„…az államtitkárság maga döntheti el, hogy a megpályázott feladatokból melyeket fog elfogadni. Ilyen értelemben teljesen
mindegy, milyen pontértékek tartoznak az egyes kategóriákhoz.”
Herboly Domonkossal, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatójával beszélgettünk az együttesek tavalyi évadáról, a nyár kiemelt eseményeiről, valamint a klasszikus zenei életet érintő általános változásokról.
Melyik volt a nyár legfontosabb projektje a Nemzeti Filharmonikus Zenekar számára?
– Egyértelműen a már több mint 60 éve létező martonvásári „Beethovennel a szabadban” című sorozatunk. A programot három szombaton szoktuk megrendezni – idén az első szombat rögtön vasárnapra esett az időjárás miatt. A közönségünk mindig lelkesen várja ezt az eseményt, hiszen a Brunszvik-kastély parkjában, kellemes nyári estéken ki ne hallgatna szívesen jó zenéket. Ha az időjárás kegyes, akkor semmi nem állhat a siker útjába.
Miért ez a kastély lett anno a koncertek helyszíne?
– Ez az egyetlen olyan magyar helyszín – és tulajdonképpen a régiónak is ez az egyetlen olyan színtere –, ahol Beethoven személyesen járt. Állítólag egy komolyabb szerelmi ügy kötötte Martonvásárhoz.
Jövőre ünnepeljük a szerző születésének 250. évfordulóját, ez mennyire mutatkozik majd meg a következő évad műsorában?
– Mindig kiemelt helyen kezeltük a műveit, és különböző koncertjeinken most is meg fog jelenni. Van már néhány tervünk, hogy Martonvásárra mivel készülünk majd, de ezt egyelőre szigorúan titokban tartjuk. Kamarazenei bérletünkben D-dúr szerenádját (op. 8), Kobayashi bérletünkben C-dúr hármasversenyét (op. 56) és az Egmont-nyitányt (op. 84), a Ferencsik bérletben pedig a Karfantáziát (op. 80) és a VI. (F-dúr, „Pastorale”) szimfóniát (op. 68) hallhatja majd közönségünk.
Mikor zárta az évadot az együttes?
– Júliusban. Muszáj volt leállni, mert a tavalyi évben a zenekarnak 65 koncertje volt, és 20 helyre jutottunk el az „Úton a zene” projekttel. Ezt a kamarakoncert-sorozatot 2015-ben indítottuk, és a hangversenyeket olyan vidéki településeken rendezzük meg, ahol – még ha működik is zeneiskola – a gyerekeknek kevés lehetőségük adódik a minőségi komolyzenével való találkozásra. A koncertek után művészeink a helyi tehetséges tanulóknak „Kis-mester kurzust” tartanak, melyen a növendékek mellett a tanszaki tanárok és az érdeklődő szülők is részt vehetnek.
Év közben a kórus sem pihenhetett, bár ott nem a koncertszám volt nagyon magas (35 hangversenyük volt az előző évadban), hanem inkább az jelentett nehézséget, hogy ezek mindegyikére alaposan fel kellett készülni. Tényleg nagyon munkás projektek voltak, úgyhogy nekik is volt mit kipihenni. A következő évadban pedig visszük tovább a most már hagyományosnak számító bérleteinket és helyszíneinket. A Müpában két sorozatunk van, ezen kívül játszunk a Zeneakadémián, a Vigadóban, az Olasz Intézetben pedig a kórus saját bérlete kapott helyet az előző évadban.
A nyár egyik legfontosabb változása a zenekarok életében, hogy körvonalazódni látszik a TAO-rendszert felváltó pontrendszer. Mit kell erről tudni?
– Szerintem ugyanabban a cipőben sétálunk, mint a szövetség összes többi tagzenekara. Bár a szükséges anyagokat beadtuk, nagyon sok mindent még mindig nem tudunk. Az államtitkárság álláspontja az volt, hogy akkor osztják majd szét az ígért 5 milliárd Ft-ot, ha lesz stratégia. Ez a stratégia elkészült, a szövetség elfogadta, vagy legalábbis tudomásul vette azt. Várjuk a további fejleményeket.
Mit gondol, a saját együtteseiket pénzügyileg hogyan érintik majd a változások?
– Az összes tevékenységünket behelyettesítettük a ponttáblázatba, és kiszámoltuk, hogy a normál működésünket alapul véve elviekben akár 200 millió Ft támogatás juthatna nekünk. Ha semmi extrát nem csinálunk, csak tesszük a „szokásos” dolgunkat. Tehát ez lényegesen jobb lenne az együtteseinknek, mint a korábbi rendszer, mert az intézménynek nem volt nagyon magas a TAO-bevétele. Persze minden relatív, de a 60 millió Ft-ot sosem haladta meg. Szerintem nem járunk majd rosszul, de ezt úgy mondom, hogy a tényeket, a döntést még nem látom.
Kik kerülhetnek nehéz helyzetbe az új rendszer életbe lépésével?
– Vannak zenekarok, amelyek a nagy szuperprodukciók felé orientálódtak, és elképzelhető, hogy vannak olyan együttesek, amelyek „trükköztek” ezzel a lehetőséggel. A Nemzeti Filharmonikusok természetesen ettől mindig elhatárolódott. A TAO-pénz szempontjából más együttesek jóval kiszolgáltatottabbak voltak és talán lesznek is, mint mi. Mi abban a kivételezett, mondhatni luxus helyzetben vagyunk, hogy most nem kell azért remegnünk, hogy valami baj lesz, nem élet-halál kérdése a változtatás. Kivárjuk a döntést, és bármi is lesz az ránk nézve, tudomásul fogjuk venni.
Mi alapján bírálják el, hogy ki részesülhet támogatásban?
– A kulturális államtitkár vállalta ennek az ódiumát. Nekem szimpatikus az, hogy valaki végre nem tolja el magától a felelősséget. Meg fogja hozni a szükséges döntéseket. Az a baj a magyar zenésztársadalommal – és most magamról, magunkról is kritikát mondok –, hogy mindig azt gondoljuk, hogyha egy intézkedés a saját részünkre kedvező, akkor az pozitív változás, ha pedig másnak kedvez, akkor azt tragédiának és skandalumnak éljük meg, a demokrácia lábbal tiprásának. Nagyon könnyen vagyunk irigyek is. Ezt jó lenne kinőni, de ez a probléma sem most fog megoldódni.
Már most beszélhetünk arról, hogy valaki irigy lenne?
– Szerintem nem, mert még nem születtek meg a konkrét döntések. Máshonnan közelítem meg a kérdést. Korábban részt vettem annak a bizottságnak a munkájában, amelyik előkészíti az ún. elosztási szabályzatot. Ez a nem állami, hanem jobbára önkormányzati tulajdonú, kiemelt és nemzeti minősítésű zenei-előadóművészeti szervezetek állami támogatásának a felosztását jelenti. A korábbi bizottságok sokat tettek azért, hogy ne legyenek nagy különbségek és elmozdulások, de a legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy egy-egy zenekarnak lecsökken az állami támogatása. Ha a keret változatlan, valakinek csak úgy lehet növelni a támogatását, hogy másnak le kell csökkenteni, ezzel aránytalanságok alakulhatnak ki. Ami sokkal nagyobb baj – mert az arányokról mindig lehet vitatkozni, hogy azok helyesek-e vagy sem –, hogy nagyon könnyű olyan mozdulatot tenni, amivel esetleg egy-egy együttes működése ellehetetlenül, vagy olyan nehézségeket okoz, ami nem érdeke a szakmának.
De nyilván minden jó vezető küzd a saját zenekaráért és az érdekeiért…
– Igen. A kérdés az, hogy – bár mindenkinek erősen függ az egyéni ambíciója és karrierje a saját zenekarának vagy kórusának karrierjétől – a morális szempontok meg tudják-e előzni a karriervágyat vagy sem. Ha igen, akkor máris mindenki hátrébb tud egy lépéssel lépni, és jobban tiszteletben tudja tartani a másik működését.
Mi lesz azokkal a zenekarokkal, amelyeket ez a változás nagyon rosszul érint majd? Nem áll fenn az a veszély, hogy valamiféle kényszerpályát kell választaniuk?
– Azok a zenekarok, amelyek anno nagyobb TAO-bevételre akartak szert tenni, a könnyebb műfaj irányába eveztek el. Ezzel nagyobb jegybevételt tudtak generálni, ergo nagyobb TAO-támogatáshoz jutottak. Aki erre korábban már rákényszerült, vagyis ezt az utat választotta, az már kényszerpályára lépett. Nem hiszem, hogy ez a rendszer rövid távon megrengetné a szakmát. Bár nem látok rá alaposan minden érintett zenei szervezet működésére, azt is erősen kétlem, hogy emiatt megszűnhetnek zenekarok vagy kórusok. A TAO előtt is működtek azok az együttesek, amelyek most működnek. Lehet, hogy vissza kell majd vágni a marketingből, vagy egyéb területek költségvetéséből, és az is lehet, hogy (a mostaninál nagyobb) probléma lesz a bérekkel. Felvetődnek ezek a kérdések, de előre nem tudjuk a válaszokat.
Mi a véleménye arról, hogy a pontrendszeren belül az egyes típusú koncertekhez milyen pontszámok kerültek?
– Pontokról és pontrendszerről lehet elvi vitákat folytatni. A munkám során túl sok Excel-táblát készítettem ahhoz, hogy tudjam, mint minden normatív rendszer, ez is pontozáson alapul és normatívnak tűnik, de igazából az államtitkárság maga döntheti el, hogy a megpályázott feladatokból melyeket fog elfogadni. Ilyen értelemben teljesen mindegy, milyen pontértékek tartoznak az egyes kategóriákhoz. A kérdés az, hogy melyek azok a feladatok, amelyeket az állam pluszban honorál, ill. mennyire akarja azokat jutalmazni. A pontszámokról meddő dolog vitatkozni. Ráadásul az állam nem azt mondja, hogy ezeket a feladatokat kötelező elvégezni, csupán azt mondja, hogy ha ezekből vállal valaki valamennyit, azt pluszban támogatják. Ebből a szempontból az egész koncepció egy pályázati rendszerhez hasonlít, és mindenki eldöntheti, hogy ebben szeretne-e részt venni vagy sem, rákényszerül-e vagy sem.
Mi az, ami nincs benne a tervezet már meglévő részében, de benne kellene lennie?
– Rengeteg dolgot fel lehetne sorolni, amiről a nemzeti komolyzenei stratégiának szólnia kellene. Ugyanakkor bárki, aki felvállalná, hogy egy minden részletre kiterjedő szisztémát alkot, az azt hiszem, lehetetlen feladatot venne magára. Én magam soha nem mernék ilyet tenni. A finanszírozási rendszernek pedig a stratégia leképeződésének kellene lennie.
Sok-sok zenekarunk és kórusunk van, elképesztően gazdag az itthoni komolyzenei élet, éppen ezért nagyon nehéz ebben a sokszereplős, sokszínű életben egy mindenki számára ideális rendszert felállítani. Ráadásul sok az eszkimó és kevés a fóka. Ha összehasonlítjuk Magyarország és más nyugat-európai országok klasszikus zenei életét, hogy hány együttessel, hány projekttel rendelkeznek egy évben és azok milyen színvonalúak – mi sokkal előrébb járunk. Ez a szocializmus meglepő hagyománya: akkoriban vagy elfelejtett valaki itthon „leszámolni” a kultúrával, vagy azt gondolták, még mindig nem olyan sok a területre kiadott pénz, hogy problémát okozzon. Ki tudja, miért alakult így. Aki érintett a szimfonikus zenekarok kemény versenyében, annak könnyen lehet ez „átok”. A tolongás egyre nagyobb a piacon. Ember legyen a talpán, aki ebben rendet tud csinálni…(Hörömpöli Anna)