Fittler Katalin
Amikor 2002-ben felmerült a Fesztivál Akadémia Budapest (FAB) ötlete, elsősorban a kamaramuzsika ünnepe kívánt lenni. Kezdettől széleskörű érdeklődés kíséri a tíznapos rendezvénysorozatot, amely évről-évre meglepetésekkel tud szolgálni a júliusban a koncertévadot már erősen nélkülöző zenebarátoknak. Kimeríthetetlen lehetőségek tárháza, amelyet áthat a zeneszeretet. Leglátványosabb a hangversenyek iránti érdeklődés, amelyek azonban csupáncsak jéghegyek csúcsai: megannyi típusú programot kínál a különböző korosztályú muzsikusok számára, lehetőséget kínálva a rangos, nemritkán világszerte elismert muzsikusokkal való találkozásra, sőt, együtt muzsikálásra is.
Az idei program két nagyszabású zenekari estet is tartalmazott: a nyitókoncerten a Concerto Budapest játszott meghatározó szerepet, a Bartók-nap hősének pedig egyértelműen a Pannon Filharmonikusokat tarthatjuk.
A művészeti vezetők (Kokas Katalin és Kelemen Barnabás) a FAB reprezentatív estjeivel régi gyakorlatot terveztek feleleveníteni: a 19. századi „akadémiákét”, amelyek programját zenetörténeti könyvekben elkerekedett szemmel, hitetlenkedve szokás olvasni. Valljuk meg, a két szünettel néha több mint négyórás rendezvények aligha találnák meg helyüket a hagyományos koncertkínálatban.
De a Fesztivál Akadémia Budapest – más! És ehhez a mássághoz örömmel alkalmazkodnak az érdeklődők, mert a kivételes kínálatról mindig kiderül, hogy a hosszantartó élmények sorát gazdagítják.
A FAB közönsége hamar hozzászokott, hogy a művészeti vezetők élnek a műsorváltoztatás jogával – annál is inkább, mivel a különböző okokra-meggondolásokra visszavezethető módosulások többnyire többletet jelentettek. Máskor a meghirdetett műsor „meglepetését” az adta, hogy nem történt változás. Így volt ez a Bartók-napon is, amikor egyetlen este folyamán Bartók Béla négy versenyműve csendült fel (intermezzóként a Divertimentóval, amelyet a FAB Kamarazenekara játszott, szólamvezetőként a FAB nemzetközi művészeivel).
A Pannon Filharmonikusok nem először vállalkozik „megmérettetés” jellegű Bartók-programra: áprilisban a pécsi Kodály Központban Baráti Kristóf partnereként egy este eljátszották a szerző két Hegedűversenyét, közbeékelve a két Rapszódiát. A mostani teljesítményük annál is tiszteletreméltóbb, mert más-más karmesterek irányítását kellett követniük.
Bartók fiatalkori Hegedűversenyének szólistája a norvég Vilde Frang volt, aki több mint egy évtizede tartja repertoárján ezt a kompozíciót. Ámulatba ejtő „anyanyelvi biztonsággal” játszott (természetesen kotta nélkül), és az első hangoktól nyilvánvaló volt, hogy értő szeretettel közelít e műhöz. A látvány megerősítette a hangzásélmény tudatosságát: tanítani kellene, ahogyan szólamának fölényes tudásán túl, milyen szoros kontaktust tudott tartani az ezúttal karmesterként fellépő Kelemen Barnabással. A kamarazenei kidolgozottságban méltó partnernek bizonyult a zenekar; külön élmény volt, ahogyan dinamikai hangzástérben realizálták a szerzői elképzeléseket. Érvényesült a hangszerelés, és a hangzás-arányok differenciálásának köszönhetően egyszerre tűnt már-már áttetszőnek és sziporkázóan sokszínűnek a partitúra egésze. Ezt követte a Divertimento, majd szünet után a 2.-ként számontartott „nagy” Hegedűverseny csendült fel, Andreas Ottensamer vezényletével, szólistaként Kelemen Barnabással. Bizonyára sokan ültünk a nézőtéren olyanok, akik már (akár többször is) hallottuk az ő tolmácsolásában ezt a remekművet. (Kelemen Barnabás játssza a Bartók Új Sorozat CD-összkiadás felvételén is.) Egyszerűen megunhatatlan az a fölényes biztonság, amellyel magától értetődővé teszi a kompozíció intellektuális-érzelmi felépítését, ráadásul, teszi ezt olyan valamiféle sajátos közvetlenséggel, amely néha már-már azt az érzetet kelti, mintha őt ott és akkor foglalkoztató zenei mondanivalót bontana ki. Nem kétséges: valamennyi zenekari játékost inspirálhatta ez az interpretáció. Nyilvánvaló: ez után a lenyűgöző élmény után a hallgatóság számára is elengedhetetlenül fontos a szünet!
Nem kevésbé volt érdekes a műsor harmadik szakasza sem, amelyben két művész felváltva töltötte be a szólista és a karmester szerepét. A Serly Tibor befejezésével megszólaltatott Brácsaverseny szólistája Maxim Rysanov volt, a dirigens pedig Sunwook Kim, aki a befejező műsorszámban, a 3. zongoraversenyben a zongoránál foglalt helyet, átadva a karmesteri dobogót Maxim Rysanovnak.
Rysanov az a brácsaművész, akivel Kocsis Zoltán a Bartók Új Sorozatban a Brácsaverseny felvételét tervezte – most az elmaradt felvételért kaptunk kárpótlást. Rysanov kitette a kottát (20. századi versenyműveknél nem példa nélküli, 21. századiaknál pedig bevett gyakorlatnak mondható ez – hiszen ez utóbbiakat néha kizárólag egyetlen alkalommal van lehetősége eljátszani a szólistának) – de nyilvánvaló volt: ha hirtelen áramszünet lenne, sötétben is tovább tudná játszani a szólamát. A kamaramuzsikusként hasonló gyakorisággal foglalkoztatott szólista számára természetesnek tűnt, hogy kitegye a kottát – ami megkönnyítette, hogy kizárólag a zene elmélyült kifejezésére koncentráljon, anélkül, hogy memóriájának filmszakadásától kellett volna tartania.
A Nagyterem földszintjén ideális helyen ülő viszont aligha tud beszámolni Rysanov vezénylésének sajátosságairól, mivel a dirigens a zongora mögött „takarásban” volt. A Brácsaverseny dirigensét csak dicsérni lehet: Kim számára nem jelentett nehézséget, hogy közvetlen kapcsolatot alakítson ki bármely szólammal.
És ezt a karmesteri attitűdöt zongoristaként sem adta fel; hangszere mellől is mintha felelősséget érzett (és vállalt) volna az össz-hangzásért. Ugyanakkor ez a nagyformák iránti elkötelezettség nem akadályozta abban, hogy minden apró részletet érzékeny billentéssel szólaltasson meg, mondhatni, a zongorahanggal egyszersmind formált is, a mikrostruktúrák terén. És a zongora mellől ugyanúgy kereste dirigense tekintetét, miként egy művel korábban dirigensként követte érzékenyen a brácsaszólista parányi agogikai módosításait.
Az utóbbi két dirgens kezéről is remekül olvasott a zenekar; mintha csak az ő irányításukkal ismerte volna meg e műveket, olyannyira együtt lélegeztek az alkalmi muzsikus-társakkal. Ritkán érezni ilyen intenzíven: a magyar szerző zenei nyelve – világnyelv!
Élményekkel gazdagodva, fáradhatatlan hallgatóság tapsolt még hosszasan az utolsó szám után is – és a zenekari játékosok is láthatóan átérezték ennek a napnak a kivételes voltát.
