A Londoni Toccata Classicsé az érdem, hogy egy évszázaddal a zeneszerző születése után lassanként lehetővé válik – legalábbis nagy vonalakban – Farkas Ferenc gazdag életművének áttekintése, vagy legalábbis a hangversenydaraboknak szánt szimfonikus és kamaraműveké.
Farkas Ferenc nem véletlenül mondogatta, hogy „nem szeretnek engem a zenetudósok”, műjegyzékének összeállítására sohasem került volna sor, ha fia, a Svájcban élő muzsikus (tehát szakmabeli) nem vállalkozik rá. Mert a hosszú életút bő nyolc évtizede „munkával telt”, éspedig nem íróasztal vagy hangszer mellett megtervezett tempóban és ütemben, hanem változatos helyszíneken, a körülmények által behatárolt lehetőségek között, nem ritkán felkérések, megrendelések eredményeképp. A filmzenék teljes listája talán utópisztikus, hiszen a szerző nem vezetett „gyarapodási jegyzéket” műveiről, naplót sem írt, és opus-számmal sem látta el kompozícióit. Komponált, mert tudott és szeretett, kipróbálta magát a legkülönbözőbb műfajokban (miért is ne, ha mindig sikerrel járt?!), és rendszeresen jöttek a megbízások – amikor pedig rátört volna a „szabadidő”, saját kedvére komponált. Vokális műveket nem kevesebb, mint 16 nyelven – hogy csak egy kirívó példát említsünk. És bármilyen munkahelyen dolgozott is, legyen az színház vagy oktatási intézmény, a valós élettől sohasem elrugaszkodó zeneszerző felfedezett olyan „fehér foltokat”, amelyeken új értékekkel gazdagíthatta a hazai zeneirodalmat.
Napjaink fiatal zeneszerzői beletanulnak az önmenedzselésbe, a művek megszólalási feltételeinek megteremtésébe – de a lényeg nem sokat változott az évtizedek folyamán, a zenekari művek legtöbbször csak egy bemutató előadást érnek meg, majd hallgatásra ítéltetnek. A szerencsésebbeknek jut hangrögzítés – más kérdés, hány lejátszást érnek meg a rádiófelvételek. A zeneirodalomismeret leghatásosabb módja – még digitalizálódó korunkban is – a hangfelvétel, amely viszonylag könnyen hozzáférhető, ugyanakkor minőségi interpretációt szavatol. Farkas Ferenc zenekari műveiből immár az ötödik korong készült el – ezen négy mű szerepel, valamint Liszt Funérailles című zongoraművének hangszerelt verziója. Közülük korábban mindösszesen egy jelent meg lemezen Ferencsik János vezényletével a Planctus et consolationes), a többi most került első ízben rögzítésre. A gazdag életműből könnyű egy-egy korongnyi (bő órányi) műsort összeállítani, ideális esetben „végighallgatásra” szánva. A Toccata Classics sorozatának korábbi albumai esetében gyakran fedezhettünk fel „átfedéseket”, mivel nem ritka, hogy ugyanannak a műnek több egyenrangú verziója van. Ezt leggyakrabban a régi magyar táncok füzérei esetében figyelhetjük meg; és egymás szomszédságában hallgatva őket, nehéz lenne rangsort megállapítani (hasonlóképp nehéz lenne megtippelni a komponálás illetve áthangszerelés idejét, időbeli sorrendjét).
A műsorokban jól megférnek egymás mellett a saját-művek és a feldolgozások, hangulatos hallgatnivaló kerekedik belőlük. Ez a felvétel kicsit más dramaturgia szerint építkezik, s kissé más hatást ér el. A magam részéről a Planctus et consolationes után a pillanatmegállító használatát javaslom (vagyis némi időt, amíg a hallottak hatása lecseng), s csak utána, mintegy hangversenyvégi ráadásként érdemes a Mátrai táncokat meghallgatni.
Az első két tétel (Szimfonikus nyitány és Elégia) az 1951/52-ben komponált Szimfónia első két (önállósodott) tétele – nem tudni, a harmadikból készített Scherzo sinfonico miért nem ebbe az összeállításba került. Életének Székesfehérváron töltött korszakából való az eredetileg saját magának szánt Concertino zongorára és zenekarra – ennek későbbi verziója, csembalóra és kamarazenekarra, már megjelent a Toccata Classics felvételén. Éppen 70 éves ez a versenymű, ám nem járt el felette az idő, sőt! A Solymos Péter szólójával bemutatott kompozíció élvezetes és hangulatos, a zongoristának pedig komoly kihívás. Remek választás volt ezúttal Farkas Gábort felkérni, aki a MÁV Szimfonikus Zenekarral és a dirigens Takács Nagy Gáborral rendkívül tetszetősen szólaltatja meg. A Funérailles-hangszerelés Keleti Márton Liszt-filmjéhez készült. Vélhetőleg tudták ezt az előadók is, mert interpretációjukon erősebben érvényesül a kísérőzene-jelleg, mintsem az eredeti zongoradarab súlyosabb hangvétele. A hangfelvételen már korábban is rögzített Planctus et consolationes Fejős Pál fimrendezőnek állít emléket, akivel ideális munkakapcsolata volt a szerzőnek. Farkas Ferenc, aki Rómában Respighinél is tanult (ma úgy mondanánk: folytatott posztgraduális stúdiumokat), felidézi e nyolctételes zenekari darabban Respighi egyik legnépszerűbb művének, a Róma fenyőinek részletét – azé a kompozícióét, amely Fejős Pálnak is kedves zenéje volt. Hogy ez a mű miért nem honosodott meg zenekaraink repertoárján, talány a számomra. Nincsenek erőpróba-jellegű nehézségei, klasszikus formai biztonsággal épül, hangulatvilága bejár mélységeket és magasságokat – nemes alkotás. Remélhetőleg a felvételt követően nem várnak a szerző kerekszámú évfordulóira a MÁV Szimfonikus Zenekar éves programjának kialakítói!
Más világba kalauzolja hallgatóit a Mátrai táncok ciklusa. A Legényes, a Leánytánc és a Cigánycsárdás ezen a felvételen olyannyira stilizáltan szólal meg, mintha nem is magyar együttes játszaná. Napjainkban, amikor szinte mindennapos gyakorlatnak tekinthető, hogy a népzenét feldolgozó műveket a népi eredetikkel egy műsorban szólaltatják meg, túlzottan „óvatos” megoldásnak tartom ezt a hangulati semlegességet, hiszen a többi mű értő-igényes tolmácsolóinak aligha lehetett szükségük itt „üzembiztosságra”. Talán karmesteri koncepció, hogy közös nevezőre kívánta hozni a saját-művekkel e feldolgozásokat.
(Toccata Classics – TOCC 0286)
(Fittler Katalin)
