Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 2023. június 16.-19. – Müpa-Bartók Béla Hangversenyterem

0
73

Fittler Katalin

 

Széles körben ismert a mondás: „a vágy halála a beteljesülés” – de legalább annyira a vágyak természetéhez tartozik, hogy „elülnek s felhorgadnak megint”. És nemcsak nálunk, magyaroknál. Ennek bizonysága, hogy a Budapesti Wagner Napok rendezvényeire visszatérően zarándokol megannyi külföldi is.

A 2023-as Wagner Napok programján egyetlen alkalommal szerepelt a Tetralógia (amely korábban két alkalommal is teltházat vonzott), s hozzá egy zenekari est társult. Koncentrálódtak tehát a vágyak – s hasonlóképp, némiképp „koncentrálódott” az előadás is.
Ebben az évben tehát – sokadszorra – egyetlen alkalommal tudta felmutatni a befektetett munka eredményét a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. Méltányos és illő, hogy – jobb későn, mint soha alapon – dokumentálásra kerüljön az az egészen kivételes teljesítmény, amelyet az együttes (nyilvánvalóan kisegítők közreműködésével) évenként felmutat. Kezdetben a számukra szokatlan feladat megoldására való vállalkozás, és eme vállalkozás zeneileg értékes eredménye a meglepetés erejével hatott. Utána fokozatosan „hozzászoktunk”, hogy a Wagner-napok rezidens zenekara felnőtt a feladathoz, és még azt is biztosítani tudja, hogy Wagner elképzelése értelmében, egymást követő napokon szólaljanak meg a Tetralógia egyenként is rendkívüli igénybevételt igénylő darabjai. Sőt, már-már azt is természetesként könyveltük el, hogy egyazon évadban kétszer is vállalkoznak erre az erőpróbára.

Az évek (lassanként: évtizedek) során tagságában módosult az együttes, általános gyakorlat ez – az viszont ritkaság, hogy a rutinos Wagner-játékosokhoz felnőjenek az időközben társult, többségében fiatalabb zenekari muzsikusok. Az eredmény – amelyben nem kis része van Kovács János karmester áldozatos betanító munkájának – egyenletesen magas színvonalú előadások születése, évről-évre.

A Ring mindig megkülönböztetett helyet foglalt el a programokban. Indokolja ezt maga a wagneri monumentális alkotáson túl a közönség részéről megnyilvánuló felfokozott érdeklődés. Hogyisne, hiszen megannyi lehetőséget kínál: egyszeri egy-esti találkozást, kiválasztva a legrövidebbet (A Rajna kincse), a legnépszerűbbet (A walkür), a legcselekményesebbet (Siegfried), vagy épp a konklúziót (Istenek alkonya), avagy több-kevesebb sikerrel vállalkozva a teljes ciklus végigkövetésére. És akinek ez egyszer sikerült, óhatatlanul is „függővé” vált. És itt jöhetnek az örökérvényű „igazságok”, az ismétlésről (mint a tudás anyjáról, és a ráismerésről, mint örömforrásról), a felfedezések kimeríthetetlen tárházáról (sokadszori végighallgatás során is bőven akad felfedeznivaló, ami sikerélmény a hallgatónak, lett-légyen szakmabeli vagy laikus: minden alkalommal úgy érzi, hogy „kapott” valamit, gazdagodott – s ez így is van!).
A fesztiváloknak és hasonló rendszeresedett programoknak szinte „szükségszerű” velejárója az emlékmegőrzéshez hozzájáruló souvenirek elszaporodása. Ebben is jeleskedik ez a rendezvény, s a bőséges választékban szlogenek is erősítik a közönség ragaszkodását ehhez a – cégér nélkül is különleges – kínálathoz. Igen, a „magyar Bayreuth” fogalom nemzetközileg meggyökeresedett – habár az alapvető különbség észrevételéhez nem szükséges zenei előképzettség. Bayreuthban a sötét nézőtérről kizárólag a színpadra koncentrálódik a figyelem – a közönség semmiféle „tájékoztatást” nem kap az előadások során. Elengedhetetlenül szükséges az előzetes, alapos felkészülés, kiváltképp idegen anyanyelvűek számára! Budapesten viszont három nyelvű felirat (magyar, német, angol) vetítése segíti a tájékozódást – más kérdés, hogy a szöveg követése némiképp elvonja a figyelmet a látványról, s tegyük hozzá, közvetve a hallanivalóról is. Nos, idén némi Bayreuth-feelinget kapott az a közönségréteg, amelyik nem a színpad hátterébe kivetített szöveget, hanem a nézőtér fölött elhelyezettet kívánta/tudta követni, tehát a II.-III. emeleti középerkélyen ülők, amikor szinte egy felvonáson keresztül vetítés nélkül maradtak… Jó lenne tudni, mennyiben változott az adott részekhez való viszonyuk. Vajon pótolta-e az akusztikus-vizuális élmény az információkat, avagy lekötötte a figyelmüket az igyekezet, hogy mindennek ellenére próbálják követni a történéseket? Mindenesetre, ízelítőt kaptak abból, milyen a bayreuth-i légkör – és főként: a saját bőrükön érezhették az előzetes felkészülés szükségességét.

A „föld és ég között” ülők azon része, amely rálátott a színpad egészén túl a zenekarra is, élvezetesen leköthette a figyelmét – és verbális segítség híján, jobban ráérezhettek arra a fantasztikus többlet-haszonra, ami a sokat „cikizett” vezérmotívumok használatának köszönhető. Ugyanakkor megtapasztalhatták a zenei szerkezet sokrétűségét, sokrétegűségét is: nincs olyan jelenet, amely leredukálható lenne vezérmotívumokra felfűzött cselekmény-elmondásra! Az akusztikus „csoda” fundamentumát kétségkívül a zenekar jelenti, ám a cselekményeket a szereplők jelenítik meg – éspedig sajátos látványkeretben. A 2019-es felújítás legnagyobb újdonságát a díszletként vetített film újragondolása jelentette. Részben tartalmilag, alkalmazkodva a hallgatóság ingerküszöbének módosulásához, de legfőképp a technikai korszerűsítés lehetőségeinek alapos kihasználásával. S bár az emlékezet igencsak szubjektív „lyukkártya”, a korábbi háttérképek, videoklipek feltűnő módosulásai tetszéssel találkoztak, miközben megannyi visszatérő elem az otthonosság érzetét keltette.
S ha már az emlékezetnél tartunk: vajon hányan olvassák el figyelmesen a programfüzetet? Az idei például a tavalyi változatlan újraközlése, csupán a szereposztásban vannak változások, s ennek következtében a rövid életrajzokat tartalmazó fejezetben. Továbbmenve: ki emlékszik a tavalyi szereposztásra (gonoszkodó kérdés: és az ideire)? Vajon a közönség mekkora hányada tud nevet társítani az énekesekhez?
Van egy „erős mag”, a Wagner Társaság lelkes tagjai, akik bámulatra méltó „mutatókat” őriznek a fejükben – egy-egy szerep megformálóinak sorát gondolkozás nélkül tudják sorolni, sőt, többé-kevésbé szubjektív „erőviszonyokról” is tájékoztatnak, mikor-melyik szereplőválasztás volt telitalálat. A többség, még a rendszeresen visszatérő szakmabeli is, inkább csak impulzusokat, emlékképeket őriz – a nagy pillanatokét, a látványként megörökített színpadi szituációkat és a torokszorító zenei pillanatokat.
Ki-ki a korábbi emlékeihez „rendezheti” az újabb élményeket – aki pedig újoncként csatlakozott a Wagner-hívők köréhez, jól teszi, ha minél több alakításhoz nevet társít, akár összehasonlításhoz szükséges tényanyagként.

Az idei énekesgárdában örömmel regisztrálhattuk a hazai erők megerősödését. „Régi ismerősként” köszönthettük a sellőket (Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia), akik eme vízitündérek „kétlábú” különlegességei, felismerhettük a „jaj, be gyöngyen járó” erdei madárban Zemlényi Esztert, s ha máshonnan nem is, a szereposztásból észrevehettük, hogy Gál Erika Erda teljes szerepén (A Rajna kincse, Siegfried) túl a további estéken is fellép (Grimhilde A walkürben, 1. norna Az istenek alkonyában. A Rajna kincse Freiája, Horti Lilla a negyedik estén Gutruneként lépett színre. Alig változik személyükben a walkürök csapata, Haja Zsolt Donnere pedig régi ismerősnek tűnik (Froh-ként ezúttal Pataky Dániel társult hozzá. Idén meglepetést az óriások okoztak: Bretz Gábor markáns Fasoltját kevéssé meggyőző Fafnerként bunkózta le Lukasz Konieczny, aki korábban Wotanként kereste helyét a Müpa-beli előadógárdában. Idén három estén három Wotant láthattunk-hallhattunk: Günther Groissböcköt, Aris Argirist és Egils Siliņšt – alkatok, hangok, s a színpadi jelenlét ereje tekintetében tanulságosan összevethető énekeseket. Tavalyi Hagenünk, Albert Dohmen ezúttal Hundingként is fellépett.
Visszatérve a magyarokra, nemzetközi mezőnyben is kimagasló Schöck Atala Frickája (néha már-már „borul” a főisten-pár aránya, a házastárs intellektuális fölényétől veszélyeztetve), és magával ragadó Kálmán Péter Alberich-alakítása, amihez nem kis részben járul hozzá az a többlet, hogy puszta megjelenésével, gesztusaival, remek játékával színpadi főhőssé lép elő.
Mimeként Jürgen Sachernek remek elődök emlékével kell megbirkóznia – nem úgy a Budapesten rendkívüli népszerűségnek örvendő Christian Franznak, aki szinte azonos lett számunkra Logéval (ebben a szerepében elsöprő erővel meggyőzőbb, mint a többi Wagner-figuraként, s ez vélhetőleg leginkább hangszínével, s az avval való bánni-tudással magyarázható). Ha már a játéknál tartunk: Siegmund (Stuart Skelton) és Sieglinde (Simone Schneider) párosként remekelt, amennyiben gesztusokkal, apró mozdulatokkal látványként is sokat tudtak közvetíteni abból a rejtélyes folyamatból, ahogyan önmagukra ismernek egymásban. Kérdés, hogy vajon mennyi figyelem jut az ilyen rezzenéseknek, miközben halad a cselekmény és árad a zene. Előadásuk érzelmi-indulati töltésének hatása alól aligha vonhatta ki magát bárki!

Elementáris erővel toppant a színre Siegfried, megjelenésével hozta a félelmet nem ismerő, erős fiatalember figuráját Stefan Vinke, akit tavaly zárt szívébe a Müpa-közönség. A Siegfried zárójelenete volt talán az egyetlen, ahol a „voce” diadalmaskodott a kifejezés felett: Magdalena Anna Hofmann Brünnhildéje indokolatlan harsánysággal ébredt hosszú álmából, s ezzel csökkentette a jelenetben rejlő meghittséget. Ez az, amikor a kevesebb – több lett volna…, miközben zenei értékét erőteljesen érvényre juttatta.
A Wagner Napok életrehívójának, eszmei és gyakorlati főhősének, Fischer Ádámnak különös érzéke van ahhoz, hogy állandóan figyeljen énekeseire, irányítva, egyszersmind segítve szerepük minden mozzanatát. Alig fordult elő, hogy a jogos és átélt fokozások hevében elnyomta volna valamelyik szereplőt a zenekar harsogása (ilyenkor az empatikus néző az olvasott szöveget szinte „belehallotta” az instrumentális varázsba). A világnagyságot Iréne Theorin képviselte, akinek a második és a nagyedik est Brünnhildéjeként a legmaradandóbb megrendítő élmények köszönhetők. Ő mindent tud: színpadi játéka egyértelműen átlényegülés, és tökéletesen megvalósítja Wagnernek azt a hangoztatott véleményét, hogy a zene kifejezőeszköz, nem pedig öncél (igaz, abban viszont rendkívül fontos), a mondanivaló, a dráma megjelenítése során. Éneke az indulatok hevében néha már-már deklamálássá lényegült – és az egyszerűséggel is lélegzetelállító hatást tudott elérni. Nála mindig minden szituációhoz-kötöttségből adódott, míg másoknál a remek alakítások során hangsúlyozottan előtérbe kerültek zenei szempontok. De soha több kifogásolnivalónk ne legyen, mint hogy színükben hasonlítottak az azonos hangfajú szólamok (tehát, a zenei kidolgozottság nagyobb erényük volt, mint a karakter érvényre juttatása), és viszonylag szűk dinamikai keretben jutottak érvényre.

A négy est legemlékezetesebb jellemzője a dirigens mindenkori remek tempóválasztása, a hirtelen váltások, az időtlenné kimerevedő (a tényleges időtartamot szinte mérhetetlenné tevő) szünetek, legyen szó pillanatnyi szünetről erős dinamikai kontrasztnál (amelynek hatása a hangszerelésből is adódik), avagy szinte „generálpauzáról”.
Nem csupán nézői és hallgatói lehettünk ennek a bármiféle aktualizálástól mentes, ám napjaink emberét megszólító világdrámának, hanem empatikusan aktív megélői – a katarzis ritka lehetőségének birtokában. Ez biztosítja az ismételt újrahallgatási vágyak továbbélését.