„Bárcsak az összes létező gordonkaversenyt eljátszhatnám ezen a hangszeren!”

0
96

Uzsaly Bence

 

Kokas Dórát, a fiatal gordonkaművészt több oldaláról is ismerhetjük. Találkozhattunk vele mint Kokas Katalin jóval fiatalabb, tehetséges kishúgával, mint a Kelemen Quartet csellistájával, mint szólistával, mint kamarazenésszel, és tavaly óta a Zeneakadémia tanáraként is. A Zenekar Portré rovatában most őt ismerhetjük meg közelebbről.

– Zenész családba születtél, hamar kezdted a zenetanulást és a tehetséged hamar megmutatkozott. Ennek alapján mindenki természetesnek veszi, hogy zenész lettél. Neked is mindig ennyire egyértelmű volt?

– Igazából nem emlékszem arra, hogy ne vett volna körül egyfolytában a zene. Olyan nincs! Nekem az élet nem létezik zene nélkül. Ha a gyerekkoromra gondolok, az jut eszembe, hogy a bátyám otthon trombitál, a nővérem hegedül. Az édesanyám egy ideig otthon volt velem, arra persze nem emlékszem, de utána ő visszament a zeneiskolába tanítani, és a kaposvári zeneiskola és bölcsőde között csak egy fal volt a távolság, szóval engem szó szerint átvettek a bölcsiből a zeneiskolába és ott nőttem fel. Olyan természetes dolog volt ez nekem, mint más embernek a levegővétel. Nekem azt furcsa elképzelni, hogy milyen lehet úgy felnőni, hogy nincs zene körülöttem. Nem meglepő, hogy egy ilyen környezetben én is mindenképpen zenélni akartam és kipróbálni magam ezen a téren. Mivel a nővérem hegedült, eredetileg én is hegedülni kezdtem, de csak anyukámnál voltam hajlandó tanulni, ő pedig csellót tanított. Egy ideig tanított hegedülni, mert az alapok hasonlóak, és közelről látta Kati hegedű tanulmányait, de fél év után mondta, tanárt kellene váltanom. Erről én hallani sem akartam, így inkább hangszert váltottam. Ennek valahol örültek is, hiszen sok volt már a hegedűs a családban, sőt Barnabás is – Kati férje, szintén hegedűs – négyéves korom óta családtag nálunk, tehát a sok hegedűs mellett ideje volt már egy csellistának is.

– Jó hangszert választottak neked így utólag visszagondolva?

– A praktikumból kiindulva biztosan nem. Repülni, utazni, cipelni… Ilyen szempontból katasztrofális. Mindig én vagyok az, aki a rövidebbet húzza, akármit is kelljen intézni. Egy repülőjegy megvétele másfél órával hosszabb tortúra nekem, mint a hegedűsöknek. Ha meg megkérek valaki mást, könnyen elrontja. Nem egyszerű egy csellóval járni-kelni a világban. Másik szempontból viszont a világ leggyönyörűbb hangszere. Szerintem a legközelebb áll az emberi hanghoz, hiszen nem olyan magas, mint a hegedű, és nem is mély, mint a bőgő. Természetes emberi hang, és ez nagyon jó érzést kelt bennem is, a közönségben is.

– Említetted, hogy mindig is körülvett a zene, de volt olyan pont, amikor nem zenészként láttad a jövődet?

– Nagyon komolyan RSG-ztem. Ez a ritmikus sportgimnasztika. Tudni kell, hogy az én nagymamám és nagypapám nagyon komoly sportemberek voltak. Nagypapám, akit nem ismertem, a pécsi egyetem sport professzora volt, a Dunántúl etalonja. Nagymamám pedig teniszedző, aerobik edző és síedző. A mai napig, lassan nyolcvankilenc évesen még mindig aerobik edző. A zenéhez hasonlóan a sport is mindig jelen volt az életemben, és számomra az RSG az egy művészi torna. Azt vallom, hogy a zene és a sport az kéz a kézben jár, és hogy minden gyermeknek ugyanúgy, ahogy zenélni, sportolni is érdemes. Persze aztán eljött a pillanat, amikor a kettő már nem fért meg együtt. Nem lehet az, hogy RSG-ből akarnak országos versenyekre vinni, de csellóból is. Heti öt edzés RSG-ből, de minden nap kellett gyakorolni is, és egy gyereket nem lehet a végtelenségig terhelni. Ez szülőként is nagy kérdés, a mai világban meg főleg. Szóval választanom kellett. De persze tud-e egy nyolcéves gyerek felelősséggel választani?! Nyilván nem. A család úgy gondolkodott, hogy ha az RSG-t választom, az kb. 35 éves koromig pálya, lehet, hogy eljutok az olimpiára, de ki tudja. A hangszerben pedig annyi lehetőség van, szólista életmód, a kamarazenélés, a zenekar, az opera, és jó esetben halálunkig űzzük és fejlődünk. Úgyhogy ez billentette el a zene felé a mérleget, de arra már nem emlékszem, hogy ki mondta ki a döntést. Valószínűleg nem én, de ott voltam a döntésben, részese voltam ennek a megbeszélésnek, nem hagytak ki, és nem az anyukám döntötte el egyszemélyben.

– Említetted, hogy csak anyukádnál voltál hajlandó tanulni, és olvastam is rólad, hogy nagyon erőteljes személyiséged volt már kicsi gyerekkorodtól kezdve. Ez megvan most is?

– Nem mondanám feltétlenül, hogy erőteljes személyiség vagyok. Anyukámmal szemben biztos, de egyébként nem. Én egy visszahúzódó gyermek voltam mindig. Kicsit apukámra ütöttem ebből a szempontból, szóval a nővéremmel teljesen más karakterek vagyunk, de hát egy gyerek az anyjánál próbálja meg feszegetni a határokat. Főleg, hogy ha este hétkor van az, hogy na, akkor kislányom csellóóra, és én pedig nem akarom, haza akarok menni, tévét akarok nézni vagy bármi mást. Vagy a napköziben akartam maradni, ez minden nap probléma volt.

– Tehát egyébként nem jellemző rád, hogy ugyanígy viaskodtál karmesterekkel, vagy későbbi tanárokkal?

– Egyáltalán nem. Családon belül más. Ezek nem negatív dolgok, nem negatív viaskodás. Most a kislányomon látom, hogy ő is így teszi, és most jövök rá arra, hogy mennyi mindent nem tudok, hogy ilyenkor mi a teendő. Fogalmam sincs. Ő tanít engem, és ez érdekes, hogy amikor én voltam gyerek, akkor anyukám valószínűleg ugyanezt érezte, bár harmadik gyerek vagyok, szóval ő egy kicsit már rutinosabb volt. Nagyon várom, hogy az én gyermekemnek mi lesz az a nagy vágya, ami felé nekem majd segíteni kell. Aztán vagy tudom, vagy nem…

– És ha zenész lesz?

– Hároméves lesz az ősszel, két nyelven beszél, hiszen a férjem oroszul beszél hozzá, gyönyörűen balettozik, de nem énekel. Egyelőre úgy látom, hogy az ő útja más, de ha mégis zenész akar lenni, hát jaj… Akkor abban segítem.

– Mondod, hogy jaj, ezek szerint nem ajánlanád másnak a zenész pályát?

– Nem tudom, ezen is annyit gondolkozunk. Biztos, hogy nagyon-nagyon szeretném, hogy minden gyermekem tudjon zenélni, és hogy legalább egy hangszeren tudjon játszani. Nem elvenni akarom tőlük se a zene szeretetét, se ezt az elképesztő csodát, amit a zene ad, de a pálya, a zenei pálya az nem könnyű. Főleg most. Az elmúlt három év szerintem a legnehezebb időszaka volt mindenkinek. Egy külön interjút lehetne erről csinálni. Egy zenei pályában nemcsak a zenész teljes élete van benne, hanem a szüleié is. És nagy kérdés, hogy én készen állok-e arra, hogy a saját életemet a gyerekem zenei képzésének rendeljem alá…

– Olvastam egy helyen, hogy a nővéred kissé anyaként is jelen volt az életedben. Nagyon sokat zenéltetek együtt. Volt köztetek valaha valamiféle versengés is?

– Nem. Ennyit tudok mondani, hogy versengés soha. A köztünk lévő tizennégy év is azt erősíti, hogy ne versenytársként gondoljunk egymásra, legalábbis bennem ez nem merült fel sosem. Szerintem benne sem.

– Ez nagyon szerencsés, hogy nem ütköztél olyan elvárásokba, hogy neked is meg kell ugrani ugyanazt a lécet, mint neki.

– Sőt, ők húztak felfelé. Hat-hétéves koromban, amikor alig fogtam még meg a vonót, ő már vitt magával a fesztiválokra, bemutatott a szakma nagyjainak, sőt, játszhattam is velük. Ott csapott meg a zenész lét levegője.

– Emlékszel arra az élményre, amikor először találkoztál a hivatásos zenészek világával?

– Igen, 8 éves voltam, nagyon hiányzott anyukám. Nagyon anyás voltam, ahogyan most a kislányom is az. Erről az első Prussia Cove-i fesztiválról ez jut eszembe, meg Steven Isserlis és Nagy Péter. Ami szakmailag is igazán meghatározó volt számomra, az az első Kaposfest 2010-ben. A legnagyobb művészek is mondják, hogy az első Kaposfestnek volt valami egészen különleges hangulata. Annyira természetesen sziporkázó volt, hogy ezt tényleg sokan emlegetik. Én ott éreztem meg először, hogy mi az a fesztivál, mi az az együtt zenélés, az igazi öröm, és mindez nagyon-nagyon magas szinten. Ahogy művészek a darabok mélyére ásnak, ahogy szórakozni tudnak… Ez egy olyan közösségi élményt adott, amit az ember a tanulás, gyakorlás, versenyzés során nem él át. Ez lett az igazodási pont, hogy ez az a világ, ahová tartani szeretnék! És nem utolsó sorban, ott ismertem meg férjemet, Maxim Rysanovot.

Fiatal női csellistaként biztos, hogy találkoztál Jacqueline du Pré jelenségével, ami egy nagyon meghatározó női csellóideál. Őrá hogyan tekintesz?

– Nekem nincs egyetlen ideálom. Nem tudom azt mondani, hogy nekem valaki a kedvenc csellistám. De persze du Pré is a meghatározók közé tartozik. Ezzel kapcsolatban megint csak van egy fontos élményem. Kis zeneiskolásként Agócs Mártánál tanultam Kecskeméten. Apukám hetente egyszer vitt el hozzá. Csak felnőttfejjel eszméltem rá, hogy két teljes állásban dolgozó zenész szülőnek mekkora áldozat lehetett hetente egyszer átautózni Kecskemétre a kislányuk zeneórájáért, ami kétszer három óra utazást jelentett. Ezért is mondtam, hogy egy zenei pálya mögött nemcsak a zenész, hanem a szülei élete is ott van. Amikor ezt az utat róttuk, az autóban mindig egy Jacqueline du Pré lemezt hallgattunk. Nagyon sokszor hallottam azt a felvételt, és biztosan mélyen belém ivódott még kislánykoromban, anélkül, hogy ez tudatos mintaválasztás lett volna. Ő egy ikonikus géniusz volt, de nem az egyetlen. A doktori disszertációm például félig-meddig Rosztropovicsról szól, aki pedig du Pré tanára volt. Még hosszan sorolhatnám a remek csellistákat, de nem hiszem, hogy érdemes lenne példaképet választani. Hiába akarnék olyan lenni, mint valaki más, nem tudnék, és nem is lenne érdemes. El lehet csenni dolgokat, ujjrendeket, vonásokat, frázisokat vagy elképzeléseket, de pont olyannak lenni nem lehet. Ha egy új darabhoz kezdek, hacsak nem kell nagyon sietni a megtanulással, nem kezdek felvételeket hallgatni, hanem először csak a kotta van meg én, és elkezdem a saját eszközeimmel megismerni és megemészteni. Ha elakadok, persze segítséget kérek a nagy öregek felvételeitől is, de nem ez az alap.

– Nagyon sok versenyt megnyertél, és nagyon sok mindent elértél már. Mi van még a bakancslistán vagy mik a mostani tervek?

– Nagyon izgalmas projektet várok mostanában. Május végén lesz egy CD-felvétel. Most egyelőre nem mondok többet, valahogy az ilyenről nem szívesen beszélek előre. Szonáták lesznek rajta, ez nem titok. Lesz még egy tíznapos turnénk Írországban, amikor a sok koncert mellett a szabadnapjainkon még tanítunk is. Ez kihívás, de várom. Talán kevesebben tudják, hogy már második éve vagyok óraadó tanár a Zeneakadémián, és azt is szenvedélyesen szeretem.

– Ha lehetne kívánni egy felkérést, az mi lenne?

– Nehéz erre röviden felelni. Mindenesetre az nagyon motivál, hogy tavaly előtt novemberben megkaptam a Magyar Államtól Mező László egykori hangszerének használati jogát. Ez a hangszer egy álom. Ha csak kinyitom a tokját, már elvarázsol, és a hangja pedig olyan ajtókat nyitott ki előttem, amelyeknek addig a létezéséről sem tudtam. Hihetetlen inspiráció ez a hangszer, és a legmélyebb zsigeri vágyam talán az, hogy a világ összes csellóversenyét eljátszhassam ezen a hangszeren!

– Mi az a repertoár, ami különösen közel áll hozzád?

– Ó, én most nagyon romantikus hangulatban vagyok, nem tudom miért. Lehet, hogy ez az anyaság vagy a Covid utáni érzelmek, de engem most a romantika vonz.

– Visszatérve a XX. század nagy csellistáihoz, más ma egy csellóművésznek a helyzete, mint mondjuk a száz évvel korábbi nagyoknak?

– Biztosan. Egyrészt sokkal többen vagyunk, másrészt A-ból B-be sokkal könnyebben eljutunk. Nagyon sok minden eszembe jut ezzel kapcsolatban. Az internet világa behozott egy új eszményt, ami nem zenei természetű. Meg kell jelenni mindenhol, fel kell kelteni a figyelmet, csillogni kell és ragyogni, marketing fogásokon agyalni, és ezek mind olyan dolgok, amik tőlem idegenek és fárasztanak, de kénytelen vagyok velük foglalkozni, mert ebben a világban élünk. De néhány évtizede meg más miatt volt nehéz.

– Másképp kell csellózni is, mint régen?

– Egyfelől igen, hiszen ez a nagyon erőteljes magamutogatás közfelfogássá vált. Sok mindennel nem értek egyet, de azt sem mondanám, hogy nem születnek jó megoldások. Másrészt a technikai változások a hangszert is elérték. Jobb a húr, a szőr, a gyanta. Ezek csodálatos dolgok, de az nagy baj, ha átveszik az elmélyülés helyét is! Szeretünk rámenni a technikára is, a csodagyerek-képzésre is, de fontos, hogy a végső cél mindig a minőségi és őszinte zenélés legyen. Hosszan tudnék erről még beszélni. Sok trend és jelenség figyelhető, meg, melyekre reagálnunk kell és kitalálni a saját megoldásainkat.

– Mi az, ami még belefér a zenén kívül az életedbe? Mivel foglalkozol mostanában szívesen?

– Mindenekelőtt a családra igyekszem időt szakítani. Próbálok a kislányommal is minőségi időt tölteni. Ha ő ott van, akkor lehetőleg nem gyakorolok, és nem válaszolok e-mailekre, meg nem intézek ügyeket. Nem is szereti, ha gyakorolok.
Ha úgy jön haza este, hogy a cselló még a kezemben van, akkor odajön, nagyon komolyan rám néz, és azt mondja: mama, a cselló most megy aludni. A Covid alatt született, és koncertek híján vele tudtam foglalkozni elsősorban, neki pedig azóta is van igénye erre a minőségi időre. A férjemmel is szeretek időt tölteni, de ő is sokat utazik, nem egyszerű. És hát szeretem a filmeket, de évente kb. kétszer jutok el moziba. Szeretek főzni, igyekszem beiktatni az életembe a sportot is. Ami jó, hogy meglátom a hobbit abban is, amit egyébként is csinálok. A Covid végén például nagyon vágytam arra, hogy újra repülőre szállhassak, ami előtte a mindennapjaim része volt. Még szeretek utazni. Idővel ez majd biztosan változik.