Ciklikus kérdések

0
250

TISZTELETJEGGYEL

Csontos János

Aki huzamosabb ideje figyelemmel kíséri a költségvetésből származó kulturális jellegű támogatások körüli hányattatásokat, nem igazán érti: miért áll érdekében a mindenkori kultuszkormányzatnak, hogy botrányt botrányra halmozzon ezen a téren. Nem kielégítő magyarázat, hogy a kultúra pénzszűkében van a XXI. századi Magyarországon: ez persze baj, talán a legnagyobb a lehetséges bajok közül – ám a keveset is lehetne világosan, átlátható szabályok és elvek szerint elosztani. Alapvető dolgok nincsenek tisztázva a harmadik Magyar Köztársaságban: leginkább az állam és a kultúra viszonya. Úgy tetszik, mint hogyha a piachívő hivatalos berendezkedésnek csupán afféle nyűg, cifraság, kényszerű hiánynövelő tényező volna a kultúra, különösképpen pedig a „magas” művészet. A végrehajtó hatalom nyilvánvalóan nem lát szoros összefüggést a lélek röptetése és a társadalmi hasznosság között: mintha tovább élne az a szemlélet, hogy az esztétikum – s ezen belül a szimfonikus muzsika – valamiféle luxus, ráadás, nélkülözhető gazdálkodási tétel. Bajos volna cáfolni bárkinek, hogy a kultúratámogatás költségvetési anomáliái nem ebből a primitíven pragmatikus felfogásból volnának eredeztethetők.

Ha az ember a szociológiai okokat keresi, folyvást Maslow klasszikus társadalomtudományi elméletébe ütközik, aki az emberi igényeket egyfajta piramisként ábrázolta. A gúla széles, alsó részén helyezkednek el az állatias egzisztenciális ösztönök: a túlélés, az evés, a szaporodás. Följebb, szűkülő keresztmetszetben a társadalomhoz való tartozás, az identitásválasztás igénye, s legfölül, a piramis teteje felé a művészetek befogadása, illetve művelése. Ha elfogadjuk ezt a közgazdasági megközelítésű világképet, azt látjuk, hogy a mostani módon berendezett atlanti civilizáció a fogyasztás mindenhatóságán alapul, s voltaképpen a szellemi maradékelv szerint működik; s az a tény, hogy Nyugat-Európában és Észak-Amerikában mégis tömzsibb ez a piramis, a mértani aránynál többet áldozva a kultúrára, csupán a jóléti állam túltermelési fölöslegéből származtatható.

Ám mielőtt végleg elmenne a kedvünk az élettől, emlékeztessük magunkat arra, hogy az atlanti civilizáció (vegyük akár művészeit vagy filozófusait) nem mindig képes kilátni a maga piramisából, vonatkoztatási rendszeréből. Ha Ázsiát vagy bizonyos afrikai és dél-amerikai társadalmakat veszünk, azt látjuk, hogy a piramisból esetleg kocka lesz, netán lefelé szűkül: a kultúra és a művészet a mindennapjaikban legalább annyira fontos, olykor még talán fontosabb is, mint a fizikai megélhetés. Még a zsigereinkben érezzük a Kárpát-medencei népi kultúrát is: nem volt az olyan régen, amikor eleink sem helyezték mindenek fölé a piaci érdekelvűséget. Ezt a társadalmi modellt picit archaikusnak érezzük mára, mások meg valamiféle romlatlanságként tekintenek rá – holott csak arról volt szó, hogy a kultúra művelését és befogadását nem feltétlenül kötötték felülről vezényelt intézményrendszerhez.

A szimfonikus zenekarok – tetszik, nem tetszik – a modernitás, az iparosodás, a természettől való elmozdulás termékei. Kellett ehhez az európai muzsika forradalmasítása is, ám egy zenekar mégsem egyszerűen művészettörténeti fejlemény: úgy működik, mint egy vállalat. S ha művészi értelemben elengedhetetlen a szólamok szervezettsége és hierarchiája, a próbák organizálása, sőt az oktatás és utánpótlás megszervezése is, gazdasági értelemben legalább ilyen tudatosságra van szükség. Meg kell barátkozni a gondolattal: a modernizmus kulturális terméke, a szimfonikus zenekar a modernista költségvetési technikák nélkül nem tartható fenn, nem működtethető, nem finanszírozható.

Más megfogalmazásban ez annyit jelent: a fenntartók (az állam és az önkormányzatok) nem kegyet gyakorolnak a támogatások folyósításával, hanem társadalmi kötelezettségnek tesznek eleget. E kötelem alól akkor tudnának csak mentesülni, ha kijelentenék: erre vagy arra a zenekarra nincs igénye a hatalomnak. (Hogy a közönségnek nincs igénye rájuk, azt a teli koncerttermek ismeretében nehéz volna megideologizálni.) Ilyet azonban nem mondanak, mert újraválasztásukhoz szükség van a mecénás imázs fenntartásához. Ez a demokrácia csapdája: a négyéves ciklusok kordában tartják a politikumot, de fel is szabdalják a hosszabb távú (például művészi) építkezést. Ez esetben is érthetetlen viszont, hogy a politikának miért nem érdeke a tiszta, átlátható finanszírozás kialakítása. A költségvetési automatizmus, a tisztes alkotómunkához biztosítandó zenészjövedelmek megállapítása, a teljesítményelvű premizálás formállogikailag a politikacsinálóknak is biztos kultúrhátteret biztosíthatna.

De vajon valóban így van ez? Élek a gyanúperrel, hogy nem. A legutóbbi néhány kultuszminiszter például tapasztalta a szimfonikus zenekarok alulfinanszírozottságát, de egyikük sem fogott világos finanszírozási reformba, amely a kevesebb pénzt is az igazságosság szellemében, így közmegelégedésre oszthatta volna fel – ehelyett miniszteri és egyéb elkülönített keretekből kísérelték meg a lyukak tömködését. Aligha csupán valamiféle kultúrmenedzseri alkalmatlanságról van szó – inkább arról, hogy a politikusi alkalmasság a rövidre szabdalt választási ciklusokban leginkább a sikeres válságkezeléssel demonstrálható. Ennek bűvöletében pedig egyesek odáig is elmennek, hogy maguk teremtenek válságot, amit aztán bravúrosan kezelhetnek.

A legutóbbi finanszírozási botrányok azonban mégsem csak a csökevényes demokratizmus rendszerhibájának, a képmutató politikai gyakorlatnak tulajdoníthatók. Semmilyen szakszerűnek tűnő állammenedzseri nyilatkozat nem képes hitelesíteni, hogy a kultúra felügyeletét, illetve a kultúra finanszírozását miért kell más-más minisztériumhoz telepíteni, elbonyolítva és elbürokratizálva a rendszert, a szükségesnél több lehetőséget adva a pénzek esetleges elszivárgására. Nem magyarázható a 171 milliós gyorssegély időzítése és talányos mértéke sem annak tudatában, hogy néhány hónapja még tartalékképzés fedőnevű költségvetési hókuszpókussszal hozták létre a sürgős segélyezési helyzetet. (Kezelik a válságot, amit okoztak.) Nem hagyható szó nélkül a régi szakmai sérelem, a Fesztiválzenekar feltételezhetően politikai alapú pozitív diszkriminációja sem a többi szimfonikus zenekar rovására: ahol adóforintok áramolnak, ott személyes szimpátiának vagy ellenszenvnek nincsen helye. S itt érkeztünk vissza a kiindulóponthoz: az átláthatóság, a világos szabályozórendszer igényéhez. Hogy mihamarabb a lomtárba kerülhessenek a ciklikus kérdések.

Zenekar 2006/2