthelyzetet teremtett. Most mindenki kivár, és ez a bizonytalan állapot megakadályozza az ilyen típusú építkezést. Mi is várakozó állásponton vagyunk, csak én azt hiszem, hogy ez tipikusan egy olyan szegmens, amiben az idő nagyon fontos tényező. Ha még néhány évet várunk, akkor lehet, hogy bizonyos folyamatokat nagyon nehéz lesz visszafordítani. Ettől függetlenül tehetségek most is vannak, akár az előkészítő osztályból, a fiatalabb korosztályban, akár a felvételizők között, de ez önmagában nem tud változtatni az általános képen.
Ez a tendencia összefüggésben van az ének-zene oktatás drasztikus lecsökkentésével, és az ének-zene tagozatos iskolák megszüntetésével. Akkoriban sokkal nagyobb volt a zeneiskolák merítése, és olyan gyerekek is látószögbe kerültek, akiknél a zenélés nem volt családi hagyomány. Az ének-zene oktatás degradálása szorosan összefügg a klasszikus zene presztízsének csökkenésével.
Az igazság az, hogy a klasszikus zene egy olyan érték, ami leginkább generációs formában adható tovább. Ha a szülő, a nagyszülő vagy egy közeli rokon szereti a klasszikus zenét, akkor van arra esély, hogy olyan lemez-élményt vagy koncertélményt tud a gyereknek adni, ami maradandó, ami beszippantja ebbe a világba vagy legalábbis nyitottá teszi a klasszikus zenére. Ha egy társadalomban ez nem egy erős középosztálynak a jellemzője – ha egyáltalán létezik most erős középosztály –, akkor nem tartom valószínűnek, hogy az iskola irányából meg lehet fordítani a dolgot. Persze, legyen több énekóra.
Csak legyen hozzá jó énektanár!
És honnan lesznek jó énektanárok? Ha egy szerényebb képességű, hiányos tudású, esetleg elavult pedagógiai módszerekkel dolgozó tanár tanítja az éneket, akkor lehet, hogy még azt a kis lelkesedést, nyitottságot is sikerül lerombolnia a gyerekben, ami egyébként természetesen ott van benne. Ha innen közelítjük meg, akkor bizony a tanárképzés a központi probléma.
Tanárképzés viszont akkor lesz, ha lesz jelentkező. Jelentkező pedig akkor, ha újra vonzó lesz ez a pálya. Ez a huszonkettes csapdája.
Nehéz kérdés, és nem tudom, hogy lehet ezt megállítani, visszafordítani, abban viszont biztos vagyok, hogy a klasszikus zene értéke messze túlmutat azon, hogy hány gyerek tanul zenélni. A klasszikus zene jelenléte a társadalom kulturális és szellemi minőségét befolyásolja. Magyarországnak van is ezen a téren egy nagyon erős nemzetközi respektje, sőt, zenei kultúrkincsünk nemzeti identitásunknak egy nagyon fontos, elválaszthatatlan része, ezért bűn lenne hagyni, hogy veszítsen erejéből, hatásából.
Korábban számos kritika érte a Zeneakadémiát, hogy a szólistaképzésre helyezik a hangsúlyt, nem pedig a zenekari tanulmányokra. Azóta rengeteg dolog megváltozott. Most hogy látod ezt a kérdést?
Erre nagyon gyorsan tudok válaszolni: nincs kifejezetten szólistaképzés. Nagyon sokáig én is azt képviseltem, hogy a zenekari képzés kell a középpontban legyen, vagy legalábbis nagyon erős fókuszban kell tartani, ahogy a kamarazenélést is, mivel ez a kettő tudja megalapozni azt, amit később a hallgatók 99 százaléka csinál. Ugyanakkor akár korrepetitor lesz egy zongoristából, akár zenekari muzsikus lesz egy vonósból, egyértelmű, hogy a hangszeres és zenei tudásnak a legnagyobb részét mégis a szólórepertoáron keresztül fogja megtanulni. Kizárólag zenekari szólamismeretet tanulva nyilvánvalóan nem lehet fejlődni. Korábban, még tíz, tizenöt évvel ezelőtt jellemzőbb volt az a szemlélet, hogy a zeneakadémiai képzés elitképzés. Ez mára eléggé irreálissá vált és most sokkal kiegyensúlyozottabb a képzés, igyekszünk figyelni arra, hogy a hallgatók felkészültebben érkezzenek a próbajátékokra, illetve olyan tudást szerezzenek, amivel sikeresebben működhetnek a zenekari munkában. Ebből a célból távlati terv olyan vendégtanárokat meghívni mesterkurzust tartani, akik az európai csúcszenekarokban szólamvezetők, koncertmesterek. Egy szólista biztos nagyon sok hasznosat tud mondani a hangszeres játékról, zenéről, de a zenekari lét nem feltétlenül tartozik a fő profiljába. A hallgatók is igénylik ennek a szemléletnek a képviseletét.
Néhány éve robbant a próbajátékos „botrány”, amikor a zenekarok vezetői azt állították, hogy a frissen végzett zeneakadémisták nem felelnek meg a próbajátékok követelményeinek. Mi az igazság? Mennyire követitek azt, hogy a végzett hallgatók hogy boldogulnak a zenei életben?
Visszakérdeznék, hogy kik is ülnek most a zenekarokban? Nemrég olvastam egy interjút, hogy rengeteg külföldi zenész van a hazai zenekarokban. Én nem ezt tapasztalom. A Fesztiválzenekarban talán van néhány külföldi vendégművész, de ott sem gondolnám, hogy ez a jellemző. És a jelenlegi zenekari tagok vajon hol tanultak? Ezzel meg is válaszoltam a kérdést. Természetesen a tendenciákat én is látom, és tudom, hogy előfordul az, hogy a próbajátékon nincs megfelelő jelentkező, de megjegyzem, ez külföldön is megtörténik, és minél jobb egy zenekar, annál gyakrabban előfordul. Ez nem feltétlenül a felhozatal gyengeségét mutatja, azt is mutathatja éppenséggel, jellemzően inkább arról van szó, hogy nem találkozik a kínálat a kereslettel. Nemrég került be próbajátékkal az NFZ-be két hegedűs hallgatónk, egyik tavaly diplomázott, a másik most fog, azért ez nem rossz arány. A konstruktív vitákat, kommunikációt szerencsésebbnek tartanám a zenekarokkal, vezetőikkel. A felsőoktatásban is örülnénk, ha az utánpótlás nevelésében minőségben és mennyiségben egyaránt fejlődés mutatkozna, de ezt a bemeneti oldal tendenciái is erősen befolyásolják. Nem szeretném megbántani a hallgatókat. Akinek szerencséje van, és egy nagyon jó alapképzésből érkezik, az arra fordíthatja a felsőoktatásban töltött éveit, hogy szélesítse látókörét, de nagyon sokszor olyan alapvető technikai, zenei hiányosságokat kell pótolni, amelyeket legkésőbb konzis korban kellett volna elsajátítani. Ha egy kicsit mélyebbre ások ebben a kérdésben, akkor megint csak visszajutok oda, ahonnan indultunk, hogy a képzésnek alapfoktól a felsőfokig ívelő stratégiára van szüksége. Ha a zenei pálya presztízsét sikerül megteremteni, akkor ez az ív sokkal természetesebben jöhet létre.
Mennyire versenyképes a Zeneakadémia? A legutóbbi rangsorban előkelő helyen végzett.
A rangsorok nem sokat jelentenek. Én elsősorban a hangszeres képzés szemszögéből nézem a Zeneakadémia működését. Ebben a diák és a főtárgy tanár kapcsolata elsődleges. Ha az jó, akkor az a hallgató versenyképes képzést kap, ha nem jó, akkor a diák előbb-utóbb keres magának valamilyen más alternatívát, másik intézményt vagy tanárt vált. Az is nagyon egyéni, hogy az egyéb órák mit jelentenek és mennyit adnak hozzá a diákok tudásához. Ha valaki a szükséges kötelezőt elvégzi kamarából és egy kamaracsoportban úgy-ahogy részt vesz, akkor az nyilván csökkenti az ő képzésének az értékét. Ha viszont mindent belead és két-három kamarában is aktívan részt vesz, akkor biztos, hogy többet profitál. Ugyanezt tudom mondani a zenekari képzésről, aki sokat gyakorol és alaposan megtanulja a zenekari anyagot, többet tanul, mint aki csak az utolsó pillanatban nézi át és így esik be a próbára. Úgyhogy a képzés értéke nagymértékben függ attól, hogy az adott hallgató maga mennyi munkát tesz bele. Persze, szoktam beszélgetni a diákjaimmal, és tisztában vagyok azzal, hogy az intézménynek is van egy szellemisége, a kollegialitás milyensége is számít, és van, akinek ez inkább pozitív, és van, akinek ez inkább negatív, utóbbiak szoktak Erasmus-szal külföldre menni, vagy a mesterképzésre másik intézményt, esetleg országot választani. Ezekkel együtt fontos, hogy folyamatos fejlődés mutatkozzon az intézmény munkájában, továbbá szükséges egy hosszú távú stratégia, amely nem csak a magyar, de külföldi fiatal zenészeket is be tudja vonzani a Zeneakadémiára. Ehhez viszont kell egy erős, stabil anyagi háttér, és szerintem elengedhetetlen a jó kommunikáció és együttműködés a fenntartóval.
Nem csak hegedűművész vagy, hanem gyakran vezényelsz is. Miben különbözik, ha a koncertre szólistaként vagy karmesterként készülsz? Mennyire befolyásolja a készülést, ha olyan művet dirigálsz, amit játszani is szoktál?
Ez utóbbi csak akkor történik meg, ha hegedűversenyt “kísérek”, és erre eddig kétszer volt alkalmam: két növendékem diplomakoncertjein vezényeltem a zenekart, Bartók- illetve Brahms-hegedűversennyel. Az volt a célom vezénylés közben, hogy azt próbáljam adni a zenekarral a szólista számára, amit én magamnak kívánnék. Vezénylés szempontjából a szimfonikus repertoár elsajátítása önmagában is vonzó, úgy érzem hasonlóképpen van mondanivalóm, koncepcióm, mint a hegedűirodalomban. Nagyon izgalmas feladat megérteni, megérezni, hogy mi mindent tartalmazhat az adott mű, és ezt megosztani a zenekari kollégákkal. Ideális esetben ez egy olyan interakció, amelyben közösen inspirálja egymást a karmester és a zenekar. Szólistaként erre sokkal kevésbé van lehetősége az embernek, amikor a főpróba előtti próbára beül, ahol másfélszer lemegy a mű és már csak arra van idő, hogy a legfontosabb technokrata kérdéseket megbeszéljük, például, hogy itt miért nem voltunk teljesen együtt vagy ott milyen tempó lesz. Persze vannak kivételes alkalmak, amikor szólistaként azonnal közös hullámhosszon értelmezzük a zenét a zenekarral és egy természetes együttjáték alakul ki.
Milyen koncerteket emelnél ki a következő időszakból?
Két zenekar évadnyitó koncertjén is játszom, a Concertóval Beethoven C-dúr hármasversenyt Fenyő Lászlóval és Balázs Jánossal, Keller András vezényletével, és néhány napra rá az NFZ nyitókoncertjén a Brahms hegedűversenyt Vashegyi György keze alatt. Érdekes, a Brahms hegedűverseny az NFZ-vel az utóbbi években többször is utolért. Egyáltalán nem bánom, az összes kedvenc közül számomra ez a legkedvesebb hegedűverseny. A Concerto Budapestnél Évad Művésze leszek, ami izgalmasnak ígérkezik. Nagyon várom a januári Hegedűgálát velük, ahol több hegedűversenyt is játszom, azután egy héttel lesz talán a legizgalmasabb játszós-vezénylős koncertem velük, ahol Strauss “Hősi életét” is vezényelni fogom. A Zuglói Filharmóniával is nagyszabású koncertünk lesz novemberben. Ebben az évadban többet fogok külföldön is koncertezni és örülök ezeknek a feladatoknak. Mostanában megint elkezdtem komolyabban gyakorolni, új műveket tanulni, ami nagyon jóleső érzés. A családommal is igyekszem minél több időt tölteni, kislányom most lett óvodás, nagyon sok szeretetet és energiát kapok tőlük.
Ez volt az utolsó Kaposfest, amin művészeti vezetőként voltál jelen. Mi az oka a távozásodnak?
Minden történetnek van egy csúcspontja, és mi ezt talán néhány évvel ezelőtt értük el Várdai István művészeti társvezetésével a Kaposfesten. Azóta egyre kevésbé éreztem, hogy egy irányba eveznénk, egyformán gondolkodnánk. A kettős vezetés nagyon jól is tud működni, amikor kiegészítjük egymást, és problémát is tud okozni, amikor nem így van. Talán annyi maradt bennem, hogy mindennek a kommunikációját nem egyeztettük, nem kerekítettük le. Nagyon sokat kaptam a Kaposfest tíz évétől; sok szép koncertélményt adott és sok remek zenész kollégát ismerhettem meg. Nagyon hálás vagyok ezért.
