Budafoki Dohnányi Zenekar 2023. január 29. Zeneakadémia

0
82

Malina János

Rajna Martin vezényelte vendégkarmesterként a Budafoki Dohnányi Zenekart a január 29-i zeneakadémiai hangversenyen. A koncert programján Balogh Máté nyúlfarknyi alkalmi kompozíciója, az Alabama March (Alabamai induló), Sibelius Hegedűversenye és Schumann 4. szimfóniája szerepelt; a versenymű szólistája Kelemen Barnabás volt.

A máris nagy tekintélynek örvendő fiatal karmesternek és napjaink egyik kimagasló tehetségű hegedűművészének döntő szerepe volt abban, hogy a közönség emlékezetes zenei élménnyel gazdagodott ezen az estén; ezt azonban ők sem érhették volna el egy olyan precíz és fegyelmezett, csiszolt hangzású, érett zenekar nélkül, amilyennek az általam jó ideje nem hallott budafokiak bizonyultak.

Balogh Máté briliáns és szellemes miniatűrje, ez a hármas lüktetésű induló-paródia a koncert gyújtórakétájaként szolgált Rajna Martinék robbanékony tolmácsolásában. A Sibelius-koncert előadásából viszont korántsem hiányzott az elmélyültség, a karakterek plasztikus szembeállítása, a zenekari színek gondos és érzékeny kikeverése. Fontos erények ezek a szólista számára is hálás, nagy tudással és fantáziával is hangszerelt, de valamiféle elementáris erőt, sodró lendületet mégiscsak nélkülöző darab előadása során. Zenekar és karmestere nem csupán azzal szolgálta jól a művet, hogy a jelentékeny szimfonikus szakaszokat olyan igényességgel szólaltatta meg, mintha tisztán zenekari kompozícióról volna szó, hanem azzal is, hogy Rajna – különösen a szerteágazó nyitótételben – biztos kézzel vezette a hallgatót, folyamatosan fenn tudta tartani a mű kohéziójának érzetét, azt, hogy a zene halad valahonnan valahová. Egyáltalán: imponálóan intenzív, de a részletekre is gondosan figyelő vezénylését tömören a „világosság” szóval jellemezhetjük legjobban.

Emellett kitűnő volt a kapcsolat, a visszacsatolás is a szólista és a karmester között; ez a puszta szinkronitáson túl azt jelentette, hogy az emocionális-dramaturgiai folyamatok is zavartalanul íveltek át a szóló-tutti váltásokon, például a nyitótétel második felében, a hegedű szenvedélyes, panaszos felkiáltásait követő, nagy zenekari fokozás során. Nagyon szépen szólaltak meg a lassú tétel kezdő ütemei is a klarinét- és oboapárokon, majd a szólóhegedű átszellemült játéka is aláhúzta Sibelius e ritka bensőséges megnyilvánulásának lírai szépségét. A tétel utolsó pillanatában pedig azt igazolta Rajna Martin, hogy még egy akkord leintése is lehet zeneileg kifejező. A zárótételből a rézfúvók eksztatikus – és kristálytiszta – hangzása, no meg a szólista elementáris virtuozitása maradt emlékezetes elsősorban. Amikor viszont Kelemen Barnabás két tételt is eljátszott ráadásképpen Bach d-moll partitájából, akkor már azt a humorral is színezett, önfeledt életörömöt, Bachnak azt a tanítani való megközelítését csodálhattuk meg játékában, amely nem riad meg a nyomasztó tökéletességű zseni toposzától, s az ő zenéjében is az életközeli, direkt élményt keresi és találja meg.

A világosság és a plaszticitás volt a kulcsszava a Schumann-szimfónia interpretációjának is. Igen kifejezően, énekbeszédszerűen szólalt meg a nyitótétel bevezetőjének triolamozgású alapgondolata, és szuggesztívek voltak a megfontolt – inkább Moderato, mint „Lebhaft” – tempóban kibontakozó főrész széles gesztusai és jól megformált váltásai. Legfeljebb a Scherzo főtémájának „rossz” ütemrészre eső marcatóit nem érezhettük igazán pregnánsnak. A hallgató elgondolkodhatott azon is, hogy a szimfónia most játszott második változatának vastagabb hangszerelése vagy az előadás kelti-e azt a benyomást, hogy alig hallunk igazi pianókat. A Scherzo zárószakaszában a sejtelmes hegedű-pianók hallatán azután mégis úgy érezhette, hogy inkább a hangszerelés a ludas. Mindeközben a zenekartól is további szép részletmegoldásokat hallhattunk a kifogástalanul tiszta fúvós oktávmenetektől a vonósok ruganyos nonlegato artikulációiig – amíg azután minden apró öröm fel nem oldódott a zárótétel örömittas kiteljesedésében – a kevés önfeledt kitárulkozás egyikében, amelyet Schumann örökül hagyott számunkra.