Nemzeti Filharmonikus Zenekar – 2023 március 10. Zeneakadémia

0
153

Malina János

„Varázslatos kürthangok” címmel adott hangversenyt a századik évfordulós szezonja keretében a Nemzeti Filharmonikus Zenekar március 10-én a Zeneakadémián. Az est vendégkarmestere Hontvári Gábor, címszereplője – tudniillik a kürthangok varázslója – Stefan Dohr volt. A program egy bő évtized német zenei terméséből válogatott szerencsés kézzel, ugyanis az első félidőben Richard Strauss első szimfonikus költeményét, a Don Juant, majd 1. kürtversenyét hallhatta a közönség, a másodikban pedig Brahms néhány évvel korábbi 2. szimfóniáját. A kürt – akkoriban gyakran még „Waldhorn”, azaz ventilek nélküli natúrkürt –, tudjuk, különleges helyet töltött be a fiatal Strauss zenei világában, de Brahms zenekara sem volna ugyanaz a különös gonddal megkomponált négy kürtszólam nélkül.

A vezérfonal tehát megvolt, s a szép programot mindvégig izgalmas, feszültséggel teli előadásban hallottuk megszólalni. Hontvári Gábor már az első pillanatokban vonzáskörébe vonta a hallgatót, s azután nemigen engedte el a hangverseny végéig. A Don Juan indítása azonnal magas hőfokon szólalt meg, amiben a figyelemre méltóan érett és egységes zenekar kidolgozott hangzása is alapvető szerepet játszott. Hasonlóképp kidolgozottnak találtam a karmester mozgáskultúráját is, azt a hajlékony, sima, ugyanakkor körültekintő és rendkívül kifejező vezénylést, amit úgy szoktunk jellemezni, hogy a dirigensnek „jó keze van”. A darab drámai és festői kvalitásai, erőteljes kontrasztjai kitűnően érvényesültek; bónuszként pedig egy elsöprő erejű unisono kürt-riadójelet hallhattunk, olyannyira, hogy a kürt-szekció tagjait a közönség külön ovációban is részesítette.

A kürtverseny talán nem a legjelentékenyebb Richard Strauss-kompozíció, a közhely azonban, hogy hírneves kürtös édesapja révén a zeneszerző mindent tudott a hangszerről, bizonyosan helytálló. Azt azonban magunk is megállapíthattuk, hogy a szólista, aki már 19 évesen szólókürtösi posztot töltött be egy nagy német operaházban, a maga részéről ugyancsak mindent tud a kürtről, mégpedig nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Már az a néhány ütemes szóló, amellyel a partitúra szerint a mű előadója bemutatkozik, szinte mindent elmondott Stefan Dohrról: hogy hangszerén énekelni, szárnyalni tud, s a hangszer széles hangterjedelmének minden hangját könnyedén kontrollálja. Később azután arról is meggyőződhettünk, hogy egész zenélése hasonló természetességről és magabiztosságról tanúskodik: a dinamikai ellentéteket és átmeneteket, akcentusokat és virtuóz futamokat, az óriás hangközugrásokat imponáló tökéllyel szólaltatta meg hangszerén, s mindezt már-már érzéki szépségű hangon tette, mindenekelőtt a lassú tétel nagy lírai jelenetében. A zárótétel – nyilván a zeneszerző szándékának megfelelően – pedig a kürtös virtuozitás enciklopédiájának bizonyult, amelyet minden erőlködés – és persze a kürt esetében úgyszólván elkerülhetetlen hanghibák – nélkül abszolvált Stefan Dohr. A művész egy ráadásszámban azután annak is tanújelét adta, hogy a modern szerzők által megkövetelt különleges hangszeres effektusok világában is teljes biztonsággal mozog.

A szünetet után következett a „legtisztább” zene, Brahms csodálatos és szeretetreméltó Másodikja. Hontvári és a Nemzeti Filharmonikusok együttműködése itt is teljes harmóniában folytatódott, a brahmsi természetpoézis nevében. A zenekar pasztell-őszies színei, a szólamok finom rajzolata ugyanolyan élményszerűen születtek meg előadásukban, mint az energiától fűtött részletek. S nem sikkadtak el a szívdobbanásszerű pizzicatók, a magas hőfokú, kantábilis vonósdallamok sem. A lassú tételt, a brahmsi kitárulkozás eme kivételes megnyilvánulását pedig költői hitelességgel szólaltatták meg. Hontvári egy-két helyen, így a dvořákos néptánc-jelenet „bevágásával” szinte filmszerűvé tett, idilli Allegretto tételben izgalmas, máskor nemigen hallott agogikai eszközökkel, mini-generálpauzákkal színesítette a darab előadását. A zárótételt pedig a kirobbanó kezdet után is szigorúan kézben tartva vezette remekül felépített tetőpontjára.