Malina János
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Május 5-én a Müpában lépett újra a pesti közönség elé a Pannon Filharmonikusok együttese. Az Andrij Jurkevics vezényletével adott hangverseny műsorán Richard Strauss zenekari dalciklusa, a Hat Bretano-dal és Mahler 5. szimfóniája szerepelt.
A dalciklus szólistája, Eri Nakamura, egy világjáró japán opera- és oratórium-énekesnő volt, aki igen megbízható teljesítményt nyújtott. Szólamának magas fekvésű és virtuóz szakaszait is biztos technikával és intonációval szólaltatta meg, változatos karakterkészletről tett tanúságot, és szövegformálása is kifogástalannak bizonyult. Hogy éneklését mégsem érzékeltük katartikusnak, az többféle okra vezethető vissza. Az egyik a nem kiemelkedő szépségű hang, amely vivőerőben sem akkora, hogy ne kelljen kissé forszíroznia a hangadást – némi zörgősség árán – a zenekari forték pillanataiban. Emellett operás gesztikája helyenként már-már hatásvadásznak hatott, s ezzel mintha a kifejezés igazi átéltségét, kisugárzását igyekezett volna pótolni.
Ezzel szemben a zenekar Jurkevics vezényletével jóval több költészetet tudott vinni az előadásba. Az ukrán dirigens vezénylésének erőteljességén és eleganciáján túl az is hamar kiderült, hogy képes szuggesztíven tolmácsolni a szépségekben gazdag partitúrát. Az első dal („An die Nacht”) pornográfia határát súroló érzékisége talán csak az énekesnő gesztusaiban tűnt kissé túlzásnak: a zene maga, s annak költői megszólaltatása szublimálta, artisztikussá tette ezt a direktséget. Finom és érzékeny volt a második dal („Ich wollt ein Sträußlein finden”), és itt különösen jól érvényesült Nakamura intelligenciája és szövegértése is. A frivolitás és a meleg zenekari színek kettőssége tette izgalmassá a „Säus’le, liebe Myrte” előadását, és az eksztatikus pillanatok ereje az „Als mir dein Lied erklang” című dalt, a ciklus talán legszebb darabját. Szinte túlcsorduló erotikus atmoszféra jellemezte az „Amor”-t, és valódi tragikum a háborúra reagáló záró dalt. Mindeközben újra meg újra felfigyeltünk a szárnyaló szépségű kürtszólókra (és a kivetített magyar fordítás merevségére és kínrímeire).
A Mahler-szimfónia azáltal hozott újat, hogy a továbbra is energikus és robbanékony Jurkevics vezénylése még elmélyültebbé vált. A rendkívül komplex nyitótételben mindenekelőtt a szinte összeegyeztethetetlen karakterek – az űzött, a fenséges, a vásári –, a kontrasztok világos megformálása és szembeállítása, a szilárdan felépített forma szerzett örömet a hallgatónak. Igen hatásos volt a „stürmisch” II. tétel robbanékony és energikus, in medias res indítása, s az expresszív, unisono anyag után megrendítően hatott a fokozatos visszatérés a gyászindulóhoz. Az utolsó ítéletet idéző, trombitafanfáros szakaszt pedig mellbevágóan, úgyszólván Sosztakovicsot idéző, nyers erővel szólaltatták meg. Az előadás egyik csúcspontja volt ez a tétel.
A scherzo funkciójú III. tétel a bonyolult zenekari szövet ellenére teljes összhangban indult, és látomásos erővel tette meg a groteszktől a fenségesig és az idilliig vezető utat, Brahms- és Csajkovszkij-emlékeket idézve, átszellemült pianókkal és újabb csodálatos kürt-hangzatokkal gyönyörködtetve a hallgatót. A „Blumine” végtelen nyugalma is emlékezetes marad, a hárfa szinte az időt kinagyító akkordfelbontásaival, a középső szakaszban egy-egy belépés finom „megmozdításával”, a „kegyelmi állapot” érzetének nem szűnő fenntartásával. Az V. tételben azután a zenekar fegyelmezett, odaadó játéka azt is élményszerűen világossá tette, hogy a hangversenyt miért „Az élet diadala” címmel hirdették meg.
Végül pedig egy kis pontosítás. Nincs olyan dolog Varsóban, hogy „Wielki Nemzeti Színház”, ahogyan azt az ismertető szerzője képzeli (már csak azért sincs, mert ez így makaróniul van). Van egy színházépület, a Wielki Teatr (magyarul: Nagy Színház), amely négy intézménynek ad otthont: az Opera Narodowának (Nemzeti Opera; erre szokás Wielki Teatr – Opera Narodowa, vagyis Nagy Színház – Nemzeti Opera néven is hivatkozni), a Teatr Narodowynak (Nemzeti Színház), a Polski Balet Narodowynak (Lengyel Nemzeti Balett) és a Muzeum Teatralne w Warszawie (Varsói Színházi Múzeum) nevű gyűjteménynek. Andrij Jurkevics emellett bizonyára sohasem tanult karmesterséget a „Wielki” Nemzeti Színházban, s persze jelenleg sem annak, hanem a Nemzeti Operának a zeneigazgatója.
