Pannon Filharmonikusok – 2023. február 19, Művészetek Palotája – Nemzeti Bartók Béla Hangversenyterem

0
78

Fittler Katalin

 

„Lawrence Brownlee és vendégei” – ezzel a címmel hirdették a hangversenyt, amely a Müpa, a Pannon Filharmonikusok és a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. koprodukciójaként jött létre. A zenekar éves programjában (REFRÉN 22/23) mindkét estnél (Budapest – február 19, Pécs – február 21) a Müpa-rendezvény alcíme szerepel: „Bel canto áriaest”. Míg e második érdemi információt közöl, az első felébreszti a kíváncsiságot, ki lehet az a művész, aki „megválogatja” énekes-partnereit. (Az „előtörténethez” tartozik, hogy a járvány meghiúsította 2020-as fellépéseit – ám időközben egyszer mégis szerepelt fővárosunkban, egy szabadtéri koncerten.) Brownlee pályájának patinás-rangos színhelyei közé most sorolódott be a Müpa, a dél-koreai Gyungmin Gwon egy tavalyi versenyen a Müpa különdíjasa lett, Lidia Fridmant pedig 2021 novembere óta tartja számon a Müpa közönsége (sikeres beugrásának a Lucrezia Borgia címszerepébe). Az est dirigense Nikolas Nägele volt, aki fiatalon jelentős tapasztalattal rendelkezik mind operakarmesterként, mind pedig a bel canto repertoárból kitüntetetten Rossini-interpretátorként.

Nem kis feladat hárult tehát a Pannon Filharmonikusokra, akiknek négy nyitánnyal jutott lehetőségük önálló produkcióra (Rossini: Tell Vilmos, Bellini: Norma, Rossini: A tolvaj szarka, és Olasz nő Algírban). A vendégkarmester óhatatlanul is saját „elképzelését” hozza, amihez alkalmazkodni kell – napjainkban ez, szinte személyektől függetlenül, leginkább a (gyors) tempóválasztásban mutatkozik meg. A nyitószámban igényes zenekari szólista-teljesítményekben gyönyörködhettünk (gordonka), mondhatni, a „bel canto” a hangszeresek számára is célt jelentett. Énekeltek a hangszerek, mondhatni, daloltak, kiegyensúlyozott dinamikai keretek között. A szünet után némiképp módosult a helyzet; A tolvaj szarka nyitányban a lelkes muzsikálás inkább lelkiismeretes igyekezetnek adta át a helyét, s a korábban makulátlan intonációba gikszerközeli pillanatok kerültek. A karmester lelkesedésével menthető, hogy figyelmen kívül hagyta a fáradás szempontját, és a hatásosság érdekében erőltette a tempót, jóllehet némileg visszafogottan jobb eredményhez jutott volna. Így a virtuozitás élményét csökkentette az erőlködés érzete, ami abban is megmutatkozott, hogy a dinamikai fokozás a hangerőre korlátozódott (csak „hangosabb” lett a zene, az ún. Rossini-crescendo élménye elmaradt).

A megadott műsorból két ária maradt el (előtte bejelentették: a szoprán az egészségi problémája ellenére vállalja a fellépést – így is maradt két áriája és egy duettben is énekelt) – a négy nyitánnyal a kilenc ária és a duett így is komplett programot alkotott (s ehhez jöttek még a ráadások!).

Lidia Fridman énekében a bel canto igényelte koloratúrkészséget értékelhettük leginkább, hangjának tónusa (sötétítések) néha mesterkéltnek tűnt, szövegmondásának problematikája pedig azért tűnt feledhetőnek, mert a remek feliratozás (Lax Éva munkája) jótékonyan helyettesítette. Hogy mégis feltűnt, annak köszönhető, hogy mindkét férfiénekes élményszerűen „mondta” a szöveget, némi eredeti nyelvű műismeret birtokában, a magyar fordítást látva, szinte szinkronban „visszafordítható” volt az ismert olasz operaáriák szövege. A francia nyelvű éneklésre sem lehetett náluk panasz! Hozta a színpadot a bariton Gwon, de az est sztárja (a szó legnemesebb értelmében) a „mindentudó” Brownlee volt. Él a zenében, egyszersmind a zene él benne – s árad belőle. Stílusok és műfajok feletti ráadásul az az öröm, ami a művészből árad (ezt nem lehet tanítani/tanulni!), és ez a boldogság „ragadós”: átterjedt a hangszeresekre is (kiváltképp a zenekari szólistáknál érződött ez), és betöltötte a nézőteret is. Örömzenélést hallottunk, ami – valljuk meg – nem túl gyakori a komolyzenei rendezvényeken.

Brownlee-nél szerencsésen találkoztak az adottságok-képességek a képzéssel megszerzett tudással. Pazarlóan bánik hanggal, energiával – ami a siker, s a művészi megelégedettség csatornáin visszaáramlik, további energiakészleteket mozgósítva.
A jól felépített (Rossini-Donizetti-Bellini) műsor csúcspontjának, parádés finálénak Tonio áriáját választották (Az ezred lányából, a híres kilenc C-vel!) – és mi mással jellemezhetnénk a pályájának harmadik évtizedét kezdő (50. évét betöltött) művészt, mint hogy harmadik ráadásként másodszor is elénekelte a „hanggyilkos” áriát. Éppoly tökéletesen, mint először. Élőben jelen lenni ilyen rekord-produkción (amelyben ráadásul nem a „virtus”, hanem a minőség dominált): egészen kivételes élmény volt! Energizálta partnereit is – vélhetően a tényleges igénybevétel okozta fáradtságnál maradandóbb hatású marad számukra is az élmény!