Fittler Katalin
Ritkaságszámba megy, hogy a műsorváltozás – történjék is bármilyen okból – maradéktalan örömet okoz a hallgatóságnak. Ezúttal így történt. A MÁV Szimfonikus Zenekar éves programjában a Lukács Miklós bérlet második estjének műsorán Enescu I. Román rapszódiáját követően Mendelssohn e-moll hegedűversenyét és Brahms g-moll zongoranégyesének Schönberg által nagyzenekarra hangszerelt átiratát ígérte.
A szólistaként meghirdetett Augustin Hadelichnak időközben jelent meg egy felvétele a Warner Classics sorozatban – és ennek ismeretében több mint meglepőnek tűnt, hogy épp a Mendelssohn-műre hívták meg. A felvétel rendkívül figyelemreméltó művészt sejttet. Különlegességet jelent már az is, hogy az általa írt kísérőszövegből kiderül: fontosnak tartja, hogy a műsor „végighallgató” legyen, vagyis az egymásra következő művek valamiféle történetet meséljenek el – hogy ezáltal hatványozódják a kompozíciók hatása, s a hallgatóban váratlan, elgondolkoztató asszociációk ébredjenek. És ez a megfogalmazott szándéka meg is valósul: a bő ötnegyed óra kétségkívül tartalmas, élményekben gazdag zenehallgatással telik. (Bizet Carmen-fantáziájának Sarasate által készített átirata, Prokofjev 2. hegedűversenye, Britten D-dúr hegedűversenye és Ruggiero Ricci által szólóhegedűre átdolgozva Tárrega Recuerdos de la Alhambra című darabja szerepel. – Warner Classics 0190296310768) Nyilvánvaló, hogy amennyiben Hadelich egyetlen hegedűverseny eljátszására kap felkérést, a nagyformátumú koncepció a tételek közötti kapcsolatban lesz érezhető.
Éppen ezért örömmel vettük tudomásul, hogy Enescu zenéjét Brahms Hegedűversenye követi a hangverseny műsorán, míg a második részben Csajkovszkij VI., „Patetikus” szimfóniája csendül fel.
Öröm, hogy a terveknek megfelelően, nem változott a szólista és a karmester személye. Keller András leggyakrabban a Concerto Budapestet vezényli, amelynek vezető karmestere, 2007 óta pedig zeneigazgatója. A MÁV Szimfonikus Zenekar muzsikusai korábban hegedűművész-funkcióban játszhattak vele – számukra tehát a muzsikusként ismert Keller karmesteri minőségben talán több is volt, mint vendégkarmester.
Az eredeti koncertműsor a „Melodikus szólamok” címet kapta – a megváltozott programra is kétségkívül igaz ez; sőt, talán fokozottabb mértékben is, ámde korántsem merült ki a gyönyörködtetés forrása a tetszetős dallamok sorjáztatásában.
A Zeneakadémia pódiumát népes előadógárda töltötte meg, amely intenzív hangzással töltötte be a hangzásteret. Már maga a hangzásélmény is „esemény” volt – ilyenkor sajnálkozik a jelenlévő azon, hogy a fővárosi koncertlátogató közönség legnagyobb része egy-egy zenekar mellett kötelezi el magát, ami viszont azzal jár együtt, hogy a többi együttes munkájáról-teljesítményéről legfeljebb közvetett forrásokból értesül. A média sem tudja áthidalni ezt a szakadékot, hiszen tudjuk: a technika csodákra képes, néha nem hiszünk a fülünknek az élő előadás emlékképének birtokában a felvétel újra hallgatásakor. Amit viszont a legfejlettebb technika sem tud: pótolni a hang(képzés) intenzitását. Lehet „belenyúlni” a hangzásarányokba a dinamikai skála módosításakor, módosítani lehet az egyidejű szólamok arányát – de „lélekkel megtölteni” aligha lehet.
Ennek a hangversenynek a hangzásarányai aligha szorultak beavatkozásra: az első hangtól az utolsóig állandó-aktív zenei jelenlét áradt a pódiumról. Keller András magas elvárásokat támasztott a muzsikus-partnerekkel szemben, s a tagságában jelentősen megfiatalodott zenekar, mondhatni, egy emberként vette az instrukciókat. Enescu művét hallgatva, teljesen nyilvánvaló, hogy miért szerepel ritkán a koncertek műsorán. Mondhatni, szólista-igényű feladatot szán a szólamoknak – vagyis, technikailag igényes a játszanivaló, ráadásul tökéletes összmunkát követel a vonós-szólamokon belül. A hallgató önfeledten adhatta át magát a virtuozitás eme megnyilvánulásának: a technikai nehézségek megoldásában problémátlan, fölényes biztonsággal irányított szólamok együttesének, a mindennemű hajszoltságtól mentes virtuóz gyorsaságnak, ami önmagában is megunhatatlan – ráadásul időről-időre további fokozások következtek, fergetegesek! A hatás intenzitásában annak is része lehetett, hogy mindeközben változatos volt a hangzás „fajsúlya”, alkalmanként a leggyorsabb részek is magvas hangon (néha kifejezetten testesen) tudtak megszólalni.
Talán már itt eldőlt: ennek az estnek a főhőse egyértelműen a zenekar!
A remeklés tartott a továbbiakban is: partner-kapcsolatot ápoltak az Amerikából érkezett szólistával, aki láthatóan jól érezte magát ebben a zenei környezetben. Ezúttal valóban „zenekari művész”-nek érezhettük a játékosokat, akik a remekül megformált szólókkal többdimenziós hangzásképről gondoskodtak. Külön elismerés illeti a versenymű lassú tételében nyújtott teljesítményéért az oboistát!
Az utóbbi években vonós-művészek rendre Stradivari-hangszerükkel „kápráztatják” el a hallgatóságot. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy érzékenyen reagáltunk Hadelich Guarneri del Gesù hegedűjének tónusára – és arra a hangszer és játékosa közötti összhangra, amely a mindenkor harmonikus hangzásvilágban mutatkozott meg. A Juilliard-iskola neveltjének játékában az volt a leginkább megkapó, hogy érezhetően eszköznek tekinti makulátlan technikáját, amelyet mindenkor a kifejezés, a közlés szolgálatába állít. Mondhatni, feltűnésmentesen virtuóz. Ráadás-választásával pedig le sem tagadhatná, hogy Amerikából jött: a feltételezett közönségízlésnek való megfelelés késztethette arra, hogy ráadásként az Egy asszony illata című filmből örökzölddé vált tangót játssza. Érzéssel, őszinte muzsikáló-kedvvel.
Hogy a zenekar, minden lelkesedése ellenére, nem fáradhatatlan, azt a Csajkovszkij-szimfónia III. tételében érezhette meg a figyelmes hallgató. Keller András jottányit sem engedett zenei elképeléséből, nem választott „biztonsági” tempót – szinte már a hallgató is belefáradt az élménybe. A dirigens legnagyobb teljesítményének a szimfónia-ciklus összefogása tekinthető. Bármennyire hatásos is volt a III. tétel, senkit nem késztetett tapsra – jött, szinte lendületből (vagy talán biztonsági meggondolásból rövidre vett tételszünettel) az Adagio lamentoso zárótétel, erőteljes kontrasztként. Korántsem az interpretációból adódott, hogy egyvalakinek sikerült ünneprontónak lenni, megzavarva a lecsengést, amely időt ad a léleknek a rezonálásra. De az élmény így is szép emlékké lényegül át!
