Archívumok mélyéről: zenetörténeti jelentőségű hangfelvétel

0
34

Fittler Katalin

 

Nikolaus Harnoncourt Debut – hirdeti az album címlapja a Mozart-koncert részletes programja felett, a hátlap bővebb információkkal szolgál. A közkinccsé tett hangzó anyag 1980-ban került rögzítésre, a Mozart Hét keretében (a kísérőfüzetben további pontosítás olvasható: január 29-én) a Grosses Festspielhausban rendezett koncerten. Ugyancsak a hátlap tájékoztat a két bonus-korong adatairól: Mozart „kis” g-moll szimfóniájának (K 183) nyilvános próbájára 2006. június 10-én került sor, a Mozarteum Nagytermében.

A címbeli debütálás tehát a dirigensnek a Mozart Héten való első fellépésére utal. Harnoncourt (1929-2016) ekkor már a nemzetközi zenei élet prominensének számított. 1957-ben adta első nyilvános koncertjét korábban alapított, korhű hangszereken játszó együttese, a Concentus Musicus Wien élén (amelyet hangszere, a gordonka mellől vezényelt), a ’70-es évek óta pedig más zenekarok dirigenseként is tevékenykedett. Az első klasszikus szimfonikus nagyzenekar, amellyel rendszeresen együttműködött, az amszterdami Concertgebouw Zenekar volt – ezzel az együttessel kapott meghívást 1980-ban a Mozart Hétre. A műsor, mondhatni, hagyományosnak tűnt: Varázsfuvola-nyitány, C-dúr szimfónia (K 338), C-dúr oboaverseny szólistaként Werner Herberssel, aki a zenekar szóló-oboistája volt 1970 óta, valamint a D-dúr („Haffner”) szimfónia. A felvételt a 2023. június 5-én elhunyt oboaművész emlékének ajánlva jelentette meg a Mozarteum Nemzetközi Alapítvány – aktuálisan időzítve a 2024-es Mozart Hét elé.

Tehát, időutazás 1980-ba, a Festspielhaus Nagytermébe. A kitűnő előadás napjaink zenehallgatójánál is tetszésre talál. Hogy is ne, hiszen időközben olyannyi (interpretációs) ízlésváltozás megörökített eredményei formálták (?) ízlésünket – vagy legalábbis, fejlesztették toleranciánkat. Ki emlékszik azokra az időkre, amikor szinte két táborra szakadt a zenerajongók nagy többsége, a „régi” avagy a „modern” hangszerek kizárólagosságának létjogosultsága mellett törve lándzsát. Az „igazi” időutazáshoz az is kellene, hogy hangzó környezetébe tudjuk helyezni ezt az interpretációt. Az érdeklődő némi fáradsággal meg is teheti – de anélkül is kapunk némi „helyszíni tudósítást” a kísérő tanulmány jóvoltából. Erre a koncertre abban a Salzburgban került sor, amelynek zenei életében meghatározó volt Karl Böhm stílusa. Az ő vezényletével került előadásra Mozart utolsó három nagy szimfóniája 1980. február 1-jén, vagyis három nappal a Harnoncourt-vezényelte est után. (A Titánnak ez volt az utolsó fellépése a Mozart Hét rendezvénysorozatain – 1981. augusztus 14-én hunyt el, éppen Richard Strauss Elektrájának próbafolyamata során.) A merőben újszerű zeneértelmezés meglepetésszerűen, mondhatni, felkészületlenül érte a közönséget – noha Harnoncourt lehetőséget kapott zenei credójának közzétételére a koncert műsorfüzetében, betekintést adva abba a műhelymunkába, amelyet a kottaírás és artikuláció írott és íratlan szabályainak felkutatásáért végzett. A mai hallgató, miközben gyönyörködve hallgatja az egykor vitákat kiváltó interpretációt, az egykori polémiát történeti távlatból szemléli. Mégis, érdemes tudni ilyesmikről – a nézetek ütköztetése nemritkán gyümölcsöző eredményekhez vezetett.

Ami viszont a mai (szakmabeli) hallgató számára – mint igazgyöngyhöz a platina-foglalat – egészen kivételes értéket jelent, az a két bonus-CD, amelyen Harnoncourt nyilvános főpróbájának tanúi lehetünk. Helyszín: a Mozarteum Nagyterme, időpont: 2006. június 10-e. A szerencsés muzsikusok, akikkel dolgozott: az egykor Végh Sándor (1912-1997) által életre hívott – azóta értelemszerűen tagságában jelentősen módosult – Camerata Salzburg együttese. Műsoron a „kis” g-moll szimfónia. Napjaink zenekari muzsikusai számára szinte természetes, hogy időnként külföldi vendég karmester irányításával kell játszaniuk. Ilyenkor a legérthetőbb közös nyelv maga a zene, amelynek egyes – módosítandó – elemeit gesztusokkal, hangszeres vagy énekelt bemutatással lehet kérni, esetleg a nemzetközileg használatos szakkifejezésekkel. A többi instrukció némi idegennyelv-ismeretet feltételez, ám a világnyelvek egyike-másika gyakran jelent mindenki számára „közös nevezőt”. Harnoncourt német beszédét – ebben része van a kitűnő felvételtechnikának is – könnyű megérteni, s ha egyik-másik kifejezést nem is tudná azonnal lefordítani a hallgató, a kontextusból (és a kifejező előadásmódnak köszönhetően) mindig „átjön” a közlendő. Egynapos mesterkurzus ez a javából – olyan zenei esemény, amely bármely hangszerest érdekelhet, és amilyenen – élőben – a zenebarátok is szívesen vesznek részt vendégként.

„Elsőkézből” történő jellemzése a nagyhatású muzsikusnak: önmaga által, a gyakorlati zenélés és a verbális közelítésmód szintjén. Mondhatni, muzsikus önarckép, amely a zenére, konkrétan az adott műre irányítja a figyelmet, ugyanakkor az előadóművészi felkészültség alapkövetelmény-voltára is ráébreszt, arra a felelősségre, amelyet akarva-akaratlanul vállalnia kell a mindenkori interpretátoroknak. Történik mindez valamiféle időtlen – vagyis mindig aktuálisan élvezhető – szépség jegyében, élményszerűen.

(BELVEDERE – BVE08071)