Miskolci Szimfonikus Zenekar – 2023. január 22. Művészetek Palotája – Nemzeti Bartók Béla Hangversenyterem

0
81

Fittler Katalin

A kultúrpolitikai szempontból eléggé nem értékelhető, a szó legnemesebb értelmében „missziót” teljesíteni szándékozó „Szimfonikus zenekari körkép” sorozatból életképesen a „Felfedezések” sorozat alakult ki, évenkénti rendszeres exponált fellépési lehetőséget biztosítva több vidéki zenekarnak (a vidéki itt korántsem degradáló jelző!). A „túlélő” csapatba tartozik a Miskolci Szimfonikus Zenekar, amely az idén jelentős sikerként könyvelheti el e szereplési lehetőséget. A nemes kezdeményezés a fővárosba érkező együttesek iránti csekély (s azon belül is jelentékeny szóródást mutató) érdeklődés miatt bukott meg, ám azóta is mindig elszoruló szívvel várja az empatikus érdeklődő: mennyire telik meg a nézőtér.

Ezúttal örvendetes látványt jelentett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem több szintjét szinte megtöltő néző – s ebben több szempont is közrejátszhatott. A korábbi, az együttesek mellett 20-21. századi kortárs magyar kompozíciókra is figyelmet irányító szándék módosult, a felfedeznivaló a továbbiakban fiatal művészekre és (bármely stíluskorszakból származó) ritkán hallható művekre fókuszál.

A Miskolci Szimfonikus Zenekar szólistája ezúttal Anton Gerzenberg volt, a 2021-es zürichi 15. Nemzetközi Anda Géza Zongoraverseny győztese, aki ekkor kapta különdíjként a Müpa-beli fellépés lehetőségét. Az est dirigense a pályáját nemzetközi terepen építő Török Levente volt, akinek nevével (és munkásságával) korábban az operalátogató közönség találkozhatott fővárosunkban.

Mint a koncertet megelőző, „Előhang” című beszélgetésből megtudhattuk, ő is részt vehetett a műsor kialakításában – neki köszönhetően Rachmaninov 2., c-moll zongoraversenyét követően két további zongoraművész-zeneszerző kompozíciója csendült fel, Liszttől a Prométheusz szimfonikus költemény, Dohnányitól pedig a fisz-moll szvit (Op. 19).
A produkcióról kiderült: nem okozott csalódást azokban, akik nagy várakozással érkeztek. Sőt, még örömteli „meglepetésre” is sor került: lévén az est a Magyar kultúra napján, a második rész kezdetén aktualitásként a zenekar eljátszotta a Himnuszt, amelyet épp 200 éve írt Kölcsey. (Hogy a megzenésítés kitől származik, az hallgatólagosan köztudottnak véve, nem került bekonferálásra – viszont élmény volt a megénekeltetett közönség részeként csatlakozni e nemzeti fohászhoz.)

Gerzenberg a beszélgetés során kitért arra, hogy a verseny és a koncertszereplés közötti különbség részben a közös felkészülés minőségében van (szorosabb kapcsolat alakul ki a próbák során a hangverseny kísérőegyüttesével), ami lehetővé teszi, hogy a szólista alkalmanként nagylétszámú kamaraegyüttesnek tekintse a zenekart, dialogizáló kapcsolatot alakítva ki a fontos tematikus anyagokat játszó zenekari szólistákkal. Ebből az est folyamán nem sokat hallhattunk – az előadás sikerét lenyűgöző zenei-technikai felkészültségén túl Török Levente biztos kezű irányítása biztosította. Tanulságos lett volna látni (nemcsak fiatal) kollégáinak, hogy az elsősorban színházi/operai karmesterként működő dirigens mennyire „érzi” a pódiumot! Miközben esztétikus látványt nyújt, mozdulataival elsősorban a zenei karakterekre koncentrál, különös tekintettel a tempóváltásokra. Minden mozdulata informatív, tehát „beintésekkel” ad biztonságot az egyes szólamoknak, illetve zenekari szólistáknak, ugyanakkor folyamatosan építi a nagyformák ívét, ezzel is intenzív játékra inspirálva a hangszereseket. Érdemes megemlíteni: mozdulatkészletének köszönhetően nem kényszerül arra, hogy apró, rebbenő gesztusokkal kérjen halk hangzást – a plasztikus gesztusok biztonságot adnak a játékosoknak, a zenei karakterek pedig (figyelembe véve a kotta dinamikai előírásait) értőbben valósulnak meg.

Nem kétséges: sikeres szereplésként könyvelheti el az est egészét a zenekar. Akkor is, ha a Liszt-műben a vonósok (elsősorban a hegedűk) tónusa némiképp kívánnivalót hagyott maga után, és inkább a hallható igyekezet volt értékelhető, mint a tényleges hangzáskép. De a játékosok jelenlétének intenzitása mindenképp dicséretes! És az is, hogy nem mechanikus dinamikai szintekből gazdálkodtak, hanem – többnyire a hangszerelés arányait visszaadóan – építkeztek, a dirigensi instrukciókat követve. Más kérdés, hogy a Dohnányi-mű előtti hangoláshoz hasonlót megérdemelt volna a szimfonikus költemény is!

A harminc éves Török Leventének nemcsak a teljesítményét, de muzsikus habitusát is dicséri, hogy lelkesedésével mindvégig inspirálta a játékosokat. Az időnként hallható különbségből a publikum a jobbik részt követi: az impulzív látvány hatására szívesen korrigálja a vérszegényebb hangzást, és amikor csúcsra tör egy-egy fokozás, utólag „jóváírja” az esetlegességeket. Voltaképp ez az élő koncertek varázsának egyik egyedi lehetősége – és az ilyen hangversenyek élményéből leginkább a szépre emlékezve várja a folytatást az érdeklődő.

Akadt tehát felfedeznivaló bőven: nemcsak Dohnányi szvitje, hanem Liszt szimfonikus költeménye is olyan műnek tűnt, amit szívesen hallgatnánk a koncertrepertoár részeként – és minden bizonnyal megjegyezte a két fiatal muzsikus nevét a hallgatóság.
Ezúttal érdemes kitérni a műsorismertetőre is. Várkonyi Tamás írása egyaránt hasznos-tanulságos olvasnivaló szakmabelieknek és laikus hallgatóknak – kár, hogy (tekintettel arra, hogy egyszeri előadásról van szó, és aligha volt előre borítékolható a nagymérvű érdeklődés) ezúttal nem jutott mindenkinek példány.