MÁV Szimfonikus Zenekar – 2023. január 27 Zeneakadémia

0
63

Fittler Katalin

 

Az éves programban a Lukács Miklós bérlet 3. előadásának magyarországi bemutatót terveztek, Juras Filas (1955-2021) Requiemjének előadását. A technikai okok miatt meghiúsult, a jövő évadra áttett műsor helyett operaestet kínáltak. Nem is akármilyet! A MÁV Szimfonikus Zenekar az egyetlen magyar együttes, amely annak idején turnézott „A három tenor”-ral. Remek ötletként most „A magyar három tenor” programot hívták életre.

Hadd bocsássam előre, korántsem arról van szó, hogy – gördülékenyebb fogalmazással – három magyar tenort hívtak meg, hanem egy olyan átgondolt koncepcióról, amelyben magyar erőkből kínáltak a szó nemes értelmében vett sztárparádé jellegű élményt. Három tenor, három karakter – mondhatni, változatok tenor-életérzésekre. Közülük Fekete Attila művészi pályája a legismertebb, Horváth Istvánnal operaszínpadon és hangversenypódiumokon is gyakorta lehet találkozni – a harmadik tenor viszont sokaknak felfedezésszámba ment: Tóbisz Titusz nevét azonban az est valamennyi hallgatója megtanulta! A magát sok műfajban kipróbáló, a különböző műfajokban szerzett tapasztalatok-tanulságok birtokában felelősségteljes-elhivatott előadóművésszé érett szlovákiai magyar tenornak, a Kassai Operaház egyik legrangosabb énekesének meghívása annak köszönhető, hogy a külföldön is gyakran vezénylő Kesselyák Gergely nemcsak a műsorpolitika alakításában, hanem a szereplőválasztás területén is felelősségteljesen munkálkodik.
Három szólista, mindegyikük négy számot énekelt – a vokális számok „blokkjait” hagyományosan zenekari betétek tagolták. Míg ezek az énekeseknek lehetőséget adnak némi „pihenésre”, a zenekari játékosok számára épp ellenkező előjellel működnek: ilyenkor kísérő-együttesből főszereplővé lényegülnek át. Mármint akkor, ha ilyenkor is igényes játszanivalójuk van, amellyel élményadás a céljuk.

Ez a műsor – az ismertető tanúsága szerint Kesselyák Gergely összeállítása – különleges erőpróbát jelentett a zenekar számára (korábban hosszabb műsort terveztek, s még a műsorfüzet nyomtatása után is szükségesnek tűnt a rövidítés – így is jóval fél 10 után ért véget a hét órakor kezdődő program. Ebben persze része volt a három „három tenoros” ráadásszámnak is…). Érdemes külön értékelni a zenekari teljesítményt: Respighi Rossinianájának tétele töltötte be a tagolás funkcióját, a második rész nyitányául Korngold Straussianája szerepelt. A Respighi-szvit zongoradarabok bravúros hangszerelése, a Straussiana Korngold utolsó zenekari darabja. Kesselyák Gergely rendkívüli vehemenciával inspirálta az együttest; a zenei anyag valamennyi kisebb-nagyobb egysége teljes jelenléttel szólalt meg, legfeljebb néha a hangszín/dinamika kontrollja sérült a nyüzsgő forgatagban. Nagylétszámű vonóskarnál az unisonók kivitelezése mutatja a mércét (ezúttal igencsak magas volt!), a jól karakterizált motívumok esetében a lendület iramában készséggel túltettük magunkat egy-egy kissé pontatlan indításon. Érezhetően kidolgozott programmal lépett pódiumra a zenekar, és örömmel nyugtáztuk, hogy a kottatartó szinte csupán jelképes szerepet töltött be a szólisták előtt is…

Az első, bemutatkozó tömbben Horváth István Rossini: Tell Vilmosából Arnold IV. felvonásbeli áriájával lépett színre, őt követte Fekete Attila Verdi kevéssé ismert A kalóz című operájának részletével, majd operaslágert hallottunk Tóbisz Titusztól (Vesti la giubba – Leoncavallo remeke a Bajazzókból). Akár az „önök kérték” címet is kaphatta volna a Puccini-blokk, amelyben a némiképp kevésbé ismert ária ismét Fekete Attilának jutott (Donna, non vidi mai, a Manon Lescaut-ból), előtte a Che gelida manina! csendült fel Horváth István világos színű, jelentős átütőerővel rendelkező hangján, majd Cavaradossi Levéláriájával varázsolta el a hallgatóságot Tóbisz Titusz, aki szinte színpaddá változtatta a pódiumot, minimális gesztusokkal is alakítássá lényegítve az interpretációt. A „kétszer három” énekszámok sorozata a továbbiakban „háromszor kettővé” változott. A szünet előtt ugyanő elénekelte Geyza Dusíktól a Dal a szülőföldről című kompozíciót (külön öröm, hogy a műsorfüzetben olvashattuk a szöveg magyar fordítását, ami úgyszintén az ő munkája). És mi más lehetett volna a folytatás, mint a Bánk bán méltán népszerű Hazám, hazám áriája (Fekete Attila énekelte). Telitalálat volt a második részben Korngold Straussianáját követően Horváth István briliáns előadásában A rózsalovagból az Olasz ária. Wagner zenéjét Siegfried Tavaszi dala képviselte A walkür I. felvonásából, Tóbisz Titusz tolmácsolásában. Az utolsó Respigi-intermezzó után két kortárs-kompozíció részletével zárult a meghirdetett műsor. Európai premierként hallhattunk részletet Girolamo Deraco operájából (a szereplő énekét Fekete Attila keltette hangzó életre, az általa prózában mondottakat a librettista idézte) – Deraco, aki egyébként a miskolci „Bartók+” fesztivál operaszerzői versenyén eredményesen szerepelt, személyes jelenlétével tisztelte meg az előadást. És a pódiumon köszönthettük Fekete Gyulát is, miután operájából, az Excelsior!-ból – méltó befejezésként – csodálatosan idézte meg Liszt Ferenc alakját Horváth István.
Választékos-szép műsor, érezhetően felelősségteljes kidolgozottsággal. A karmester lelkesedése (és lelkesítése) méltó partnerekre talált az énekesekben, akik afféle gálának, jutalomjátéknak tekintették ezt a szereplést. És jó volt látni és átélni az őszinte örömöt, amit a „három magyar” közös ráadás-produkciója váltott ki. Akik nem rivalizáltak, hanem tehetségük-tudásuk legjavát adták. Nem voltak biztonsági megoldások, minden „élesben ment”, teljes intenzitással. A hallgatóság magas átlag-életkorát meghazudtolóan, már-már stadion-légkör alakult ki. Örömzenélés volt, amelynek hatását – kisebb-nagyobb mértékben – mindenki átérezte.
Ilyenkor lehet sajnálkozni azon, hogy a hangversenylátogatók többsége leginkább egy-egy zenekart követ figyelemmel – ily módon sok zenebarát nem értesült erről az értékes élményszerzési lehetőségről…