Budafoki Dohnányi Zenekar – 2023. április 22.

0
69

Fittler Katalin

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A ZenePlusz sorozat befejező rendezvényével búcsúzott ebben az évadban a Müpától a Budafoki Dohnányi Zenekar. Természetesen teltházat vonzott a Játékok és szenvedélyek címmel meghirdetett program (hasonlóképp valamennyi olyan, Hollerung Gábor és a BDZ által életre hívott, s eredményessége folytán hagyományossá érett előadás-típushoz, amelyben a hallgatnivalóhoz látvány is társul).

Miként a címnek két „hívószava” volt, úgy a program is két tematikusan elkülönülő részre tagolódott – s miként a két „hívószó” kétségkívül egymásbajátszó tartalmú, a műsor egészében is fellelhető volt mindkettő.
Az első félidő „hagyományos”-ként indult, amennyiben szimfóniát versenymű követett, mindkettő a bécsi klasszikus triász egy-egy tagjától, Haydntól illetve Mozarttól. A „játék” különleges jelentőséget a nyitószámban kapott, amennyiben Hollerung Gábor egyéni-egyedi ötletét valósította meg: Sinfonia Pasticcio-ként hirdetett meg egy olyan négytételes ciklust, amelyet Haydn gazdag zenekari terméséből állított össze. Rövid bevezetőjébe viszont egy másik „játékot” is beépített, a bújócskát. Hangsúlyozta: aligha lehet (fel)ismerni valamennyi Haydn-szimfóniát, ezáltal tehát maga is esélytelennek minősítette a kvízjátékot – de az egyébként elhivatott és eredményes ismeretterjesztő dirigenstől furcsállottam, hogy nem közölte a „nyerőszámokat”, vagyis azokat a műjegyzékszámokat, amelyekből az egymásra következő tételek származnak. Nem kellett volna tartania attól, hogy megterheli hallgatói figyelmét/memóriáját – de a „nyerőszámok” ismerete (esetleg!) arra inspirálhatta volna némely lelkes hallgatót, hogy megismerje a hallott tételnek az eredeti környezetét. (Magam e ciklus lassú tételét hallgatnám meg legszívesebben ily módon, a varázslatos szépségű cselló-szólóval, amelyet gyönyörködtetően szólaltatott meg a zenekar szólamvezetője, igazi szólista-rangú teljesítményként.) Így mindösszesen a „konferálatlan” tételek maradtak, amelyek – bárminemű kötődés nélkül – háttér-emlékké fognak silányulni. A karmester úgy járt, mint a bújócskázni akaró, aki elbújik – de senki sem keresi meg. Tudomásul vettük, hogy volt egy ötlete, tegyük hozzá: szinte „tét nélküli”, amelyet megvalósított. Ennyi.

Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám Julian Rachlin művészi értékeit, érdemesnek tartom megjegyezni: a túlzófokú beharangozások néha épp a szándékolttal ellentétes hatást érik el. Könnyen előfordulhat, hogy valami elképzelhetetlen többletet vár a hallgató – majd csalódik. Rachlin Mozart-játékát hallgatva eszembe jutott a sok igazságot tartalmazó mondás, miszerint Mozart a gyerekeknek túl könnyű, a felnőtteknek túl nehéz. Az egykori csodagyerek Rachlin a későbbiekben sem szándékozott ama „mélységek” iránt érdeklődni, amelyek a Mozart-zene sajátjai, legalábbis, amelyeket boldogan vélünk felfedezni a leginspiráltabb interpretációkban. Számára valóban „könnyű” volt Mozart G-dúr hegedűversenyének magánszólama – ezt bizonyította az is, hogy ráadásként Ysaÿe III. szonátáját választotta, amelynek technikai nehézségeit fölényes biztonsággal győzte. Mozart-játékában salaktalan hegedűhangban gyönyörködtünk, és látványként is éreztette a hallgatósággal, hogy kedvvel játszik a zenekarral. Hogy is ne tenné, amikor maga is karmesterkedik (sőt, egyre inkább a vezénylés felé irányítja pályáját). Harmonikus együttműködés a zenekarral, barátságos egymásra figyelés a karmesterrel: kellemes hangzásélmény, de a beharangozás által várható „nagy durranás” elmaradt. Ami nem csoda, hiszen a hazai közönség napjainkban aligha panaszkodhat a szólisták felhozatalára (lett légyen szó hazaiakról vagy külföldi vendégművészekről).

A második félidő hozta meg a programtípus címében szereplő pluszt, amikor is Bizet-Scsedrin Carmen-szvitjét Cakó Ferenc homokanimációjával élvezhettük. Cakó Ferenc neve önmagában szavatolja az egyszeri-egyedi élményt, voltaképp nem lehet betelni azzal, hogy a szemünk előtt születik pillanatról-pillanatra, s enyész el rögvest megannyi rajz, érzelmeket-indulatokat kifejező vázlatok, vagy épp karakterisztikus vonásokkal kidolgozott portrék, szituációk. Ilyenkor az ismert hallgatnivaló és az itt-és-most születő látvány egymás hatását erősítik, kommentálják a hallgató tudatában és fantáziájában. Vagyis, a közönség fantáziájának intenzív működtetése adja az ilyen produkciók lényegi többletét. A Budafoki Dohnányi Zenekar némiképp hasonló helyzetbe került, mint a filmzene-koncerteknél, amikor a profi teljesítményüket magától értetődőként veszi tudomásul a publikum. Kis túlzással mondhatjuk: csak az tűnne fel, ha hibáznának…

Scsedrin Carmen-szvitje az ütősöknek jelent kiváltképp parádés lehetőséget – remek teljesítményükért kijárt nekik a külön taps. És minden közreműködőnek a lelkes tetszésnyilvánítás – amely részben talán kárpótolhatta a muzsikusokat, amiért ők nem élvezhették a látványt. Apró vigasztalásul megosztanék egy beszélgetés-részletet, amelynek a villamoshoz igyekezve akaratlanul is tanúja lettem. Ketten arról értekeztek, hogy a látvány elvonja a figyelmet a zenéről. „Én be is hunytam a szemem, úgy hallgattam” – mondta a hölgy. Hogy miről maradt le (az egyszeriről, az egyediről), arról nem tudhat. S amiről nem tudunk, az nem hiányzik…