A muzsika nagyon nagy hatalom

0
1187
MR Zenei Együttesek

Rendhagyó beszélgetés Kovács Gézával, zenei menedzserként szerzett hazai és nemzetközi tapasztalatairól

Turán nőtt fel, ahol abba a francia neoreneszánsz stílusú Schossberger-kastélyba járt általános iskolába, amely egy évvel a budapesti Operaház előtt épült, és amellyel néhány építészeti elemét tekintve rokonságot is mutat. Milyen kulturális élmények-benyomások érték az ötvenes-hatvanas években egy Budapesttől mindössze 50 km-re fekvő kisvárosban?

  – Talán ott kellene inkább kezdenem, hogy volt egy Édesapánk, aki egészen rendkívüli ember volt, nem mellesleg három hangszeren is jól játszott, zongorán, hegedűn és klarinéton. A ránk maradt kottái alapján pedig arra következtetek, hogy orgonálni is jól tudott. Egészen különleges képessége volt arra, hogy számos embert meggyőzzön arról, hogy énekeljen, táncoljon, vagy hímezzen, vagyis, hogy művészettel foglalkozzon. Amikor fiatal tanítóként pályázat útján Turára került, teljesen magával ragadta a település fantasztikusan gazdag kulturális hagyománya. A muzsikusok talán tudják, hogy Bartók egyik első népdalgyűjtésére is Turán került sor, 1905-ben. Sógora révén kétszer járt a településen, ahol az olyan közismert népdalokat, mint az „Ablakimba, ablakimba besütött a holdvilág”, vagy az „Ez a kislány gyöngyöt fűz” gyűjtötte. Ezt követően azonban nem akadt senki, aki ezt a hatalmas kulturális kincset segített volna föltárni. Édesapánk hihetetlen energiával vetette bele magát a szervezésbe, amibe később természetesen beleszólt a háború. 1935-ben került Turára, és 1938-ból már fénykép tanúskodik fellépésükről egy kétszáz tagú gyerekkórussal a Magyar Rádió frissen elkészült Hatos Stúdiójában, ahol népdalok mellett többek között Bárdos Lajostól, Kodálytól és Bartóktól is énekeltek kórusműveket. Bár mindössze hétéves voltam, amikor elveszítettem, ennek ellenére mégis vannak gyermekkoromból emlékeim arról, hogy milyen az, ha egy elhivatott ember hisz abban, hogy jó dolog, amit körülötte művelnek, csak éppen meg kell szervezni. Ez maradt meg bennem legfőképpen, és valószínű, hogy ez a motívum erősödött meg, amikor később a pályámat kerestem. Édesapámhoz hasonlóan én is elvégeztem a tanítóképzőt ének-zene- népművelés szakon. Persze ahhoz nagy bátorság kellett, hogy az ő nyomdokaiba próbáljak lépni. Emellé később karvezetésből szereztem diplomát, valamint az ELTE Bölcsészkarán kulturális-menedzseri oklevelet.

Hogyan került végül a zenei menedzseri pályára?

– Egy volt konzis barátom hívta fel a figyelmemet 1989-ben, hogy pályázatot írtak ki a MÁV Szimfonikus Zenekar élére. Ekkor fordult elő első ízben Magyarországon, hogy egy hivatásos zenekarnál nyílt pályázat útján keressenek igazgatót. Megpályáztam, és így lettem a budapesti MÁV-szimfonikusok igazgatója. Ez egybeesett a rendszerváltással.  Önmagában is nehéz lett volna a nagyon mellőzött és sok tekintetben bizonytalan sorsúvá vált MÁV Szimfonikusok életét biztonságosabb mederbe terelni, de a rendszerváltás többszörös súlyokat rakott mindannyiunk vállára. Új fogalmakkal kellett megismerkedni, új szavakat kellett megtanulni, de leginkább egy új gondolkodásmódot, szemléletet kellett elsajátítani. Amikor a MÁV Szimfonikusokhoz kerültem, akkor elég komoly szervező munka várt rám, hiszen egy olyan sajátosan pulzáló művészeti intézmény, mint egy zenekar, nagyon nehezen illeszthető be egy meglehetősen mereven működő, hatalmas nagyvállalat hierarchikus rendszerébe, ami ráadásul eközben maga is folyamatos átalakuláson ment keresztül. Ennek ellenére az új rendszerben nagyon hamar sikerült kiépíteni a MÁV Szimfonikusok nemzetközi kapcsolatrendszerét. Mindenekelőtt alapítványi formává alakítottuk a szervezetet, ami sokkal rugalmasabb, életszerűbb napi működést tett lehetővé.

Mikor kötelezte el magát végérvényesen a zenei menedzseri hivatás mellett?

– A rendszerváltásnak köszönhetően Solti György arra ösztönözte brit kollégáit, hogy a volt szocialista országok zenei menedzsereit – ahogy mondani szokták – tanítsák meg halászni, vagyis ne csak halat adjanak. Ehhez sikerült megnyernie a Know How Fund-ot, a British Councilt és a Londoni Szimfonikusokat. Ennek köszönhetően 1993-ban részt vehettem egy nemzetközi kurzuson, ami a reveláció erejével hatott rám. Ekkor láttam bele igazában, hogy Nagy-Britanniában hogyan működik a szponzori rendszer, hogyan kommunikálnak, mi a művészeti marketing lényege. Vagyis, hogy ez a nagyon komplex szakma valójában milyen építőkövekből áll össze. Itt azután sikerült máig tartó jó kapcsolatot kialakítani a Londoni Szimfonikusok akkori igazgatójával, Clive Gillinsonnal, aki időközben a Carnegie Hall igazgatója lett. Azonban nem annyira a nemzetközi kapcsolatrendszer, mint az a sok-sok fontos információ segített a későbbi pályámon, amit akkor a  brit kollégáktól tanulhattam.

A hazai zenei életben milyen módon tudta hasznosítani a külföldön szerzett tapasztalatokat?

– Néhány évvel a rendszerváltást követően világossá vált,  hogy a szakszervezetek jellege megváltozott ugyan, de egzisztenciájukban nem voltak veszélyeztetve, és rendelkeztek infrastruktúrával, ellentétben a munkáltatókkal. Ebből a felismerésből fakadt, hogy Gyimesi László szakszervezeti főtitkár, és Popa Péter, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Művészeti Tanácsának akkori vezetője megkeresett azzal az ötlettel, hogy mit szólnék, ha lenne egy szakmai szervezet is a zenei életben. Így jött létre 1994-ben a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, és úgy gondolom, hogy egy nagyon hasznos, nagyon eredményes és minden tekintetben nélkülözhetetlen szervezetet sikerült létrehoznunk, ami megalakulása óta számos alkalommal vett részt a törvényalkotási folyamatokban, a mindenkori kulturális kormányzat partnereként.  Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy sajnálatos módon mindig voltak, akik kilógtak ebből a szervezetből, és a maguk külön útjait próbálták járni, jóllehet Európa nyugati felén ismeretlen lenne ez a fajta kilincselő, lobbista, csak az önös érdekeket érvényesíteni kívánó gondolkodásmód.

Pályafutása során a leghosszabb időt a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatójaként töltötte. Mikor és hogyan került az NFZ elődjéhez, az Állami Hangversenyzenekarhoz?

– 1993 vége óta többször megkerestek, hogy a széthullani készülő Országos/Nemzeti Filharmónia esetleg maga alá temetheti az ÁHZ-t, és talán a MÁV Szimfonikusoknál elért eredményeimet látva áthívtak, hogy próbáljam meg valahogy menedzselni az akkori nehéz helyzetet. Nem lehetett ugyanis tudni, hogy a kulturális politikának mi a terve a Filharmóniával. Mindössze azt lehetett érzékelni, hogy egyre súlyosbodnak a pénzügyi veszteségei. Valójában nem is létezett semmilyen koncepció, ezért a zenekar határozott kérése az volt, hogy segítsek a Filharmóniától való elszakadást megszervezni. Erre végül meglehetősen nehéz évek után, 1998. január elsejétől került sor, amikor megalakult a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár. Az átalakuláskor megörököltük az Országos Filharmónia akkor hetvenmilliós veszteségét is. Akkor hoztuk létre a három regionális filharmóniát, amelyek megítélésem szerint nagyon sikeresen működtek. Az már más kérdés, hogy néhány éve, az akkori kulturális kormányzat úgy gondolta, hogy újra egyesíteni kell ezeket, de ez a döntés engem személy szerint már nem érintett.

Milyen nehézségekkel szembesült az együttes újjászervezésekor?

– Az Állami Hangversenyzenekarhoz kerülve azt láttam, hogy túl a szervezeti önállótlanságon és a legsúlyosabb anyagi gondok közepette, az is probléma, hogy Ferencsik János halála után volt egy hároméves intervallum, amelyet követően nagy lelkesedéssel és örömmel a Magyarországon rendkívül népszerű Kobayashi Ken Ichirót választották meg zeneigazgatónak, majd néhány év múlva főzeneigazgatónak. Azt tapasztaltam, hogy valóban van egy nagyon lelkes törzsközönsége Kobayashinak, és a zenekaron belül is nagyon népszerű, hiszen lefegyverző a kedvessége, és egészen rendkívüli gesztusrepertoárral rendelkezik. A zenekar nemzetközi besorolása azonban véleményem szerint nem volt arányban az együttes presztízsével és szerepével, a hanglemezkiadók elpártoltak tőle, továbbá a repertoár is meglehetősen beszűkült. A legnagyobb gond talán az volt, hogy azok mindig ünnepnapok voltak, amikor Kobayashi Ken Ichiro két-három hétig itthon volt Magyarországon, majd jöttek a gazdátlan hónapok, és a zenekar tagjai jogosnak érezték, hogy máshol keressenek maguknak elfoglaltságot, Graztól Luxemburgig. Mindez természetesen nagyon rányomta a bélyegét a koncertek színvonalára.

Az Ön működését azonban mégis a Kocsis Zoltánnal együtt töltött hivatalosan két évtized, de annál valójában több, határozta meg az ÁHZ,  majd az NFZ élén, most már emblematikusan és  visszavonhatatlanul…

  – Mintegy másfél évvel korábban, a szintén ma már legendás emlékű Vörösmarty téri épületben működő Budapesti Fesztiválzenekar művészeti vezetője, Kocsis Zoltán azzal keresett meg, hogy közösen mutassuk be a nagyon nagy adósságot, Arnold Schönberg Gurre-Lieder című művét, ami soha nem hangzott el még Magyarországon. Így kezdődött az együttműködés, amibe az első meglepetés után nagyon nagy örömmel vágtam bele, akkor még nem sejtve, hogy ebből nagyon nagy örömök, de ugyanúgy nagyon nagy fájdalmak is születnek majd. Ennek következtében, amikor 1998 márciusában a Tavaszi Fesztiválon elhangzott ez a csodálatos, későromantikus kompozíció, akkor Kocsis Zoltán már a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatója volt.

Kocsis Gilbert Varga visszalépése után került a zenekar élére, miután az ő kinevezése indokolatlanul elhúzódott, ráadásul meglehetősen bizonytalannak is tűnt. A kezdeti évek azonban nem voltak zökkenőmentesek…

  – Ha erről a hivatalosan húsz, nem hivatalosan huszonegy-huszonkét évről beszélnem kell, akkor Kocsis Zoltán halála után közel négy évvel is elszorul a torkom. Nagyon nehezen tudok jelzőket találni arra, hogy milyen is volt a vele való közös munka. Talán a legegyszerűbb hasonlat az lenne, ha azt mondanám, hogy egy vulkán mellett álltam húsz évig, tűzoltóvödörrel a kezemben. Ez a vulkán húsz éven keresztül engem is hol megperzselt, hol pedig magával ragadott. Életem egyik legnagyobb kitüntetésének tartom, hogy vele dolgozhattam. Nemcsak azért volt különleges ajándék, mert keveseknek adatik meg, hogy egy minden tekintetben korszakos zsenivel nap, mint nap együtt működjön, és ne csak rengeteget tanuljon tőle, hanem mélyen elgondolkodjon az emberi elme működéséről. A művészi kreativitás, a gondolkodás titkain, nem beszélve a szellemi kapacitásról, hiszen nagyon kevés olyan ember élt és él a világon, aki olyan bámulatra méltó agyműködéssel rendelkezne, mint amilyennel Zoli rendelkezett, és nem csak művészi tekintetben. Egy személygépkocsi benzin befecskendező rendszeréről ugyanolyan hitelesen tudott beszélni, mint Arisztophanész attikai ókomédiáiról, vagy az 1891-es Bordeaux-i borévjáratról. Ugyanakkor azt sem lehet elhallgatni, amit annak idején Kroó György, a bemutatkozó koncert utáni kritikájában fogalmazott meg, amikor Kocsis Zoltán először dirigálta az együttest. Kétségtelen ugyanis, hogy ez az együttműködés óriási távlatokat nyitott, de kérdések is merültek fel arra vonatkozóan, hogy a zenekar és Kocsis hogyan tudnak hosszabb távon együttműködni. Kocsis Zoltán az első próbától kezdve mindent tud az előadandó műről, de a hétköznapok buktatóin nem biztos, hogy átsegíti ez a tudás. Nem tudom pontosan idézni Kroó György sorait, a lényeg azonban hogy a tanár úr a kételyeket is megfogalmazta az első pillanattól kezdve.

Ezek a kételyek azonban elég meglehetősen hamar beigazolódtak…

Valóban. Zoli ugyanis már az első próbán azt szerette volna viszonthallani, amit az ő belső hallása diktált. Egy zenekar működése azonban ennek ellentmond, hiszen a próba éppen arra szolgál, hogy a karmester vezetésével nekivágjanak annak az egyelőre nagy sötét erdőnek, ami a végén egy csodálatos előadáshoz vezet. Ugyanakkor még évekig váratott magára az a jelentős támogatás, amely a muzsikusokat valamelyest megnyugtatta volna. Következésképpen volt is lázongás, és voltak nagyon súlyos konfliktusok, amelyeket ma már semmilyen körülmények között nem tudnék kezelni. Akkor egyrészt vitt magával az a lendület, amit a Zolival való együttműködés kapcsán tudtam vizionálni, másrészt az ígéretek is reménykedésre adtak okot. Végül 2000-ben került sor arra a mai napig ellentmondásokkal teli eseményre, hogy rendkívüli állapotot hirdettek a Nemzeti Filharmonikusoknál. A fenntartó minisztérium kinevezett egy nem muzsikus miniszteri biztost, hogy felügyelje az átalakulást. A megállapodás arról szólt, hogy jelentős költségvetési támogatásban részesülnek a Nemzeti Filharmonikusok, amiért cserébe olyan minőségjavítási folyamatba kell kezdeni, ami rendkívül fájdalmas aktussal kezdődött. Viszonylag rövid időn belül, mindössze öt nap  alatt nemzetközi szakmai zsűrit kellett toboroznom Európa legrangosabb együtteseinek  koncertmestereiből és szólistáiból. A meghallgatás eredményeként negyvenhét muzsikus került a piros vonal alá. Mindez elfogadhatatlan volt. Próbáltam menteni a menthetőt. Végül huszonhat muzsikustól kellett megválnunk. Az elválást megpróbáltuk fájdalommentessé tenni azzal, hogy a törvényben előírtaknál jóval nagyobb végkielégítéseket adtunk, azzal a céllal, hogy az elbocsátottak új életet kezdhessenek. Volt olyan, aki önálló vállalkozásba kezdett, mások pedig más együtteseknél helyezkedtek el, vagy éltek a korengedményes nyugdíj akkor még meglévő lehetőségével. Látni lehetett, hogy az a miniszteri rendelet azonban, aminek alapján az elbocsátások történtek, nem állja ki az idők próbáját, úgyhogy pereket is vesztett az intézmény, vissza azonban senkit nem helyeztek. Huszonhat új zenekari művészt tudtunk nagyon kedvező fizetésért szerződtetni és új hangszereket is vásároltunk.  Igazából tehát 2000-ben kezdődött meg az a szakmai szárnyalás, ami Kocsis Zoltán nélkül nem következhetett volna be.

Eközben azonban állandó otthon nélkül maradtak az együttesek…

– A Vigadó Vörösmarty téri épületét eladták, és átmenetileg a Várban nyertünk elhelyezést. 2000 augusztusában azonban a Sóházban volt egy prezentáció, ahol egy szemüveges, fiatal építész nagy lelkesedéssel mutatta be egy épület makettjét és tervrajzait. Zoboki Gábor volt ez az építész, aki azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy többek között egy nagy koncerttermet építenek majd, valahol a Duna partján. Nagyon sokat változott menetközben a terv. A Magyar Zenei Tanács akkori alelnökeként a magam szerény eszközeivel igyekeztem segíteni a tervezés különböző fázisait, hiszen elég sok koncertteremben fordultunk már meg addigra.  Végül 2005. január 8-án szólalt meg az első hegedűhang az új hangversenyteremben. Soha nem szerettem ott aratni, ahol nem vetettem, de annak idején én javasoltam a minisztériumnak, hogy a Müpa hangversenytermét Bartók Béláról nevezzék el, és nagyon örülök, hogy elfogadták a javaslatomat. Az a próbahangverseny, ami eredetileg csak egy akusztikai próba volt, ténylegesen új fejezetet nyitott a hazai és a nemzetközi zenei életben. Csak Kocsis Zoltán halála tudta megakasztani ezt a folyamatot, ami befejezetlenül maradt itt, mert rengeteg terve volt még a zenekarral és az énekkarral. Nem beszélve sokunk közös szellemi gyermekéről, az új Bartók hanglemez összkiadásról, ami Bartók Új Sorozat néven most már örökké torzó marad. Ami elkészült belőle, arra úgy gondolom, hogy mindannyian rendkívül büszkék lehetünk. Nem csak ma okoz rendkívüli élményt és élvezetet, de meggyőződésem, hogy az utókor számára is mérföldkő marad, hogy minden idők egyik legkomplexebb tudású Bartók-interpretátora, aki ha úgy tetszik zenetudósként, szólistaként, kamaramuzsikusként, karmesterként a maga teljességében a legtöbbet tudta Bartókról, ezt a nyomot hagyta maga után a világ szellemi öröksége részeként.

Fertõd, 2014. június 11.
Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) fõzeneigazgatója (k) és Kovács Géza, az NFZ fõigazgatója a zenekarnak odaítélt Visegrád-díjat mutatják, miután átvették az elismerést Balog Zoltántól, az emberi erõforrások miniszterétõl (b2) a visegrádi országok kultúrpolitikai vezetõinek kétnapos találkozója elsõ napján Fertõdön, az Esterházy-kastély Marionettszínházában 2014. június 11-én.
MTI Fotó: Krizsán Csaba

A MÁV Szimfonikusok, az ÁHZ, illetve az NFZ átalakítása, majd később a Rádiózenekar menedzselése mellett azonban a nemzetközi zenei életben is rendkívül jelentős pozíciókat töltött be…

– 1996-ban meghívást kaptam Londonba, egy általam addig nem ismert szervezet konferenciájára a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének társelnökeként. Ez a szervezet az 1992-ben létrehozott Előadóművészeti Munkáltatók Európai Ligája –PEARLE* – volt, ami megint csak új ablakot nyitott számomra a világra. 1996-ban Magyarország még csak készült a majdani európai uniós tagságra, így ez a szervezet ehhez is mintegy előszobaként szolgált, annál is inkább, mert nagyon hamar állandó taggá váltunk. Azóta ez a szervezet egy rendkívül erős érdekérvényesítő szervezetté nőtte ki magát. Az Európai Unió nem alkothat olyan jogszabályt erre a rendkívül összetett területre vonatkozóan anélkül, hogy ne tárgyalna a PEARLE*-lel, és meg kellett tanulnom, hogy az Európai Unió egészségügyi rendelkezéseitől kezdve a kereskedelmi, munkavédelmi és hosszan sorolhatnám, hogy milyen aspektusait kell figyelembe venni annak érdekében, hogy egész Európában egységes szabályozás vonatkozzon az előadóművészetek meglehetősen szerteágazó tevékenységére.   2000-ben beválasztottak a végrehajtó bizottságba, majd később társelnök lettem, végül pedig megválasztottak a szervezet elnökévé.

Feltételezem, hogy mindez a magyar zenei élet számára is számos előnnyel járt, nem beszélve arról a presztízsről, ami az egész magyar zenei élet elismerését jelentette…

– Nekem valójában nincs sok igazi kitüntetésem, de ami van, arra nagyon büszke vagyok. A legnagyobb kitüntetések azok, amikor titkos szavazással megválasztottak szövetségi elnökké, vagy a PEARLE* elnökeként, vagy egy másik nemzetközi zenei szervezet, az ISPA – az Előadóművészetek Nemzetközi Társasága – igazgatótanácsába. Ezek olyan elismerések, amelyek talán az igazolják, hogy nem járok rossz úton, és ezek nem egyéni dicsőséget hoztak számomra, hanem ezáltal az egész szakma és bizonyos esetekben talán az egész ország számára tudtam valami hasznosat tenni. Az ISPÁ-ról, csak annyit, hogy 2003-ban hívtak meg a Shanghai Nemzetközi Művészeti Fesztiválhoz szakértőnek, ahol nagyon sok nagyszerű szakemberrel találkozhattam, és itt tanultam meg, hogy az ISPA valójában egy olyan szervezet, amely öt kontinens előadóművészetének krémjét képviseli. Egy-egy ISPA-kongresszuson teljesen természetes, hogy tőlem jobbra a Carnegie Hall igazgatója, balról a Concertgebouw igazgatója, szemben pedig mondjuk a Suntory Hall igazgatója ül. A következő évben kértem a Filharmonikusok felvételét, és azonnal arra biztattam a Müpa első vezérigazgatóját, néhai Kiss Imrét, hogy az ISPA által is segítsük elő a Müpa felhelyezését a térképre. Ennek köszönhetően 2005 őszén már szervezhettünk Budapestre egy ISPA regionális kongresszust, ahová eljött az ISPA teljes vezetősége, valamint számos nagyszerű európai előadóművészeti intézmény vezetője. Később az ISPA megtisztelt azzal, hogy három ciklusban is az igazgatótanács tagja lehettem. 2014-ben pedig alig akartam hinni a fülemnek, amikor a New York-i ISPA-kongresszuson azt a laudációt hallottam, amit az alapító elnökről elnevezett díj, a Patrick Hayes-díj átadása alkalmából mondtak el, amellyel a kimagasló művészeti menedzseri tevékenységet díjazzák. Nehéz volt elhinni, hogy ezt a díjat én kapom. Nagyon örülök, hogy ott volt a feleségem is, mert az a rengeteg munka és távollét, ami a mi hivatásunkkal jár, nyilván szétzilálta volna a családot, hogy ha nem lett volna ennyire megértő és támogató a hozzáállása. Örülök, hogy Káel Csaba, a Müpa jelenlegi vezérigazgatója is ott volt, néhány további magyar kollégával együtt, hiszen amint lehetett, azonnal hívtam minden szakmabelit, hogy vegyen részt ebben az egészen speciális vérkeringésben, és nagyon örülök, hogy sokan lettek ISPA-tagok, akik közül nagyon sokan hasznosították is az ott szerzett kapcsolatokat, és remélem, hogy ezek a kapcsolatok hosszú távon meg is maradnak.

Anita Debaere, a PEARLE igazgatója és Kovács Géza

Ön azonban Alapító tagja is egy nemzetközi szervezetnek is, amelynek éppen az Ön javaslatára a PEARLE* is tagja lett

– Az Európai Felsőfokú Zenei Oktatási Intézmények Szövetsége az AEC (Association Européenne des Conservatoires) már régóta fontolgatta, hogy egy alosztályként működő szervezetét komolyabb keretek közé helyezze. Így jött létre a MUSIQUE nevű szervezet, amelynek az AEC mellett az Európai Zeneiskolák Szövetsége (EMU) és a PEARLE* is tagja lett. Itt arról van szó, hogy az Európai Unióban hivatalosan regisztrált minőségi szervezet a MUSIQUE, amely az egyes európai zenei felsőoktatási intézmények meghívására nagytekintélyű szakemberek segítségével mintegy átvilágítja – tulajdonképpen auditálja – ezeket az intézményeket, amelynek a végén letesz az asztalra egy jelentést, valamint egy javaslatot. A PEARLE* azért került javaslatomra ebbe a szervezetbe, mert olykor úgy tűnik – és ez általános európai jelenség -, hogy a zeneművészeti főiskolák nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy milyen munkaerőpiacra képezik a művészeket. Nagyon sok megtört pálya, nagyon sok stressz adódik abból, hogy a fiatalok nem tudják pontosan, hogy milyen világ várja őket, épp ezért nagyon örülök annak, hogy részt vehettem ennek a szervezetnek a létrehozásában.

Ön azonban nemcsak nemzetközi dimenzióban műveli szenvedéllyel a menedzselést, hanem a legszűkebb környezetében is, az alig 200 lelket számláló Szentbékkállán…

– Húsz esztendővel ezelőtt a Balatonfelvidék egyik leggyönyörűbb helyén, Szentbékkállán vettünk egy kis szőlőt, romos pincével, és úgy döntöttünk a családdal, hogy amint mindketten közel kerülünk a nyugdíjhoz, olyan körülményeket alakítunk ki, hogy ott tudjunk élni. Egyik első utam ott is a templom orgonájához vezetett, ami egyszerű kis orgona, de nagyon szép hangja van, és nagyon rossz állapotban volt. Pár évbe tellett, míg a szó szoros értelmében széles társadalmi összefogással, sikerült felújítani, de addig is minden évben szerveztem oda egy-két hangversenyt.

Amikor 2008 júniusában Kocsis Zoltán Bach Kunst der Fuge-jának előadásával felavatta az újjászületett orgonát, az nagyon nagy ünnep volt számomra. Az is felejthetetlen élmény maradt számomra, hogy ennek a kétszáz lelkes kicsiny falunak, szinte minden lakosa ott volt, és az egyik padsorban Esterházy Péter ült, míg a másikban Csoóri Sándor. Akkor értettem meg igazán, hogy a muzsika nagyon nagy hatalom. Ennek nyomán született meg bennem az elhatározás, hogy akkor egész nyáron legyenek itt koncertek. Nagyon sokan ezt könnyelműségnek tartották, mert nem hitték el, hogy az egyszerű falusi emberek minden szombaton összegyűlnek majd a templomban, hogy Bachot és Mozartot hallgassanak. Ám ezek a falusi emberek 2008 nyara óta minden szombaton megtöltik a templomot, hogy Buxtehudét vagy éppen kortárs zenét hallgassanak. Mindazok a művészek, akik ebben részt vesznek, nagyon szerény díjazásért jönnek el. Ennek ellenére, ha csak egyszer is játszottak itt, azonnal szeretnének visszajönni, mert rabul ejti őket a hely varázsa. Épp a múltkor számoltam össze, hogy az eltelt húsz év alatt már több, mint 150 hangversenyt szerveztem Szentbékkállán, és ezt életem egyik legnagyobb sikerének tartom. Mint ahogy pályám legutóbbi állomását, a Magyar Rádió Művészeti Együtteseivel, Vásáry Tamással, Kovács Jánossal, Pad Zoltánnal, Dinyés Somával és nagyszerű munkatársaimmal eltöltött három és fél évet is. E nagyszerű és sok hányattatást megélt együttesek megerősítették bennem a hitet, hogy ha megértéssel és szakértelemmel segítjük egy művészeti közösség munkáját, annak a jutalma a legmagasabb művészi élmény. Konfuciusznak tulajdonítják azt a mondást, hogy ha megtaláltad a hivatásodat, akkor nem kell többé dolgoznod. Én nagy örömmel találtam meg a hivatásomat. Azzal az illúzióval, hogy az előadóművészet művelése jobbá tudja tenni világot. Évtizedes tapasztalatként azt szűrtem le, hogy bármennyi konfliktus, nehézség, sértődés vagy vita akad, egy-egy jól sikerült koncert katarzisa mindent feledtet. És ez az, amiért mi dolgozunk.

            (Kaizinger Rita)