Réfi Zsuzsanna
Dr. Gyimesi László jogdíjakról, tízmilliárdos elvonásról és egy szövetség sorsáról
Bár sajnálatos módon a komolyzenei előadó-művészeti jogdíjak igen csekély, szinte mérhetetlen összegek, a szimfonikus zenekaroknak járó pénz pontosan érkezik, s az EJI közvetítésével el is jut a társulatokhoz. Az együttesek tagjai emellett az Előadóművészi Jogvédő Iroda összes szakmai és szociális támogatására számíthatnak, hiszen a kezdetektől úgy alakította ki a szervezetet az EJI Egyesületének elnöke, dr. Gyimesi László, hogy minden tag ugyanannyit ér. A jogíjak mellett a legkiválóbb társulatok összetételéről, a zenekarokat érintő jelentős elvonásról, valamint arról is beszélgettünk az EJI Egyesületének elnökével, miként lehetetlenítette el magát egy egykor a tagjai érdekét oly sikeresen képviselő szövetség.
– Egyre nő a streaming szerepe a zenehallgatásban, s az EJI harcainak is köszönhetően a szolgáltatók most már fizetik az előadó-művészeknek járó összegeket. Mit tudnak elmondani a szimfonikus zenekarokhoz érkező jogdíjakról?
– Muszáj némileg visszatekintenünk ahhoz, hogy érthetőbbé váljon a jelen. Az egyéni, önálló gondolat megfogalmazása, megjelenítése, az, hogy a zeneszerző megírja a műveit, az évszázadok során önálló tulajdonná vált, hasonlóan a feltalálói vagy szabadalmi joghoz. A modern technika fejlődésének köszönhetően jelent meg a szerzők mellett az előadóművészek joga, hiszen az előadásuk – valamilyen technikával – sokszorosíthatóvá vált, és így már eladható is lett. A szerzői jog egyéniséget, eredetiséget vár el az alkotótól, az előadóművészeknél csak az a fontos, hogy az előadásukat valamilyen technikával rögzítették-e vagy sem. Ma pedig már nem lényeges a fizikai példány sem, hiszen szinte minden megtalálható az interneten.
Az előadói jogok sajátja, hogy szinte kizárólag az üzleti típusú zeneiparnak nevezett körön belül helyezkedik el. A rögzített felvétel árucikké vált, és az értékesítéshez fűződő kérdések között nem szerepel az érték, a minőség kérdése, az első számú szempont az, hogy mennyire, mekkora számban adható el.
Ha ezt komolyan vesszük, akkor azt kell mondanom, kész csoda, hogy van ma még egyáltalán komolyzenei felvételt készítő gyártó, sokszorosító, áruló cég. Az egész világ repertoárján több száz millió felvétel szerepel, ezek között a komolyzeneiek száma elenyésző… A jogdíjak terén az összeg is nullához közeli. Ha nem lenne itthon a Bartók Rádió, akkor ez a szám még kisebb volna. Ha a felhasználók, a közönség oldaláról nézzük, akkor a nagy zenei masszában ezek csupán szinte észrevehetetlenül apró pöttyök. Egy-két olyan magyar szimfonikus zenekar van csak, amelynek olyan jogdíja keletkezik, amit már számként érdemes kimondani.
– Mennyi a legtöbb, amit az EJI a hozzá befolyó jogdíjösszegből kifizet a hazai társulatoknak?
– A csúcs néhány százezer forint egy évben, a többieknél ez az összeg a tízezer forintot sem igazán éri el. Nem lehet egyébként panaszunk a különböző zenemegosztókra, hiszen a pénz sokfelől érkezik, de minden látható, a rendkívül bonyolult számítások is, s azok alapján nagyon pontosan fizetik a megfelelő összegeket. Sajnos, nincs mit csodálkoznunk a nagyságukon, hiszen, ha a magyarországi, élő koncertek látogatottságát összevetjük a klasszikus koncertek fizetőnézői számával, akkor szintén hasonló arányokat látunk…
Az EJI-hez beérkező jogdíj nagyságrendileg majd hárommilliárd forint, s ennek az összegnek a töredéke éves szinten az, ami a szimfonikus zenekarokhoz kerül. Természetesen az Előadóművészi Jogvédő Irodán belüli szolidaritásnak megfelelően ez nem befolyásolja az általunk adott szakmai és szociális támogatásokat. A zenekarok tagjai teljesen egyenrangú félként vehetik mindezt igénybe.
Nincs különbségtétel, ezt így látjuk helyénvalónak az alapítástól kezdve. Hiszen mindig meg tudjuk mondani magunkról és másokról, hogy ki mennyit ér? A hivatásos szimfonikus zenekarok olyan zenészeket foglalkoztatnak, akik ebből a hivatásból élnek, erre tették fel az életüket. Az EJI-ben nem teszünk különbséget egy cigányzenész vagy egy Kossuth-díjas komolyzenész között, ha szakmai vagy szociális segítségre van szüksége. Ugyanúgy a zene művelői, csak más-más helyre kerültek… Nincs olyan művészeti ág, de emberi tevékenység sem, ahol kizárólag kiválókból áll össze a csoport. Egy-egy csapat legnagyobb részét a közepesek és a jók teszik ki, kicsi az aránya a legkiválóbbnak, ahogy a leggyengébbeknek is. Ha ez az arány felborul, akkor értelmetlenné válik mindaz, amivel foglalkozunk. Számos kísérlet is megmutatta, hogy a legjobbakból összeállított csapat gyengébb, mint a közepeseké. Ennek is megvan az oka. Ha pedig létre jön egy szövetkezés – minden fenntartás nélkül – az azonos foglalkozásúak között, mint például a szimfonikus zenekari szövetség, ott is többféle társulat megtalálható.
– E téren is sok változást hozott az elmúlt időszak…
– Harminc éve közös ügyek mentén született meg a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége (MSZZSZ), s legfontosabb feladatául a magyar szimfonikus zenekari élet szereplőinek a képviseletét és védelmét jelölte meg. Erre azért volt szükség, mert állandó veszély fenyegette ezeket a szereplőket, hiszen a mi régiónkban állami támogatás nélkül soha nem lesz üzletileg nyereséges egy ilyen társulat. Ahhoz, hogy minden nagyobb városban működhessenek ilyen együttesek, állami pénzre, közpénzre van szükség, mert sohasem fognak megállni a maguk lábán. De a mindenkori hatalmon lévő kormányzat rövid távú érdekei mentén – ha éppen nem adnak elegendő összeget a működéshez –, ezek a kiérlelt értékek, amelyet a zenekarok testesítenek meg, veszélybe kerülhetnek …Ezért is volt fontos a közös érdekek védelme. A zenekarokat megalakulásától kezdve eredményesen képviselte az MSZZSZ, jó eredménnyel kötött alkukat. Ehhez persze azt is fel kellett mérni, hogy minél jobban kilóg valaki ebből a sorból, annál inkább veszélyezteti a többiek létét. Az utóbbi néhány év azonban eljuttatta a szimfonikus zenekarokat egy teljesen képtelen, amorf állapotba, ennek több összetevője is akad. Ebben a pozitívum az, hogy soha nem látott állami támogatás ömlött a szimfonikus zenekari területre, ami úgy hatott, akár egy özönvíz a Szaharában és ez feltétlenül a kormányzat érdeme. Segített a növekedésben a kiszáradt részeken, de egyes területeken inkább olyannak tűnt, mint amikor egy várost önt el az óriási víztömeg… A magyarországi szimfonikus zenekaroknál ez a ‘pénz-ár’ ilyen kettős hatású volt, bár inni adott a szomjazóknak, másokat szinte elnyelt.
Akik pedig már korábban a hegycsúcsra költöztek, megkapták azt a soha nem látott kompenzációs mértéket, amellyel messze maguk mögött hagyhatták a többieket. Hogy miért épp ők és miért épp annyit kaptak, amennyit, ezt soha senki nem magyarázta el. Az ugyanis nem magyarázat, ha valaki elmondja magáról, hogy ő megérdemli, mert olyan kiváló. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a másik nem érdemli meg… Jó volna megtudni ennek az elosztásnak az okait, hiszen az intézkedés felborított minden addig létező egyensúlyt. Ma pedig már ott tartunk, hogy maga a szövetség elkezdte saját magát élve boncolni, és ennek a hozadéka nem rosszabb, mint az árvízé…
