Fittler Katalin
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Aki már hallotta, örömmel üdvözli a jelenséget: visszatérő vendége a Nemzeti Filharmonikusoknak a francia François Leleux. Ezúttal Mozart és Schumann szimfóniák dirigenseként lépett pódiumra, valamint saját (oboára és zenekarra készített) átiratában játszott áriákat két Mozart-operából, A varázsfuvolából és a Don Giovanniból.
A koncerthez mottóként egyértelműen kínálkozik a „humorban nem ismerünk tréfát”. Leleux érezhetően oldott légkört teremt, látszatra már-már humorosat, azonban akinek „füle van a hallásra”, döbbenten tapasztalja, hogy mindeme könnyedség és fesztelenség mögött rendkívül tudatos elképzelések vannak. És amit csinál, mesterkurzus-értékű a gyakorló szakmai közönség számára. A többieknek marad műhelytitok, őket a látvány is leköti, valamint az általa kiváltott hangzás.
Mozart K. 338-as, háromtételes C-dúr szimfóniája nem tartozik azok közé, amelyeknek témáit szinte „fütyülik” a zenebarátok. Remek választás volt ahhoz, hogy olyasfajta éber figyelmet hívjon életre, amely önkéntes és szinte észrevétlen. Tehát, „kondicionálja” a játékosokat és a hallgatóságot egyaránt. Ugyanakkor Leleux „titka” könnyen megfejthető (olyannyira egyszerű, miként Bach definiálta a zongorajátékot: megfelelő időben a megfelelő hangot a megfelelő ujjal kell megszólaltatni…): karmesterként nem feledi el zenekari muzsikuskénti „elvárásait” a karmester iránt: gondoskodik az együttes valamennyi tagjáról, szólamokról, szólistákról egyaránt. Éspedig nem didaktikus, partitúra-ismeretet felmondó „beintések” sorozatával, hanem a tételek érzelmi történéseinek rajzával, vagyis értő kottaolvasat birtokában hasonlóképp értelmezett szólam-olvasásra inspirálva muzsikusait. Játékká, mondhatni, társasjátékká válik a zenekari munka, a profizmus rutinja biztosítja a „nyerő pozíciókat”, és az oldott légkörben olyan hangzásvilág születik, amelynek megvalósítását senki sem érezhette többlet-feladatnak. Sőt!
Pedig voltaképp nem másról van szó, mint hogy Leleux úgy irányítja a zenei folyamatokat, hogy minden részlet „értelmes” legyen. Miként a németalföldi festők monumentális tablóin megcsodálhatjuk a legkisebb mellékalakok aprólékos kidolgozását. Technikailag ezt úgy éri el, hogy – ügyes marionettjátékos módjára – azonos figyelmet fordít a kis zenei egységek lezárására és a következők indítására. Tehát, nincsenek elharapott szóvégek, nincs egymás szavába vágás – minden részlet „értelmes”, és ezek a részletek gyors egymásutánban következnek. Vagyis, a hallgató kapkodhatja a fejét, hogy kövesse a rendkívüli információsűrűségű folyamatokat. Valamennyi szólam úgy érezhette, a karmester megkülönböztetett figyelmét (törődését) élvezi – és ettől egyszerre érvényesült a játékosok szinte spontán aktivitása, valamint az instrukciók követése. Mondhatni, többdimenzióssá vált a hangzáskép, izgalmas követnivalóvá a közönség számára is.
Nem vitás: élmény lehet Leleux irányításával muzsikálni. Hiszen karmesterként (konkrét hangszer nélkül) ugyanúgy játékosa (valójában játékmestere) a kompozícióknak, mint a zenekari tagok. Csak épp ő technikailag nem részese a születő hangzásnak. Viszont nemlétező varázspálcája hívja elő azt a csodát, ami egyértelműen örömforrás. Mosoly, harmónia. Meglepő gesztusok, amelyek mindig jól elhelyezett poénként hatnak.
A hangszeres előadóművészből lett dirigensek gyakran hangoztatják, hogy az irányítás mennyivel veszélytelenebb. S ha ez igaz is a hangokat illetően, az összhatás tekintetében messze felülmúló felelősség nehezedik a vezénylőre. Nem a kezére (melléütéseit jótékonyan korrigálhatja a felkészült együttes), hanem személyiségére, melynek egészével vesz részt (jó esetben) egy-egy kompozíció felelősségteljes megszólaltatásában.
A szimfóniát követően Leleux hozta „varázsoboáját”, és megmutatta, hogy korántsem kényelemszeretetből áll alkalmanként együttesek élére (tegyük hozzá: karmesterként célirányos koreográfiával dolgozik, minden mozdulatának jelentése-jelentősége van, s kiváltképp azt lenne érdemes ellesni tőle, hogy miként képes a hirtelen karakter váltásokat úgy irányítani, hogy instrukciói időben jussanak el a hangszeresekhez). Átiratai a legnépszerűbb áriákat elevenítették fel, némi „kommentárral”, amelyben megcsillogtatta hangszeres virtuozitását. Tette ezt már-már magától értetődő természetességgel – csak a jogosan kijáró lelkes tetszésnyilvánítást fogadó mosolya árulta el: örül annak, hogy értő fülekre talál kivételes teljesítménye.
A műsor második részében ismét C-dúr szimfónia, ezúttal Schumann Másodikja, talán még közvetlenebb kapcsolatot teremtve valamennyi zenekari játékossal. Az ilyesfajta kidolgozottságra szokás mondani, hogy „kamarazenei”.
Remélhetőleg a zenekari játékosok számára is hasonló „oázis” volt ez a két óra, mint a hallgatóknak. Akik összehasonlíthatatlanul pihentebben távoztak az est után a Müpából, mint ahogyan érkeztek.