Kovács Ilona
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Szent István Filharmonikusok Stephanus bérletének IV. (utolsó) koncertjére feltűnően sok tizenéves látogatott el. Ez egyrészt nyilván a szintén zuglói Szent István Konzervatórium jótékony hatásának köszönhető, másrészt pedig, hogy a hangverseny nem a szokásos időben kezdődött, hanem másfél órával korábban, este 6-kor. Így a hangverseny után a fiataloknak még elegendő idejük volt pihenni a másnapi iskolakezdésre. (A hétfői felkelés, a hétkezdés egyébként nemcsak az iskolába járók számára mumus sokszor. Apró, de figyelmes dolog néha korábbra tenni az esti – különösen a vasárnapi – koncerteket, mert ezzel talán több fiatalt lehetne bevonzani a hangversenytermekbe.)
A bérlet utolsó alkalmára pazar műsorral és elsőrangú előadókkal ajándékozta meg a zenekar a hallgatóságot: Baráth Emőke énekelt hat áriát Mozart négy operájából, az együttest pedig Vashegyi György vezényelte. Az énekesnő kicsit „hazatért” azzal, hogy elfogadta a Zuglóiak meghívását, hiszen középfokú énektanulmányait a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában végezte. A Mozart-áriákat két hármas-blokkba rendezte, és bizonyára sokat gondolkozhatott a sorrenden, hogyan rendezze el a különféle hangulatú áriákat, mely a szerelem érzésének különböző variációit mutatta meg. A sorrend alapos megfontolására utal az is, hogy még az utolsó pillanatban is változtatott, és más elrendezésben hangzottak el az áriák a kinyomtatott műsorlaphoz képest. Az első részben csupa 2. felvonásbeli áriát hallhattunk. Elsőként Mozart Idomeneójából hangzott el Ilia áriája (Se il padre perdei). A trójai királylány szerepében Baráth Emőke szívszaggatóan énekelte el, hogy nemcsak hazáját és édesapját veszítette el, de a történet akkori állása szerint úgy tűnt, hogy az idegen hazában, Kréta szigetén megtalált szerelmét is. A panaszos ária után egy másfajta fájdalom került a középpontba, mely ugyanakkor a remény sugarát is felvillantotta. A Don Giovanni című opera vége felé közeledve Donna Anna híres rondójában (Crudele!… Non mi dir) ébreszt reményt Don Ottavióban majdani közös életüket illetően. Az ária rendkívül hatásos, tele van koloratúra-ékesítésekkel, és mindez nagyon szuggesztív, értő előadásban hangzott el. Baráth Emőke világszínvonalon tolmácsolta az áriát, mind ének technikailag, mind pedig érzelmileg. Jó ötletnek tartottam az áriák újrarendezésében, hogy a blokkokat egy-egy Mozart-sláger zárta le, így az elsőt a Figaro házasságából Cherubino áriája (Voi che sapete), ami magyarul „Asszonyok, lányok …” fordításban vált népszerűvé. Az énekesnő pillanatok alatt képes volt váltani az egyik lelkiállapotból a másikba – ahogy arról ennek az áriának a kezdetekor is tanúbizonyságot tett: a két fájdalmas ária után a szerelembe szerelmes kamasz felhőtlen lelkivilágát mutatta meg. A második blokk első száma szintén a Figaróból (a 4. felvonásból) idézett: Susanna Rózsaáriája (Deh, vieni, non tardar) csendült fel, végül a Così fan tutte két áriája zárta Baráth Emőke programját. Az utóbbi opera mindkét női főszereplője színre lépett. Először a 2. felvonásból Dorabella jelent meg (È amor un ladroncello), aki ebben az áriában – a maga lelkiismeretét is megnyugtatva – lelkesen beszéli rá nővérét az új szerelemre. Ezután Fiordiligi alakja lépett elő az 1. felvonásból (Come scoglio), ahol arról értesülünk, hogy a két nővér érzelmei olyan megingathatatlanok, mint ahogyan a szikla áll a szélben, vad viharban. A későbbi történések tudatában már maga a kijelentés is komikus. Mozart ráadásul – részint a szöveget illusztrálandó, részint a bemutató énekesnőjét, az általa nem túl kedvelt Madame Ferraresi del Benét szerette volna egy kissé megleckéztetni – „torokgyilkos” áriát komponált a mindenkori előadók számára. Hatalmas távolságokat írt az énekszólamba a szoprán- és az altregiszter között, és ember legyen a talpán azóta is, aki ezt hibátlanul teljesíti. A művésznő virtuozitását dicséri, hogy láthatóan nem jelentett neki nehézséget a hangra rendkívül megterhelő folytonos és gyors hangszínváltás és méltó befejezése volt ez az ária a Zuglóiakkal való közös fellépésének.
A zenekar nemcsak kísérőként, hanem természetesen önállóan is megnyilatkozott. A hangverseny első részében a Mozart-áriákat Maria Luigi Cherubini Les Abencérages című operájának nyitányával vezették be, és a két Mozart-blokkot ebből az operából vett részletekkel tagolták. A mű bizonyára Vashegyi kérésére került a műsorba, aki együtteseivel – a Purcell Kórussal, az Orfeo Zenekarral és nagyrészt külföldi szólistákkal – 2022 márciusában koncertszerű előadásban a teljes operát megszólaltatták a Művészetek Palotája színpadán. A nyitány mellett az 1. felvonásból a spanyol koloritot idéző balettzene, a La folia dallamára írt variációk és a Finale hangzott fel. Bár olykor nem volt szeplőtlen a zenekari együtt játék, szép szólókat hallhattunk a koncertmestertől, valamint a kürt és hárfa szólóduója is emlékezetes pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget.
A hangverseny második felét Johannes Brahms IV. (e-moll) szimfóniája (op. 98) töltötte ki. Vashegyi György mostanában mintha – sok más korszaka mellett – a német zeneszerző szimfóniái iránt is megkülönböztetett érdeklődést mutatna. (Egy héten belül, egészen pontosan április 17-én, a Nemzeti Filharmonikusok centenáriumi hangversenyén például az I. szimfóniát vezényelte.) Akár így van, akár nem, Brahms utolsó szimfóniája minden tekintetben korrekt előadásban szólalt meg. Ezúttal a 3. és 4. tétel tolmácsolása tett rám mély benyomást, különösen a mindkét tételben kiemelkedően fontos üstdob hívta fel magára a figyelmet a zene dramaturgiájában betöltött kiemelkedő szerepére.
