Szegedi Szimfonikus Zenekar 2023. május 9.

0
95

Malina János

A Szegedi Szimfonikus Zenekar május 9-i hangversenyének súlypontjában Henryk Mikołaj Górecki mára szinte legendává vált 3. szimfóniája állt, s ez adta a koncert címét is: „Szimfónia énekhanggal”. A Somorjai Péter által dirigált műsor első részében Mozart Linzi szimfóniája és 1787-ben, Prágában komponált hangversenyáriája, a Bella mia flamma / Resta, o cara (K 528) csendült fel, utóbbi – a szimfóniához hasonlóan – Somogyvári Tímea Zita énekművésznő szólójával.

A szimfónia nem indult különösebben ígéretesen: a lassú bevezetése erőtlennek, a vonóshangzás kissé fésületlennek hatott, az Allegro spiritoso szakasz pedig meglepően egyensúlytalannak: a II. hegedű nyolcad mozgása (és a basszus repetált hangjai) szinte teljesen elfedték (a téma visszatérései során is) az I. hegedűkben megjelenő dallamot. A lendületes tempó pedig azzal a következménnyel járt, hogy a hegedűk díszítő jellegű hangcsoportjai időnként nem igazán kijátszva, elnagyoltan szólaltak meg. Somorjai Péter vezénylése emellett már-már mechanikusan egyenletes volt, alig hagyva mozgásteret az agogikai tagolás számára, például a visszatérés előtti pillanatban. Különösen a kíséret ritmikai merevsége keltette a „levegőtlenség” érzetét; így a differenciálás fő eszköze a dinamika maradt.

Élettelinek bizonyult viszont az Andante tétel lendületes tempója. Az addigi szürkeség is oszlani kezdett: színesedett, akcentusokkal gazdagodott az artikuláció, és az agogika is megjelent a karmester eszköztárában. A natúrkürtökkel, kemény dobverők alkalmazásával pedig a 18. századi zene karcsúbb hangzásideálját is megcélozták az előadók. A 6/8-os Andante élénksége viszont azzal a zavarba ejtő következménnyel járt, hogy a rákövetkező Menuetto 3/4-es üteme lényegében azonos időtartamú volt a 6/8-os ütem felével, ugyanazon tempó folytatódásának érzetét keltve; ezt, akár a menüett tempójának kisebb módosításával, jó lett volna elkerülni. Ebben a tételben fontos szólók jutnak az első oboának és az első fagottnak; közülük különösen a fagottos játéka volt plasztikus, élvezetes – az egész koncert folyamán.

A szimfóniának kétségkívül a zárótétele bizonyult a legsikerültebbnek: élénk tempója mellett felfigyeltünk a hegedűk már-már beszédes játékmódjára, sőt helyenként Mozart buffa-hangjának megjelenésére; s a zárásra érzelmileg is megemelkedett az előadás.
A hangversenyária bevezető recitativójában az volt az első benyomásom, hogy az énekesnő – különösen a mélyebb fekvésben – túladagolja a vibratót, ám kitűnő dallamvezetése és kifogástalan intonációja is hamar feltűnt. A híresen nehéz gyors áriában viszont már kifejezetten imponáló teljesítményt nyújtott: mégpedig nem csupán annak révén, hogy erőlködés nélkül győzte a darabot virtuozitással, hanem azáltal, hogy előadása nem volt híján a hamisítatlan drámaiságnak. S minél nagyobb hangterjedelmet, minél több fürgeséget kívánt a kompozíció, annál több oldalról ismertük meg a hangot, s szembesültünk valódi szépségével.

Henryk Mikołaj Górecki Steve Reich, Philip Glass és Balassa Sándor kortársa volt: ahhoz a hosszú életű nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai a „készen kapott” dodekafon kompozíciós technikával való hosszabb-rövidebb együttélés után attól radikálisan eltérő, sokkal kevésbé sűrített, időben mintegy szétterülő, tonális vagy kvázi-tonális zenei nyelvet alakítottak ki a maguk számára. Górecki 3. szimfóniájának – főleg az 1976-ban komponált mű 1991-ben készült lemezfelvételének – világsikere a darab jól áttekinthető és viszonylag könnyen befogadható hangzásának, harmóniai expresszivitásának, dallamosságának és nem utolsó sorban a jól megválasztott, megrázó erejű szövegeknek köszönhető.
Összességében elmondható, hogy az alapjában vonósokat, továbbá hárfát és zongorát foglalkoztató, nagy létszámú zenekar (a fúvósok csak pár rövid szakasz erejéig játszanak színező szerepet) jól teljesítette feladatát: a többnyire tömbszerű hangzáskép itt egységesnek bizonyult, Somorjai Péter pedig hagyta érvényesülni a lassan kibontakozó, hatalmas zenei ívek önmozgását, és gondot fordított a rendkívül változatos zenekari színkezelés érzékeltetésére is. A siker zálogát azonban elsősorban Somogyvári Tímea Zita előadói teljesítménye jelentette. Túl azon, hogy jól győzte állóképességgel a sok széles dallamívet, éneklése a szövegek tragikumát is valódi átéléssel, a kifejezés magas színvonalán tette felemelő élménnyé a hallgató számára; művészi kifejezése éppen a legintimebb pillanatok pianóiban bizonyult a legintenzívebbnek. Jelentékeny énekest ismerhettem meg személyében.