Prőhle Gergely
A koronavírus-járvány következtében kialakult helyzet, a nyilvános rendezvények elmaradása világszerte kényszerszünetet hozott a szimfonikus zenekarok életében is. A bezártság, az emberi kapcsolatok közvetlen ápolásának ellehetetlenülése egy olyan időszakban, amikor máskülönben csúcsra jár a koncertszezon, a böjt és a húsvét pedig önvizsgálatra indít, pótcselekvésre késztetett mindenkit, akinek nemcsak a szakmai kötelességtudat és a rutin szempontjából, hanem érzelmileg is fontos a zene. Nem is kellett sokat várni az első inkább újszerű, izgalmas, semmint zenei élményt nyújtó produkciókra – amatőröktől és világhíres együttesektől egyaránt. A telefonon összejátszott Beethoven-szimfónia, a darabokból összevágott Bach kantáta és egyéb próbálkozások az elszántság miatt voltak meghatóak vagy lelkesítőek, és egyúttal talán még azoknak is felhívták a figyelmét a komolyzene szépségére, akik amúgy csak a telefonok virtuális élményeiből élnek. A találékonyságnak és a marketingnek másik szép megnyilvánulása volt a MÁV Szimfonikusok autós akciója. Az elcsendesedett városban Strauss keringőket sugárzó autó az utcánkban még az amúgy leginkább lakodalmas rockot hallgató mogorva idős szomszéd számára is kedves gesztusnak bizonyult.
Mégis: a zenei élmény pótlásához, az élőzene hiányából fakadó elvonási tünetek kezeléséhez nyilván más kell. Nem mondom, hogy a gyerekeim olykor a ház különböző sarkaiban, de azonos időben, skype-on megtartott zongora-, fuvola-, szaxofon- és csellóórája nem okoz „katartikus” élményt – bár az talán mégis inkább a szintén szobafogságra kényszerített tanáraik heroizmusáról szól. Viszont azok az intézmények és zenekarok, amelyek megnyitották az archívumaikat, és ingyenesen hozzáférhetővé tették a korábbi koncertek felvételeit, nagy-nagy szívességet tettek mindazoknak, akik amúgy megtöltik a koncerttermek széksorait. Ugyanez mondható el a Mezzo tévécsatorna opera- és koncertközvetítéseiről is, amelyek e rendkívüli helyzetben igencsak felértékelődtek.
S ha választani kell a megannyi virtuális tiszteletjegy közül, hadd írjak most a Berlini Filharmonikusok digitalconcerthall.com oldaláról, ami nem pusztán a zenei élmények végtelen tárházát biztosítja, hanem egyszerűen beszippant a zenekar életébe. Azáltal, hogy Herbert von Karajan működése óta rendszeresen rögzítik a hangversenyeket, de még Furtwängler idejéből is van néhány felvétel, a néző szinte együtt öregszik a zenekari tagokkal. A tíz-húsz-harminc éve fújó hórihorgas angolkürtöst látja megőszülni, a sztár fuvolistát megpocakosodni, de persze nem ez a lényeg. A közeli felvételek által, ahogy a koncertteremben sosem, személyes viszony alakul ki a zenekar tagjaival is. És a digitális koncertélmény innentől olyan érdekessé válik, hogy emléke legalább annyira bevésődik az ember agyába, mint egy élménydús élő hangverseny. Mert rá lehet keresni az egyes muzsikusokra, sokukról kis portréfilm is található az oldalon, a zenekari tagok maguk beszélgetnek a szólistával vagy a karmesterrel az előadott művekről. Apró anekdoták, személyes történetek, a zenészek mindennapjaiból ellesett pillanatok teszik igazán az együttest a muzsikus egyéniségek öntudatos, kreatív és lelkes közösségévé. Nincsenek persze illúzióim: nyilván itt is van belül megannyi feszültség, izgalom és intrika, de ennek ellenére a prezentáció mesteri – és persze a koncertek zenei minősége is.
És ha már szóba kerültek a karmesterek: az is nagy nyereség a nézőknek, hogy a felvételeken nem csak hátulról látják a dirigenst, mint a hazai koncerttermekben általában. Azért szeretem különösen a berlini és a hamburgi filharmónia épületét, mert voltaképp körbe lehet ülni a pódiumot, vagyis nem csak az orgonaülésen szorongóknak adatik meg a szembenézés lehetősége a karmesterrel. Márpedig ez is egy olyan momentum, ami egy zenekar életének, belvilágának, mi több, lelkének ismerete, megértése szempontjából fontos lehet. Mert persze azt hátulról is látni, ha valaki esetleg unottan szeleteli a levegőt vagy túlmozgásos, vagy zavarosan üt, ha üt egyáltalán. De azt érzékelni, ahogy egy szemvillanással, egy mosollyal vagy akár az extázisig fokozott átéléssel tart kapcsolatot a zenészekkel az, akinek a pálca van a kezében, az egy egészen más tapasztalat. S ahogy a berliniek felvételein nehezen tudom megérteni a folyamatosan behunyt szemű, kicsit pozőr Karajan varázslatát, olyannyira vagyok lenyűgözve Simon Rattle már-már szertelenségbe hajló, túláradóan intenzív jelenlététől, ami minden egyes szólam egy-egy hangsúlyos megszólalásakor azonosulni tud a zenészekkel – akiket persze ez szintén teljesen magával ragad. De persze ugyanígy érdekes megfigyelni Thielemann lelkesedni is tudó kapellmeister-attitűdjét, Barenboim szigorú profizmusát vagy az aktuális vezető karnagy, Kirill Petrenko oroszosan érzelgős pillantásait. És még hosszan sorolhatnánk a jeles dirigenseket.
De félig-meddig visszatérve a hazai zenei életbe, rendkívüli tiszteletjegy érkezett az elektronikus postafiókomba nagycsütörtökön, április 9-én. Kobajasi Kenicsiró 80. születésnapja alkalmából egy 1998-as felvételen Mahler II. „Feltámadás” szimfóniáját vezényelte a Nemzeti Filharmonikusok, vagyis akkor még az Állami Hangversenyzenekar élén a tokiói Suntory Hallban. A japán rendező nem erőltette meg magát azzal, hogy a zene logikáját követve a megszólaló hangszereket mutatta volna, ehelyett leginkább Kobajasira fókuszált. A felvétel így is lenyűgöző, a maestro kézmozdulatain, gesztusain túl a szeme nem csak a zenei megformálás apró nüanszait segített megérteni, hanem azt is, hogy miért szerették, szeretik őt azok is, akik mindig elölről nézik, vagyis a zenészek, és nem csak azok, akik általában hátulról – vagyis a közönség. Isten éltesse sokáig!
