Malina János
Március 8-án ideiglenes helyszínen, a debreceni Csokonai Fórum Latinovits Zoltán termében rendezte meg a Kodály Filharmónia – „Hommage á Ligeti György” címmel – a zeneszerző születésének századik évfordulójára emlékező koncertet, Vajda Gergely vezényletével. Az, hogy a hangversenyen két Ligeti-darab mellett három Ravel-kompozíciót szólaltattak meg, némiképpen rácáfolni látszott a címre – igaz, hogy Ravel G-dúr zongoraversenye helyett Fejérvári Zoltán eredetileg Ligeti zongoraversenyét játszotta volna, ami mindenesetre az ünnepeltet hozta volna súlyponti helyzetbe.
A program a Poème symphonique című, száz metronóm által megszólaltatott, nevezetes Ligeti-művel kezdődött, ami persze a maga Cage nyomdokaiban haladó határ-feszegetésével és szélsőséges aleatóriájával örvendetesen tágra nyitotta a megemlékező esemény perspektíváját, ám így az utolsó metronóm elnémulását attacca követő, szűk negyedórányi Clocks and clouds képviselte csupán a „komponált” Ligeti-zenét.
A Poème symphonique érezhető izgalmat keltett a közönség soraiban; ők valószínűleg a budapestieknél kevesebb 20. századi avantgárd zenével találkozhattak korábban. Többen is megbeszélték partnerükkel az eseményeket, az egyes metronómok viselkedését; mutogatással hívták fel a figyelmet a renitensekre, és a mobiltelefonok is szorgalmasan készítették a felvételeket. Tehát nagyon is sikeres zenei ismeretterjesztő akciónak lehettünk tanúi. Nehéz elhinni egyébként, hogy ezt az 1962-es Ligeti-művet mindössze 30 év választja el a koncerten felhangzó Ravel-zongoraversenytől, miközben keletkezésétől mostanáig több mint kétszer annyi idő telt el. Annyi, mint A fúga művészete és Beethoven „Pastorale” szimfóniája között; a Poème symphonique tehát ma már úgyszólván régi zene.
A Clocks and clouds előadásában a Kodály Kórus (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán) női kamararészlege működött közre – igen derekasan küzdve le az amőbaszerűen mozgó hangfürtök megszólaltatásának transzcendens nehézségeit. Nem sokkal kíméletesebbek a darab zenekari szólamai sem, s a karmester feladata sem csekélyebb annál, mint hogy – a címmel összhangban – folyamatosan és egyidejűleg hangsúlyozza és érzékeltesse a zenében rejlő szabad gomolygást és mechanikus szabályosságot, illetve a kettő közötti oda-vissza játékot. A gyors folyamatokban fellépő apró változásokból kibontakozó lassú mozgás a korai Philip Glass jól érzékelhető inspirációjának hatására vált Ligeti egyik védjegyévé, s ez a zenei eljárás jól érvényesült Vajdáék előadásában. Ezzel együtt az egész mű szintjén, a többszöri textúraváltások során, a kohézió hiányát véltem érzékelni – valami olyasmit, ami egyáltalán nem jellemző Vajda Gergelyre, s a zenekar megbízható teljesítménye sem szolgált kézenfekvő magyarázattal. A koncert hátralevő része azonban sok mindent világossá tett.
Még az első félidőben csendült fel Ravel könnyed, színes, keringőfüzére, a Valses nobles et sentimentales – érzékenyen, precízen vagy éppen sejtelmesen. Mégis, mintha valamicskét halvány lett volna minden szín, főleg a piano szakaszokban, elsősorban a fúvóskarban. A mű végére öltött testet ez a különös benyomás: érzéki zenét hallgatok, de száraz és „objektív akusztikában” – egy színházterem funkciójú térben.
S akkor a hangverseny második felében már nem csodálkoztam azon, hogy a zongoraversenyben a gazdag és energikus billentésű Fejérvári keze alatt valahogyan a Steinway zongora sem zengett igazán, s hogy még a felhajtott zongorafedél is csökkentette a zenekar hangtömegét, hallhatóan lefedve egyes szólamokat. Igen tanulságos volt a lassú tétel, a zongora végtelennek tetsző, szívhez szóló szóló-expozíciójával: a szólista simogatóan gyengéd, lírai zongorázása, s ezzel a zene intimitása nagyrészt áldozatul esett a „részvétlen” akusztikai környezetnek, s csak a disszonanciák sűrűsödése és a zenekar egyre aktívabb szerepe melegítette át azután a hangzást, s tett lehetővé egy szelíden megformált dinamikai-érzelmi tetőpontot. Mindeközben Vajda Gergely remek tempókkal, a zenekar pedig fegyelmezett, magas technikai színvonalú játékával tett meg minden tőle telhetőt a műért és közönségéért.
Feltűnő volt viszont, hogy a ráadásdarabban – Fejérvári Zoltán Ligeti korai Musica ricercatájának Vivace tempójú, „bolgár” ritmusú, fortissimókban és éles sforzatókban bővelkedő VIII. tételét játszotta el – az élettel teli, sodró lendületű előadás hogyan győzte le a teremakusztika közönyét.
Zárószámként azután Ravel még nevezetesebb keringőfantáziáját, a La valse-ot hallhattuk. Vajda Gergely és a Kodály Filharmónia szívvel-lélekkel játszott, illetve vezényelt, s ez mindenképp sokat segített abban, hogy magunkban kipótoljuk azt, amit (nem) hallottunk.
A debreceni zenekar hamarosan visszatérhet megszokott hangversenytermébe, a Kölcsey Központba.
