Fittler Katalin
Február 18-án és 19-én azonos műsorral lépett pódiumra a Concerto Budapest (a Géniuszok bérlet 6., ill. a Volumenek bérlet 5. estje), az előbbit további rendezvényként „mini-koncert” követte: a zenekarnál hagyományos „Premier”-ek sorában Kondor Béla 2019-ben komponált Kettősverseny fuvolára és klarinétra – A csalogány és a rózsa című darabját ismerhették meg az érdeklődők.
A hangverseny műsora „szokatlannak” mondható, ám az összeállítás szempontjaival kapcsolatos hipotéziseket gyártani felesleges lenne. Vegyes programot kaptunk, amelyben a darabokat legfeljebb az „értékesség” rokoníthatja. Kezdődött Bach VI. brandenburgi versenyével, amelyet gyorsan feledtetett a folytatás. Aligha meglepő, hogy Mozart C-dúr zongoraversenye (K. 503) ezúttal sem tévesztette el hatását. A francia szólista, Lucas Debargue játéka ritka élményt jelent: azon kevesek közé tartozik, akik a játékukkal hangzó bizonyságát adják annak a különlegességnek, amelynek meghatározására könyvtárnyi Mozart-elemzés tesz kísérletet. Zongora-közeli körökben terjed a mondás, miszerint Mozart a gyerekeknek könnyű, a felnőtteknek nehéz. Debargue a maga 32 évével mindkét világban otthonos: felnőttként győzi a nehézségeket, olyannyira, hogy meglétük szinte fel sem tűnik, s éppen ezért őszintén hirdeti a mozarti muzsikának azt az „egyszerűségét”, amely áttekinthetővé (egyszersmind érthetővé-szerethetővé) teszi a legifjabbak számára is. Már-már „eszköztelenül” játszott, a teremtő pillanat spontaneitását idézve – ez csak keveseknek sikerül, a legnagyobbak között is! Ilyen játékos partnerének lenni: kiváltság – vélhetőleg tudatában volt ennek a kamarazenei érzékenységgel muzsikáló zenekar is. Az együtt-játékot öröm lehetett koordinálni is. Ezt követően Debargue egy Scarlatti-szonátával köszönte meg a lelkes tetszésnyilvánítást. Az előadó magasfokú empátiájáról tanúskodott a már-már rögtönzés-érzetű szabadságnak és a barokk formai fegyelemnek a szintézise. A Steinway-hangszer engedelmesen követte az interpretációs elképzeléseket – aligha hiányolt volna bárki is historikus hangszert!
A szünet után a zene világának másik univerzumába kalauzolt Mahler Adagiója (X. szimfónia), melyben a hegedűszólót a koncertmester Környei Zsófia játszotta. Tartalmas hallgatnivalóban gyönyörködhettünk. S akinek ennyi jó kevés … – Szymanowski IV. szimfóniája, ez a sajátos műfajú kompozíció teljesítette ki az est műsorát. A „Symphonie Concertante” műfaj-meghatározás is csupán más irányból történő közelítés ehhez a zongorára és zenekarra fogalmazott háromtételes alkotáshoz. Ritkaság ez a hazai koncerttermekben – s ennek megfelelően, tájékozódni szándékozó figyelem követte az előadást. A zenekarhoz ezúttal is Debargue társult – de mintha kicserélték volna. Fantasztikus érzékenységgel alkalmazkodik a legkülönbözőbb játszani valókhoz!
És éppen e mű késztet arra, hogy beszámolókban szokatlan módon, említést tegyek a műsorfüzetről. (Ami napjainkban mindinkább megbecsülni való!) A Concerto Budapest ebben az évadban arra tett kísérletet, hogy megújítsa a műsorfüzeteit, éspedig oly módon, hogy a törzsközönségből kér fel rendhagyó műismertetésre lelkes zenebarátokat. Ismert műveknél kifejezetten üdítő a konverzációs stílus, az esetenkénti sztorikat, anekdotákat élvezettel olvassuk. Olyan kompozíciónál azonban, amelyről hangversenykalauzok sokaságában is alig találni közérthető-közérdekű tájékoztatást, bosszantó szószaporításnak hatnak a lényegről (magáról a műről) elterelő információk, még akkor is, ha újdonságokat tartalmaznak.
Nem kétséges: nehéz feladat, szinte lehetetlenség az objektív és a szubjektív közlések „ideális” arányát eltalálni. A megírottak „lektorálása” pedig maximálisan ellentmondana ennek a fellazító tendenciának. Éppen ezért a felkértek egyéni felelőssége a leírottak kritikus átolvasása, hogy se képzavar, se helyesírási hiba ne maradjon a szövegekben. (Sovány vigasz „régies” írásmódra hivatkozni a „csemballó” olvastán stb.)
Elhúzódott a tartalmas műsor, úgyhogy kicsit csúszott a 22 órai kezdet. (A bérletesek számára gratis-program volt, de lehetett külön jegyet is vásárolni a Premier-koncertre.) S nemcsak azért került előre a bemutató utánra tervezett rövid beszélgetés, nehogy a zene után távozzon a hallgatóság jelentős része, hanem minden bizonnyal a zenekari játékosoknak is jól jött a rövid szünet.
Seidl Dénes (egyébként a Concerto Budapest trombitaművésze) rutinos műsorvezető, moderátor, lényegretörően faggatta Kondor Ádámot, aki frappáns-rövid válaszaival mielőbb a zenére akarta terelni a figyelmet. A közönség (a kollégának kijáró érdeklődésből jól vizsgáztak ezúttal a zeneszerzők!) megtudta, amit egyébként is sejthetett: személyre szabottan komponálta a bemutató együttesnek, és szólistaként a Concerto Budapest két kiváló fúvósának (Kaczander Orsolya – fuvola, Klenyán Csaba – klarinét) a kettősversenyét. A műsorfüzet rövid ismertetőjéből azt tudtuk meg, hogy „az iráni klasszikus költészet tele van szerelmi dalokkal, amelyek megéneklik a csalogány örök szerelmét a rózsa iránt. A darab alcíme utalás e szüntelenül ismétlődő allegóriára”. De nem kell Iránig menni allegóriákig! Kár, hogy Oscar Wilde híres (és tanulságos) meséje nem került szóba – ezt a műhelytitkot magától aligha árulta volna el a szűkszavú szerző.
Tanulságos volt ez a bemutató a tekintetben is, hogy ismét egy adalékkal bővült a „teher alatt nő a pálma” példatára. A kétségkívül erős igénybevételt jelentő műsort követően a fáradtság legkisebb kifejezésre juttatása nélkül, lelkes-odaadó együttes vitte sikerre a kettősversenyt. Keller András zenekarnevelő koncepciójának az eredményeként könyvelhetjük el ezt a szellemi teljesítményt, ami igényes zenélést eredményezett. Öröm volt hallani a hangszereléstani ismeretekről és hangszín-igényekről tanúskodó partitúrát, s nem utolsó sorban azt a két szólista-rangú (főállásban) zenekari muzsikust, akiknek szólóállásai megannyi örömteli percet szereznek időről-időre a mindenkori hallgatóságnak. Ezúttal módjuk volt kamatoztatni virtuóz hangszertudásukat (amiben egyszersmind az instrumentumok „természetének”, lehetőségeinek alapos ismerete is benne rejlik, nem kis mértékben a 20-21. századi művek követelményein edződve), és azt a dialógus-készséget, amely alapvető meghatározója játékukban, bármely apparátusban. A premier sikerén osztozik a szerző és az előadás valamennyi résztvevője. A mű hangzó életben tartásának felelőssége azonban már megoszlik: a zenekar igazgatója, a vezető karmester, mint a programok összeállítója tehet a legtöbbet azért, hogy a bemutató ne csak egy kipipált programpont legyen, hanem nyitánya egy mű (remélhetőleg hosszú) hangzó életének. Valamennyi lelkiismeretes közreműködő megérdemelné, hogy a befektetett munka a továbbiak során kamatozzon!
