Rádiózenekar 2023. február 15. – Magyar Zene Háza

0
78

Malina János

Február 15-én a A Magyar Zene Házában adott egyrészes, népszerű darabokból összeállított hangversenyt a Rádiózenekar vezető karmestere, Riccardo Frizza vezényletével. Miután a jeles intézmény koncerttermét korábban nem volt alkalmam megismerni, már a helyszín miatt is fokozott érdeklődéssel néztem a koncert elé.

A csupa üveg teremről elmondható, hogy nem is hasonlít semelyik meglevő koncerthelyszínünkre: nagyobb, 4–500 főt befogadó kamarateremről van szó, amely enyhén emelkedő széksoraival, mélységéhez képest tekintélyes szélességével inkább színházteremre emlékeztet. Némileg elgondolkodtató, hogy a helyiség alakjából adódóan meglehetősen széles pódium – mint ebben az esetben is – elegendő egy közepes méretű szimfonikus zenekar elhelyezéséhez, míg maga a tér inkább kisebb formációk hangtömegére van méretezve. Ezt az előzetes benyomást a hangzó élmény szerencsére nem erősítette meg, mert az akusztika melegnek, kellemesnek bizonyult. Egyszersmind pedig szigorúnak abban az értelemben, hogy nem mosta össze jótékonyan az apróbb pontatlanságokat, szétszólásokat. (Ez is elsősorban a kamarazenei produkciókban ideális tulajdonság.)

A terem tehát mindent összevéve jól vizsgázott.

A koncert legkevésbé sikeres vonatkozása a műsorválasztás volt. Az első két műsorszám Debussy Suite bergamasque-jának kalákában készült zenekari változata, illetve Joaquín Rodrigo Andalúziai koncertje volt. A hatás azonban a zenekar és a mindig friss és energikus Frizza minden igyekezete ellenére meglehetősen erőtlennek bizonyult. A Debussy-ciklus darabjainak illata, végtelen finomsága veszett el a többnyire vastagnak, nehézkesnek ható hangszerelésekben (három darabot egy no name mesterember dolgozott fel, csupán a Clair de lune átírása fűződik jelentősebb zenész, André Caplet nevéhez). Még a játékos-pajkos Menuet sem hatott elég érdekesnek ebben a tálalásban; s a Claire de lune-ben is adódtak – a hangszerelésből eredő – arányproblémák. Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy Frizza így is jó tempókat vett, súlyt fektetett a szépen megrajzolt dallamívekre, és általában véve kihozta az átiratokból azt, amit lehetett.

Rodrigo 1967-ben komponált, négy szólógitárt foglalkoztató versenyműve halvány árnyéka 28 évvel korábbi gitárversenyének, az Aranjuezi koncertnek. Itt is, ott is Albéniz követőjeként mutatkozik be, de ebből a műből hiányoznak a korábbi kompozíció tetszetős gondolatai és megkapó atmoszférája; legfőbb jellegzetessége a langyosság. Persze jelen van a spanyolos kolorit, de ezúttal kötelesség- és rutinszerűen. Hogy mégiscsak hallgathatóvá vált ez a műsorszám is, azt a négy kitűnő gitárosnak, Csáki Andrásnak, Girán Péternek, Fellegi Dávidnak és Pavlovits Dávidnak köszönhettük. Mindegyiküket hallhattuk szólóban is, és – írjuk ezt Rodrigo javára – mindenféle más kombinációban is felléptek, mindig nemes dallamformálással, precízen és összecsiszoltan. S helyenként persze virtuozitásukat is megcsillanthatták.

A szünet nélkül eljátszott műsor utolsó darabja viszont sok mindenért kárpótolt. Az nem más volt ugyanis, mint Prokofjev Klasszikus szimfóniája, tehát egy minden szempontból ideálisan megválasztott zenemű. A zenekar mérete, a darab népszerűsége és üdesége, szemtelenségig menő szellemessége egyaránt megfelelt Frizza egyéniségének és a zenekar felkészültségének. A fagottok karikatúraszerű, száraz kattogása már a nyitótétel elején azt ígérte, hogy olyan előadást fogunk hallani, amely nemigen szalaszt el egyetlen alkalmat sem arra, hogy érzékeltesse a kompozíció különleges, fűszeres ízeit. A villódzó nyitótétel könnyedsége, virtuozitása, egy-egy groteszk szín és akcentus felbukkanása igazi csemegével szolgált. Az egész előadás annyira telítve volt szinte vizuálisan is érzékelhető gesztusokkal, mintha Prokofjev a 20. század elején már tanulmányozta volna a barokk gesztika és retorika zenei megnyilvánulásait. Az egyes hangszerek Haydn Napszak-szimfóniáit idéző rövid szólói is briliánsak voltak. Különösen tetszett a ländler-karakterű Gavotta pontosan eltalált – a szigorú metrumot semmibe vevő, mégsem eltúlzott –, széles tomporú előkecsoportja, meg az egész zárótétel pompás, életteli kavargása.