Máv Szimfonikus Zenekar- 2023. június 23. – Zeneakadémia

0
61

 Malina János

A MÁV Szimfonikus Zenekar június 23-i évadzáró hangversenye Takács-Nagy Gábor vezényletével és Várjon Dénes közreműködésével zajlott le a Zeneakadémián; műsorán két Brahms-kompozíció, a korai, d-moll zongoraverseny és a 3., F-dúr szimfónia szerepelt. A szimfonikus Brahms első nagyszabású bemutatkozása és a pályája tetőpontján járó zeneszerző egyik legkomplexebb, legszemélyesebb alkotása jól egészítette ki egymást. Ami a fiatalkori műben még nem lehetett jelen: a formálás mennyei biztonsága, a zenei-költői tartalom kimeríthetetlen gazdagsága és a részletek mesteri kezelése, azt ellensúlyozza a fiatalság heves szenvedélyessége és energiája, amelyet kevés művész képes olyan szuggesztíven érzékeltetni, mint Várjon Dénes. Meg természetesen Takács-Nagy Gábor, akinek oly régóta Várjon egyik legközelebbi zenész-partnere, és akivel oly szembeszökően közös nyelvet beszélnek.

Takács-Nagy már a versenymű első ütemeiben letette névjegyét: azonnal, in medias res a dráma sodrába kerültünk, szinte láthatóvá vált a belőle áradó, koncentrált energia (jóllehet olyan helyen ültem, ahonnan nézve a zongora kinyitott fedele teljesen eltakarta őt). Ez az életre-halálra történő zenélés – amely egy pillanatra sem válik erőszakossá vagy külsőségessé – karmesterünk egyik legfontosabb személyiségjegye, és a koncert egész tartama alatt változatlanul jelen volt. Várjon Dénes monumentális nyugalma – közeli rokona a Ránki Dezsőének – első ránézésre más képet mutat, valójában azonban a zene minden rezdülését ugyanazzal a maximális intenzitással és azonosulással követi, mint karmester kollégája.
Az első tétel zaklatott nyitó anyagának lenyugvása és belesimulása a harmonikus d-moll melléktémába megragadó szépséggel és hitelességgel bontakozott ki előadásukban. A zenekar puha és meleg hangzása, Várjon szólóinak varázslatos finomsága, a zene élettelisége, a meghitt, himnikus vagy drámai pillanatok szuggesztivitása különleges zenei élményt jelentett.

A lassú tételben tovább gyönyörködhettünk a zenekar igényesen dolgozott, sötéten izzó hangzásában, s a szólista igen kifejező agogikai szabadságában, a külön-külön élő és lélegző szólamok összjátékában, és a zenekari anyaggal fanyar disszonanciákban összefonódó zongoratéma végtelenül érzékeny megszólaltatásában. A zárótételt a zenekari gesztusok erőteljes karaktere, a kissé kötelességszerű fugato-szakasz Takács-Nagy általi életre lehelése mellett Várjon immár tündéri vonásokat is magára öltő játéka, s nem utolsó sorban a sziporkázóan virtuóz, mégis mélységeket idéző nagy cadenzája tette rendkívül emlékezetessé. Végül a zongorista Brahms op. 118-as A-dúr intermezzójának megragadó – és szép személyes gesztussal a közönség soraiban ülő barátjának ajánlott – előadásával búcsúzott el a közönségtől.

Dráma és szenvedély – ezek maradtak az interpretáció kulcsszavai a hangverseny második felében is. Ezúttal nem egy lassú bevezető szakasz, hanem egy lendületes, Allegro con brio jelzésű tételkezdet szolgáltatott alkalmat arra, hogy Takács-Nagy Gábor hatalmas lendülettel kitárja egy zenei birodalom kapuját. S hogy továbbra is lankadatlan szorgalommal és érzékenységgel kutassa és találja meg a partitúra rejtett kincseit: a csellók vagy a nagybőgők pizzicatóinak érzéki puhaságát, vagy egy máskor alig meghallható, szordinált brácsamotívum elragadó finomságát. A hatalmas lélegzetű dallamívek és intim pillanatok, végletesen sűrített, mégis bármikor tovább fokozható zenei folyamatok, nagy műgonddal kicsiszolt hangzások és akkordok megszólaltatásában a zenekar méltó partnere volt az őt úgyszólván hipnotizáló karmesternek. Akiről azt mondhatom még el, hogy a szimfónia egy világhírű karmester által néhány héttel vezényelt, ragyogó budapesti előadását ez a mostani produkció talán nem múlta fölül, de emebben biztosan több volt a szív.

Különösen szembeszökő volt ez az Andante tétel idilli szakaszaiban, ahol Takács-Nagy gondos beintései mellől egy futó mosoly sem hiányzott. S itt és más tételekben (mint már a zongoraversenyben is) feltűntek a szívmelengetően szép fafúvós pillanatok.
Különösen emlékezetesen sikerült az enigmatikus „nem-scherzo” (Poco allegretto) tétel a maga végletesen legato karakterével, felsajgó nosztalgiájával, szinte időtlen hullámverésével, amely végső soron valamiféle harmóniát, belenyugvást sugárzott. A zárótételben pedig még egyszer megcsodálhattuk Takács-Nagy zenélésének őszinteségét és tisztaságát, s a kezdeti fürge-energikus – néha picit sejtelmes – hangból kinövő-kirobbanó, katartikus erejű befejezés monumentalitásának maradéktalan felidézését.