Malina János
A Liszt Ferenc Kamarazenekar március 13-án ünnepi hangversenyt adott megalakulásának 60. évfordulója alkalmából a Nemzeti Hangversenyteremben. Az örökifjú együttes, amelynek nem csupán a tagsága, de a repertoárja is folyamatosan – többek között feltűnően sok új zenével – frissül az utóbbi években, ebből az alkalomból is új utakat keresett.
Különösen a hangverseny első félidejében, amikor Vivaldi A négy évszak elnevezésű versenyműciklusának – nevezzük így – remake-jét adták elő, amelynek szerzője Max Richter Angliában élő német származású zeneszerző, akit Csabai Máté ismertetője amúgy „korunk egyik legismertebb klasszikus zeneszerzője”-ként aposztrofál, akinek ezt a szerzeményét „a világon mindenütt … leesett állal fogadták”. Nos, én szkeptikusabb lennék: a Vivaldi-művek eme „új, izgalmas értelmezése” magán viseli ugyanis a szüntelen egyensúlyozás jeleit annak jegyében, hogy a zene kellően eredetinek hasson, de mégse legyen túlságosan emészthetetlen a nagyközönség számára, hiszen bármelyik irányba történő túlzott kilendülés csökkentené az érdeklődést. Egy kis látványosság pedig mindig jól jön, ezért a művet – amely eredetileg nem balettzenének készült – erre az alkalomra meg is koreografáltatták Velekei Lászlóval. Így a Tfirst Péter koncertmester és a hegedűszólista, Sayaka Shoji irányításával játszó zenekar mellett a Velekei művészeti vezetésével működő Győri Balett húsz tagja is pódiumra lépett a produkcióban.
Ami magát a Vivaldi-remake-et illeti, Richter úgy gyártja le izgalmas értelmezését, hogy kiválaszt néhány beavatkozási technikát, olyanokat, mint a zene rövidebb alkotóelemeinek repetitív burjánoztatása, ütem- vagy frázisvégi elíziókkal „sántító”, „balkáni” ritmusok létrehozása, vagy a tételeknek a zenei folyamat váratlan megszakításával történő „lezárása”. Ezeket alkalmazza azután újra meg újra, tizenkét tételen át. Egy-egy tételt eközben majdnem érintetlenül hagy; ennek azért örülhettünk, mert itt zavartalanul érvényesülhetett Shoji szép hegedűhangja és magabiztos technikája. A „Tél” lassú tételének szólóját pedig kifejezetten személyes hangon, megindító kifejezéssel játszotta.
A zenekar tette a dolgát, fegyelmezetten teljesítette a rárótt feladatot. A tételek nagyobb részéhez tartozó balettjeleneteket pedig szép mozgású fiatalok táncolták el lelkesen, fegyelmezetten; a látványt különböző fényeffektusok is gazdagították. Egészében véve azonban a balett és a zene nemigen segített egymás értelmezésében, a két folyamat inkább csak egymás mellett zajlott.
Beethoven legutolsó op. 135-ös F-dúr vonósnégyesének vonószenekarral történő előadása másfajta problémákat vet fel. Értjük, persze, a vonószenekarok repertoár-problémáit, amelyeket a játszanivalók rendkívül egyenetlen eloszlása okoz a zenetörténet korszakai között. A vonósnégyes intim műfaja azonban, amelyet sokan és sokszor hasonlítottak négy ember meghitt beszélgetéséhez, különlegesen alkalmatlan a kollektivizálásra. Költeményekkel érhet fel egy vonósnégyesben a magányos brácsaszólam egyetlen finom rebbenése – de vajon tudhat-e négy brácsás együtt magányosan és finoman rebbenni? Végül is a Don Giovanni szextettjét sem adják elő kamarakórusok.
Ezt előrebocsátva mindenképpen tisztelettel adózom azonban a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak és a biztosan és szuggesztíven irányító Tfirst Péternek azért, hogy meggyőződésükkel, játékuk intenzivitásával, a zenei szövet differenciált, minden egyes effektusra, karakterre, dinamikai váltásra odafigyelő interpretálásával időnként csaknem feledtetni tudták a vonósnégyes-átiratok immanens problémáit. Szerepet játszott ebben az is, hogy minden egyes szólamot közel azonos létszámú – négy- vagy öttagú – hangszercsoport adott elő, és így legalább a brácsa- és a csellószólam kisebbségbe szorulásának gyakori hibája elhárult. S érdekes volt megfigyelni azt is, hogy amíg a zenekari átiratokban a basszus nagybőgővel, alsó oktávban történő megerősítése általában – és többnyire ebben az esetben is – a szólam hajlékonyságának a kamarazene természetével ellentétes korlátozásához vezet, a IV. tétel tépelődő szakaszaiban kifejezetten hozzájárult a zene fájdalmas-expresszív hatásához.
A koncert zárószáma azután valóban ünnepi élménnyel szolgált. Jóllehet ezúttal nem valamelyik nagy mester kompozíciója csendült fel, Anton Kraft ritkán hallható C-dúr csellóversenye kitűnő választásnak bizonyult. Persze csakis azért, mert a szólót az együttes művészeti vezetője, Várdai István játszotta. A Haydnnal, Mozarttal és Beethovennel is együtt dolgozó, kora legnagyobb csellistái közé tartozó Kraft arról is híres, hogy Haydn számára írta későbbi, D-dúr csellóversenyét. Nos, ez a hír időközben tévedésnek bizonyult: a koncertet Haydn szinte teljesen biztosan egy londoni virtuóz megrendelésére írta.
Kraft saját versenyműve azonban méltó vetélytársa a Haydnénak, és bizonyára azért nem szólal meg gyakrabban, mert rendkívül nehéz. Pontosabban bizonyára jó néhányan el tudják korrekten játszani, de a gondosan megírt, invenciózus mű csak akkor nyeri el értelmét, ha azzal a könnyedséggel és eleganciával adják elő, ahogyan Várdai István tette ezen a hangversenyen. Miközben az volt a benyomásunk, hogy alig mozdul el az A-húrról, és ott is gyakran a fogólap peremét ostromolja, a gyöngyöző hangfüzéreket és akkordfelbontásokat, hatalmas ugrásokat mindenfajta erőlködés nélkül, mosolyogva szólaltatta meg, mint aki valami pajkos csínyben leli örömét. Élmény volt hallgatni a lassú tételt is, ahol a hegedűkkel a saját regiszterükben társalgott, de mégsem erre figyeltünk, hanem a tökéletesen formált dallamvonalakra.
Várdai kisugárzása nyilvánvalóan a zenekart is segítette abban, hogy ne csupán a megszokott hangzási kultúrával és koncentrációval játsszon, de átvegye tőle a zenélés tündéri és lebegő minőségét is. Az erre a darabra az együtteshez csatlakozó fúvósok pedig ugyancsak remekeltek, és harmonikusan olvadtak be az ünnepi együttesbe.
A hangverseny eme fénypontját azután még két ragyogó ráadás követte: előbb Bach f-moll zongoraversenyének lassú tétele, amelyben a művészeti vezető által játszott dallam álomszerűen lebegett a vonósok pizzicatói fölött, majd végül – miután Várdai is beült a zenekarba – egy fergeteges hatású román tánc.
