A legnagyobb veszély az, hogy rutinból játszunk, úgy „ahogy szoktunk”

Kiss Eszter Veronika

Kossuth-díjat vehetett át tavasszal Takács-Nagy Gábor, aki ebben a szezonban Beethoven mind a kilenc szimfóniáját vezényli a MÁV Szimfonikusokkal, egy nagyon különleges program keretében: edukációs céllal zeneakadémistákat látnak vendégül a teljes munkafolyamatban. A kilenc szimfónia közeli társa a hegedűművész-karmesternek: a Deutsche Grammophon az ő vezényletével, a Verbier Festival Chamber Orchestrával rögzítette és adta ki nemrég.

Idén tavasszal vehette át a Kossuth-díjat. Mit jelent az Ön számára ez az elismerés?

Természetesen nagy öröm volt, most is, ahogy megemlítette ezt a díjat, nagyon jó érzés töltött el. Mielőtt azonban bármit mondanék, azonnal le kell szögezzem: semmivel nem tudok többet Mozartról, Haydnról, Beethovenről vagy Bachról, csak azért, mert ezt a díjat megkaptam. Viszont az, hogy az embert elismerik, az azért nemcsak jól esik, de egyfajta visszajelzés is, hogy jó úton jár. Mi, zenészek tele vagyunk kétkedéssel, hiszen a kottaképen nem lehet látni igazán, mit és hogy akart a zeneszerző egyfajta spiritualitásban kifejezni. Nagyon szeretnék harminc percre találkozni Mozarttal, vagy Beethovennel, hogy ezeket megkérdezzem, de erre nincs lehetőségem. Ezekben a pillanatokban, amikor az ember egy ilyen gyönyörű díjat, elismerést kap, egy kicsit a belső kétkedés sebei, hegei gyógyulnak, és másképp megy ki a dobogóra. Nem a fennhéjázásról beszélek, ugyanúgy esendő vagyok, és a nagy zeneszerzők ezerszer nagyobbak nálam, de a kétkedések ellen nagyon jó visszajelzés ez a díj. Amikor most a koncertre készültem, Beethoven 1. szimfóniájával kapcsolatban is voltak bennem kételyek, frazírozás, karakter kérdésekben, és amikor ezeken gondolkodtam, azt mondtam magamnak, hogy nyugodtan bízzak az ösztöneimben, hiszen annyira rosszak nem lehetnek. Egyébként is nagyon fontosak az ösztönök a zene megértése szempontjából, és ezeknek a megerősítéséhez kell az egészséges önbizalom. Ebben pedig megerősítést nyújt a Kossuth-díj. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy miközben a Kossuth-díjasok tényleg csodálatos névsorának egyik szerény tagja lettem –az elsőt Kodály Zoltán kapta –, számos nagy kiváló színészt, képzőművészt, muzsikust ismerek, akik sajnos nem kapták meg ezt az elismerést.

Ezen a koncertsorozaton zeneakadémisták is közreműködnek. Milyen tapasztalata van a közös munkáról?

Az együttműködés ötlete Lendvai Györgyé, a MÁV zenekar igazgatójáé. A zeneakadémisták többsége később legalább részben zenekarban fog játszani, hiszen keveseknek adatik meg, hogy szólisták legyenek, és nagyon jó lehetőség, hogy egyfajta éleslövészetben gyakorolhatják, tanulhatják ilyenkor a szakma nehézségeit, fortélyait, olyan alapműveken, Beethoven 9 szimfóniáján, amelyek a szimfonikus repertoár legtöbbet játszott darabjai közé tartoznak.

Mindig úgy éreztem, hogy kötelességem átadni mindazt, amit én a Zeneakadémia falai között a hetvenes években a nagyon nagy tanáraimtól tanultam.

A zongoristák vissza szokták magukat vezetni egészen Liszt Ferencig.

Ha erről van szó, Végh Sándornál tanultam, ő pedig Hubaytól, Hubay ismerte Joachimot, Joachim rendszeresen együtt muzsikált Brahmsszal, sorolhatnánk mi, vonósok is. Megadatott nekem, hogy a nyolcvanas években Székely Zoltántól tanultuk meg Kanadában mind a 6 Bartók-vonósnégyest. Székely Bartók barátja volt, akivel együtt muzsikáltak. Akinek „Béla” volt Bartók. Aki fölvette a kottát és azt mondta: „fiúk, várjanak egy pillanatot, végiggondolom, mit akarhatott itt Béla”. Nekem megadatott, hogy három hónapig vele dolgozhattam, aki közelről tudta, hogy Bartók milyen személyiség volt.

Az ilyen találkozások segítségével csökkennek azok a bizonytalanságok és kétségek, amelyekről beszélt.

Persze, és nekünk egész életünkben keresnünk, kutatnunk kell a mű üzenetét, de nem a színpadon. A színpadon ennek a kétségnek nincs helye. Ott fel kell vállalnunk magunkat minden esendőségünkkel együtt. Fel kell vállalnunk a döntéseinket – akár jók, akár hibásak –, amelyeket az előadás kapcsán hoztunk. Aztán másnap reggel pedig megint a kérdések, a kutatások és a kétségek ideje jön el, minden egyes koncert után újra és újra. Ezzel kapcsolatban van egy gyönyörű történetem. Idén nyáron találkoztam Simon Rattle-el a számomra olyan fontos svájci Verbier fesztiválon, és beszélgetés közben elmondtam neki, mennyire megtisztelve érzem magam, hogy a Deutsche Grammophon lemezcég kihozta velem és a Verbier fesztivál zenekarával mind a kilenc Beethoven-szimfóniát, de én az ő 2002-es Bécsi Filharmonikusokkal rögzített IME lemezét hallgattam és nagyon sokat tanultam belőle. Simon Rattle azt mondta, hogy köszöni az elismerő szavakat, de ő maga azokat a felvételeket már nem hallgatná meg, mert így húsz év távlatából már sokkal többet tud ezekről a szimfóniákról, ő azóta is folyamatosan „fúr-farag” az előadásmódjukon, és ez a folyamatos, élethosszig tartó munkálkodás tart minket fiatalon. Otto Klemperer nyolcvan fölött mondta, hogy nagyon örül annak, hogy az elmúlt héten három új dolgot vett észre egy Beethoven-szimfóniában, pedig majdnem hatvan éve vezényli. A legnagyobb veszély az, hogy rutinból játszunk, úgy „ahogy szoktunk”. Amikor a Takács Kvartettben játszottunk, annak a tudatában gyakoroltunk és csiszoltunk a műveken folyamatosan, hogy azt kaptuk tanácsként a nagy tanárainktól: állandóan kutassunk, de a színpadon teljes mértékben hinni kell abban, amit tudunk. Emlékszem, a kvartettel több mint százszor játszottuk el a Bartók- vagy Beethoven-vonósnégyeseket, de arra nagyon vigyáztunk, hogy sose az „ahogy szoktuk” című fejezet legyen, mindig minden próbán igyekeztünk újdonságokat keresni, új felfedezéseket tenni.

A hegedülés és a kvartett-tapasztalat mennyiben segíti a vezénylést?

Az egész vezénylés ott kezdődött, hogy 1991-ben Mozart halálának 200. évfordulója alkalmából Solti Györggyel – aki szenzációs zongorista volt – eljátszottuk Mozart zongoranégyesét Londonban és a bécsi Musikvereinban, azon a koncerten mi Mozart-kvartettet is játszottunk és Solti vezényelt is Mozartot a második részben. Solti az egyik próbán a londoni házában hozzám fordult és azt mondta: Gábor, nagyszerű karmester lennél, mert bár fél szemmel látlak csak, nézem a kottát, de a testbeszéded és a mozdulataid teljesen világosan érzékeltetik, hogy mikor kell nekem is belépni. Ez ültetett el bennem egy gondolatot, és ugye amikor sajnálatos módon később kialakult egy kézproblémám, ami miatt eljöttem a kvartettből, és nem hegedültem már nagyon sokat utána, ez a testbeszéd az, ami nagy segítségemre volt kezdettől a vezénylésben. Nekem, mint a kvartett első hegedűsének levegőt kellett vennem, a testtel, a fejjel, tehát valahogy bennem van ez az intés, kialakult az évek során. Mivel értek a vonós hangszerekhez, hogy ha feladok egy zenei instrukciót, azonnal meg tudom mondani azt is, hogy milyen technikai eszközzel, milyen vonósebességgel, milyen vibrátóval lehet megvalósítani. Ez fontos, mert a zenekarban a vonósok adják a hangzás alapját.

Ez persze nem azt jelenti, hogy aki nem tud hegedülni, az nem lehet nagyszerű karmester. Ugyanis van hátránya is, amiről sorra kapom a visszajelzéseket, hogy vonóscentrikusan vezénylek. A mozdulataim kifejezőek a vonósoknak, viszont a fúvósoknak kevésbé, akiknek levegőt kell venniük, és ehhez precíz, pontos beintések kellenek. Úgyhogy ami az erősségem, az a gyengeségem is, és tudom, hol kell még fejlődnöm. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen a gyengéivel is, én ezt nem szégyellem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem végeztem karmesterképzőt, amolyan magam csinálta karmester vagyok, persze ez nem jelenti azt, hogy nem mentem el rengeteg nagyszerű karmesterrel dolgozni, tanulni tőlük. Zeneiek és spirituálisak a mozdulataim, legalábbis remélem, hogy azok, és ezek sok mindent kifejeznek a karakterről és színekről, de tudnom kell azt is, mikor kell nagyon pontosnak lenni. Simon Rattle eljött az egyik koncertemre, ez önmagában fantasztikus, a koncert végén nagyon szépeket mondott, de utána megkértem, hogy kritizáljon is. Azt mondta: „egyet nagyon pontosan tudnia kell, Gábor, még pedig azt, hogy mikor lehet valaki művész és mikor mérnök a színpadon. Tudnia kell, hol vannak azok a veszélyzónák, ahol például a fúvóskar vagy a vonóskar késni szokott, ezekben a pillanatokban nem lehet művésznek lenni, ott mérnökként kell vezényelni, pontos, szakszerű mozdulatokkal segíteni az együtt maradást, aztán amikor a zenekar benne van a flow-ban, akkor természetesen lehet művészi gesztusokat tenni, de azt mindig tudnia kell, mikor melyiknek van épp ott az ideje”. Az egész élet egy tanulás.

Most volt nemrég kurzusa a Concerto Mesterakadémiáján. Ugyanezeket a gesztusokat tette tanítás közben is, és ezek a gesztusok sokszor kifejezőbbek, mintha egy hosszú monológban szavakkal mondaná el.

A gesztusok kapcsán Végh Sándorról szeretnék mesélni. Én úgy nőttem föl, és valószínűleg a muzsikusok kilencvenkilenc százaléka úgy tudja, hogy Végh Sándor fenomenális muzsikus volt, de vezényelni nem tudott. Carlos Kleiber az ellenvélemény. Őt mindenki a világ valaha élt legjobb karmesterei között tartja számon a szakmában. Találkoztam Bruno Monsaingeonnel, a francia filmrendezővel és íróval, aki most színdarabot készít Carlos Kleiber életéről, és elmesélte, hogy fölvette a kapcsolatot a híres karmester még akkor élő nővérével, akitől 2016-ban megkapta a Carlos Kleiber és a nővére közötti magánlevelezést, azzal a kikötéssel, hogy a családdal kapcsolatos témák kivételével minden szakmára vonatkozó állítást felhasználhat benne. Az egyik levélben írja Kleiber a nővérének, hogy „mostanában mindenki azt mondja rólam, hogy én milyen szenzációs karmester vagyok, de azt hiszem, ez el van túlozva. Két ember nevét említeném meg, aki igazán tudja, hogy kell vezényelni. Az egyik Herbert von Karajan, és közöttünk van egy óriás, akit úgy hívnak, hogy Végh Sándor, aki nem hagyományos módon vezényel természetesen, de kit érdekel ez, mert olyan gesztusokat ad be, ami 8-16 ütemekre vonatkozik, és egy gesztusból az egész folyamat, az egész előadási mód és eszköztár világos a játékosoknak. Ez az ember tudja, hogy kell vezényelni. Ez az ember valamit tud, amit nem tanítanak karmestereknek” – írja a nővérének Carlos Kleiber. Ez egy magánlevele, ezek a legőszintébb pillanatai. Nagyon fontosnak tartom, hogy Kleiber megvédte Végh Sándort, mint karmestert.

Milyen tanácsai lennének a pályakezdő fiataloknak?

Azt mondanám a fiataloknak, hogy azokra a tanárokra, akikkel dolgoznak vagy dolgoztak, azokra természetesen tekintsenek tisztelettel és alázattal, és vegyék el tőlük azokat a szellemi értékeket, amiket adnak, de ne gondolják azt, hogy ők az egyedüli tanárok. A tanáraink mi vagyunk saját magunknak, ők csak tanácsadóink. Minden nap merjünk szembenézni gyengéinkkel, és kutassunk, keressünk, a lényeg azonban nem a technikai tökély, nem a fizikai hiba elkerülése.

Maria Callas gondolatát osztanám még meg, aki 1975-ben tartott egy kurzust, fent van a youtube-on, meg lehet nézni angol nyelven, ott az óra után az énekes hallgató megkérdezte, hogy most, hogy jobban megismerte őt, Maria Callas mit tanácsol, hogy lehetne még jobb szopránénekesnő. Maria Callas pedig azt válaszolta: „még jobban szeresse azt, amit csinál, és minden nap találjon benne örömet”. Nagyon nehéz ez a pálya, de végeredményben gyönyörű is, ha arra gondolunk, hogy emberek lelkét emeljük meg vele.