Fittler Katalin
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Sajátos itáliai kalandozásra invitálta közönségét a Lehel-bérlet 5. koncertje. A választás akár kézenfekvőnek is mondható, hiszen ettől az évadtól olasz nemzetiségű a zenekar vezető karmestere, tehát, ha úgy tetszik, hazai tájainak avatott idegenvezetőjére számíthatunk. De nem is kizárólag a „táj”, a zenei vidék a lényeg, hanem legalább annyira fontosak a látogatók is, konkrétan a zeneszerzők, akik műveikkel vallanak itáliai hatásokról.
A fülre és a fantáziára egyaránt számító programösszeállítás hazai viszonylatban „ismeretterjesztő” művel kezdődött: a szerző Martucci neve a közönség számottevő része számára ismeretlenül csengett. Kései Notturnója jó alkalmat kínált, hogy megtanuljuk az „olasz Brahms” nevét, akit egykori tanítványa, Respighi iskolateremtő jelentőségűnek tartott. Ami a hangversenyműsor felépítését illeti, nem biztos, hogy szerencsés kezdetet jelentett az eredetileg zongoradarabnak készült, később a zeneszerző által hangszerelt tétel, amennyiben – jogosan – pasztorális tónusával elbágyasztotta a közönséget. Vagy mégis? – ha úgy értékeljük, mint prelúdiumát a folytatás impulzusokban gazdag zenéjének. Kétségkívül sikerdarabnak számít Rahmanyinov variációsorozata, a Rapszódia egy Paganini-témára. A 20-as évei végén járó szólista, Kovács Gergely játszotta az igényes zongoraszólamot, melynek technikai nehézségeit fölényesen győzte (sőt, igényes ráadás-darabból is futotta erőnlétéből). Felelősségteljesként minősíthető az előadás egésze. Más kérdés, hogy egyvalamivel adós maradt az interpretáció: azzal a más-más megvilágításban megjelenő szellemi sziporkázással, amelyet a kontrasztanyagként felidézett Dies irae-dallam többszöri előfordulása sem homályosít el – sőt, fokoz!
Richard Strauss fiatalkori kompozíciójánál, az est második részében érezhetően felszabadult a játék-kedv, láthatóan módosult a dirigens irányítása is. A nyitószámban maximálisan a dallamra koncentrált, amit látványként is erősített, hogy többnyire a hegedűsök felé fordult. A mélyvonósokat dicséri, hogy „magukra hagyva” is szépen formált szólamokkal biztosították a fundamentumot a melódiáknak. Az apparátusát és a magas követelményeket tekintve joggal versenyműnek is tekinthető Rahmanyinov-műben a metrikus összetartást tekintette legfőbb feladatának a dirigens. Ami az előadás legnagyobb értékét jelentette, az a kivétel nélkül valamennyi variációnak a pregnáns indítása, az első pillanatban eltalált karakterek egymásutánja. Csak a játékosság fénye, derűje nem szikrázott fel a kétségkívül remekül hangszerelt partitúrából, a dialógusok vitalitását nem érezhettük a rövid szegmensek szintjén.
Riccardo Frizza, akit eddigi pályája során elsősorban operakarmesterként hívta fel magára a figyelmet, annak idején zenekari (zenekart alapító) karmesterként kezdte. Otthonos tehát a pódiumon is, és ezt Richard Strauss négy zsánertételében éreztette leginkább. Egész mozdulatkészlete megváltozott. Míg korábban – éppen dinamikai meggondolásból – gyakran apró mozdulatokkal vezényelt, itt szabadon rajzolta az íveket, mondhatni, plakát-méretű felületen. Ennek következtében valamennyi zenekari játékos (akár alkalmi szólistaként, akár szólamban) megszólítottnak érezte magát, és intenzívebb tónussal játszott. Ami még finomíthatta volna a hangzásélményt: a karmester esetenkénti aktív beavatkozása a hangszercsoportok egyidejű játékának arányosítása érdekében.
A műsorismertetőben rövid idézetet olvashattunk Richard Strausstól, mondhatni, autoanalízist, a szerzői szándékot illetően: „A tartalom … nem Róma és Nápoly természeti szépségeinek leírása, hanem azoké az érzéseké, melyek az embert ezek megpillantásakor hatalmukba kerítik…). Az érzés-centrizmus erőteljesen „átjött” a pódiumról, és a zenehallgató aligha tudta volna megválaszolni, honnan ez a hirtelen változás, műből vagy előadásból. Mindenesetre itt vált jelentős mértékben aktívabbá a zenehallgatás, mint tevékenység. Megérdemelt lelkes taps köszönte meg az élő előadás élményét.
