Budafoki Dohnányi Zenekar – 2023 április 30.

0
73

Malina János

Zeneakadémia

Guido Mancusi, a bécsi Volksoper zeneigazgatója és a schönbrunni kastélyzenekar vezető karmestere volt a vendégdirigens a Budafoki Dohnányi Zenekar április 30-i zeneakadémiai hangversenyén. A koncert programja százszázalékosan bécsi volt, és Schuberttől egészen Mancusiig ívelt.

A műsor számomra legizgalmasabb pontja a nyitószám, Friedrich Gulda 1980-as, Heinrich Schiffnek és Bruno Kreiskynek ajánlott Csellóversenye volt, amelyben a zenekar szerepét egy ütőhangszerekkel, gitárral és két nagybőgővel kiegészített fúvósegyüttes – tulajdonképpen egy 15 fős big band – játszotta. A darab szólistája Lida Limmer volt.
Az öttételes versenymű inkább hatott a nagy imposztor, Friedrich Gulda provokációi egyikének, mintsem valamifajta szórakoztatóbb-lazább, de mainstreamnek nevezhető kompozíciónak. Ez nem baj, persze; és szórakoztatónak valóban szórakoztató volt a maga rongyszőnyegszerű stiláris tarkaságával, teljes kiszámíthatatlanságával. Azt azután még valószínűleg maga Gulda sem tudta előre kiszámítani, hogy legnépszerűbbnek bizonyuló szerzeményét készíti el Schiff felkérésére.

A mű film- és rockzenei elemeket, csokoládétehenes alpesi hangulatot, menüettet, ländlert és valcert, kodályosan emelkedett, nagy csellókadenciát és bolerót, cirkuszi zenét és vonatfüttyöt vonultat fel bájos rendetlenségben, mindenesetre fölényes biztonsággal meghangszerelve, és gondosan ügyelve arra, hogy a csellószólam igazán mutatós legyen.
Ami kevésbé volt mutatós, az a fiatal szólista volt, akiről nem sokkal többet tudtam kideríteni az internetről, mint hogy – a Dohnányi Zenekaron kívül – a Passaui Harmonikazenekarral szokott együttműködni. Lida Limmer kifejezetten megbízhatóan játszotta a virtuóz részeket is, és emellett intonációja is kifogástalan volt. Viszont sokkal több jót – vagy rosszat – nemigen tudok róla elmondani, mert játéka vérszegénynek hatott: valahogy átszaladt mindenen, amit játszott. Kosztolányi bizarr képe jutott róla eszembe: „halkan és gyorsan sírt”.

A zenekar Mancusi karmesterrel rövid pódiumbeszélgetést folytató és a műsort is bevezető koncertmestere úgy fogalmazott, hogy a koncert második fele teljes egészében a bécsi keringő jegyében fogant. E rész középpontjában Schubert Befejezetlen szimfóniája állt; hogy ez a kétségbevonhatatlanul és maradéktalanul bécsi remekmű hogyan kapcsolódik a valcerhez, arra egyelőre nem tudok választ találni. A szimfónia előtt felcsendült azonban ifj. Johann Strauss egyik legkevésbé ismert operettnyitánya is, amely a Waldmeister című dalműhöz íródott. A hangulatos, ám a fenséges Denevér-nyitánnyal egy kötetben nem említhető, picit hosszadalmas tételt, amely polkaszerű szakaszában megelőlegezi a magyarul „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád” címen ismert későbbi klasszikus alkotás alapgondolatát, de a valkűrök lovaglásának emlékképe is feldereng benne, jó stílusérzékkel, magát finoman illegetve dirigálta Mancusi, a zenekar pedig precízen, jókedvvel követte.
A Schubert-szimfónia ezzel szemben nem állt jól igazán Mancusinak. Az első tétel – tempójelzése: Allegro moderato – tempójának megválasztásakor mintha figyelmen kívül hagyta volna a „moderato” jelzőt: az előadás sietőssége, a dallamot kísérő figuráció szelíd zsibongás helyett szurkálásszerű karaktere szétzilálta a tétel sejtelmes atmoszféráját. Az a misztikus pillanat pedig, amikor a bőgők egyre mélyebbre araszolva, elérik és puhán megfogják a kontra c-t, egyszerűen elsikkadt, átsiklott fölötte Mancusi. És semmi nem valósult meg a lassú melléktémában a fellépő nagyterc utáni hang borzongásszerű akcentusából sem.

A második tétel sem hozott fordulatot. Itt az „Andante” felejtődött el a „con moto” előtt, s a tétel legcsodálatosabb részeiben, ahol a szinkópákban lüktető kíséret fölött végtelen nyugalommal énekelnek mennyei modulációkat a fafúvós szólisták, a kíséret inkább idegesnek hatott, az összhatás pedig zavarosnak, kissé pontatlannak. Nem hiszem, hogy erről a zenekar kitűnő fúvósai tehettek. Annyi bizonyos, hogy az első oboista kivételesen érzékeny játéka bearanyozta az egész hangversenyt.

Hátravolt még a karmester saját kompozíciója, a „Stil und Eleganz” címet viselő keringő, amely a helyenként Ferde Grofét idéző nagyzenekari hatások ellenére, és különösen a visszatérő nyitószakaszban, hangulatos, vérbeli bécsi darab, ha talán kicsit túl sokat próbált is belezsúfolni a szerző. A legzavartalanabb élményt azonban a ráadás, egy újabb Johann Strauss-mű, egy gyorspolka szerezte. Ebben a számban a szerző és a karmester is a legjobbját mutatta; a zenekar pedig a helyén volt, mint az est folyamán mindvégig.