A Rózsavölgyi és Társa kiadványai sorában rendre jelennek meg a „musica scientia” sorozat kötetei, s ami külön örvendetes: a hazai zenetudomány képviselői kapnak itt publikálási lehetőséget. Eddig két típus kristályosodott ki: az egyik a tanulmánykötet, egy-egy szerző korábban már publikált rövidebb lélegzetű írásai (tanulmányai, elemzései) gyűjteményeként, a másik pedig a fiatal generáció kiválóságainak széles körben való bemutatkozása, főként doktori disszertációjuk közzétételével. Ez utóbbiak közé tartozik Fazekas Gergely tavaly megjelent munkája is.
A sorozatcím mindenképp indokolt, ám jó lenne, ha nem hatna riasztólag a muzsikus-társadalomra, mondván: a zenetudomány a muzikológusokra tartozik. Mert a fenti megállapítás annyiban – és csak annyiban – igaz, hogy ők „írják” a szakkönyveket, az viszont több mint szomorú lenne, ha arra kényszerülnének, hogy ők alkossák az olvasótábort is!
A szakkönyvek elsősorban a szakmának, tehát zenei szakkönyvek esetében a muzsikus-szakmának (tehát zeneszerzőknek és előadóknak, hangszereseknek és énekeseknek, valamint tanároknak és diákoknak csakúgy, mint azoknak, akik maguk is zenetörténészek) szól. Annakidején Pernye András (1928-1980) félig tréfásan mondta, hogy csínján kell bánni a kottapéldákkal – a nagyérdemű belelapoz a könyvbe, látja a számára „kínai” kottákat, és úgy érzi, nem neki készült. Sajnos, azóta sem javult a helyzet, Kodály „százéves terve” utópia maradt, a zenei analfabétizmus felszámolását illetően nincs dicsekednivalónk. Sőt, megannyi szakosodás/specialializálódás során nemcsak a könnyű és a komolyzene, a komolyzenén belül pedig a történeti és a kortárs zene között mély a szakadék, hanem valamiképp a szakirodalom iránti érdeklődés (csakúgy, mint általában az olvasás) háttérbe szorult.
Éppen ezért szeretném felhívni a muzsikus-szakmabeliek figyelmét erre a könyvre. Mert azt aligha lehet remélni, hogy az első pillantásra „furcsa” cím önmagában felkelti az érdeklődést (sőt!). Gyakori tapasztalat: az ember olvas, minden szót ért külön-külön, de együtt az egész… – nehezen adja meg magát. (Idegen nyelvből fordított könyveknél kézenfekvő az olcsó kifogás, a fordítót/fordítást lehet hibáztatni.) Ezúttal viszont arról van szó, hogy a zenetörténész, különböző idegen nyelvű szakirodalom ismeretében, nem a hagyományos köznapi jelentésükben kényszerül használni szavakat. Ez a szóhasználat viszont csak első látásra idegen, a kötet olvasása során szinte terminológiává kristályosodik – márminthogy a figyelmes olvasó tudatában is.
A szakirodalom ismerete még nem vált kárára egyetlen gyakorló muzsikusnak sem. Éppen ellenkezőleg: a historikus zenélés aligha lett volna képes eredményes térhódításra, ha a lelkes játékosok nem vállalnak magukra történészi munkát, a kották közreadásától az értő kottaolvasásig, s a korhű hangszerek felkutatásától a játéktechnikájuk elsajátításáig. Akik a zenei életnek olyan szegmensében munkálkodnak, ahol nem kényszerülnek ilyen többlet-feladatokra, könnyen azon vehetik észre magukat, hogy a hangszerüket, az általuk megszólaltatott zenéket illetően „nincsenek képben”, esetleges érdeklődőknek nem tudnának ajánlani olvasnivalót, hogy többet tudjanak meg egy-egy kor, szerző, stb. zenéjéről. Megtehetik, mondhatni, büntetlenül, hiszen tényleges munkavégzésük szempontjából – a mindennapok hajszája során – lényegtelennek, indifferensnek tűnhet. Belegondolva azonban nem lehet kétséges: a zenéről szóló szakirodalom tényleges haszna a felhasználásban realizálódik.
Fazekas Gergely könyve: korántsem könnyű olvasmány, viszont azok közé tartozik, amelyek megérik a szellemi erőfeszítést, mert több síkon kamatoztathatóak a belőle megtanultak.
A közelmúltban felnőtt muzikológus-generáció számára – csakúgy, mint megannyi más tudományos és művészeti területen – „kinyílt a világ”: szinte határtalanul megnőtt a hozzáférhető szakirodalom, ami azzal a következménnyel jár, hogy egy-egy választott téma esetében egyoldalú dialógust folytathat a korábban már megjelent munkákkal. Sajátos szakmai továbbképzési lehetőség ez!
Az elsősorban angol és német nyelvű vonatkozó szakirodalom ismerete egyszerre alap és háttér az egyéni kutatásokhoz, vizsgálódásokhoz – kiváltképp ha van remény arra, hogy az új szakmai eredmények visszaáramolhassanak a nemzetközi szakirodalomba. De még nagyobb a hatás, ha a párbeszéd nem marad elzárva a szűk szakmai berkekben.
Bachról, pontosabban, Bach zenéjéről lévén szó, remélhetőleg nem lesz hiány az érdeklődőkben! Igaz, ezt a könyvet nem elég olvasni! Szép számmal vannak benne elemzések, amelyekhez elengedhetetlenül szükséges a kotta (Fazekas többször felhívja erre a figyelmet, a könnyen hozzáférhető kották esetében tudatosan eltekint a kottapéldáktól, és alkalmanként támpontot ad olyanoknak, akik internetről kívánnák letölteni a kottát). A közölt kottapéldák sem tekinthetők egyszerű illusztrációknak, nemcsak érdemes, de feltétlenül szükséges is kibogarászni őket. Egy különlegesen érdekes eset, amikor a h-moll mise nyitó Kyriéjének ritornellójában feltárja a triószonáta-textúrát (144-145. oldal). Ilyenkor a zongorista nem tehet mást, mint hogy hangszeréhez ül, és kamarapartitúra-olvasásra vállalkozik. De olyankor is szükséges a hangszer, amikor például „felesleges” ütemekre mutat rá, vagyis olyan helyeket tár fel, ahol egy-egy ütem kihagyásával zökkenőmentes lenne a folytatás. Arra még csak célzást sem tesz a szerző, hogy az adott műveket/tételeket meg is kell(ene) hallgatni! Ilyen szempontból komplex feladatot jelent az olvasása – de az aktivitás különleges sikerélményt is eredményez!
Ugyanakkor óva intek bárkit arról, hogy „beleolvasson”, vagy keressen az érdeklődésének leginkább megfelelő részleteket! Először át kell rágni magunkat az egész dolgozaton, s miután érdemben fogalmat alkothattunk a bennefoglaltakról (mert egy-két elolvasás után még nem tekinthetjük magunkat alapos ismerőjének), akkor már természetesen lehet szabadon elmélyedni egyik-másik elemzésben.
A könyv „a zenetörténet és a zeneelmélet határvidékén jár”, ez adja egészen kivételes légkörét. Fazekas Gergelynek köszönhetően megérthetjük „a zenei forma bachi fogalmának kétarcúságát”: „az apró elemekből való építkezést egyfelől, és a folyamatszerűséget másfelől”. Avatott vezető segítségével magunk is nyomon követhetjük a zeneszerzői gondolkozásmódot, ami ebben az esetben azért is rendkívül érdekes, mert „Bach esetében … gyakran érzékelhető, hogy valami radikálisan mást akar mondani, mint az általa választott műfaj”. És ha ez kiragadva igencsak elvontnak is tűnik, a megannyi elemzés apró építőkockáiból meggyőzően alakítható ki ilyesfajta filozofikus tömörségű megállapítás. Izgalmas olvasmány, amikor barokk teoretikusok definícióját nemcsak ütközteti, hanem a vélemény- illetve nézetkülönbségek miértjére is rámutat. És nem lehetünk eléggé hálásak azért, amiért a traktátusok szakkifejezéseit szótár-precizitással értelmezi (a 95. oldal latin-német alakjai, majd a magyar nyelvű értelmező kifejtés ékesen bizonyítja, hogy a terminológia ismerete nélkül nehéz lenne eligazodni a különböző szerzők különböző szóhasználatát illetően).
Mindezek kiragadott apróságok – és hol vagyunk még az olyan érdemi eredményektől, amikor – nemritkán elsőként – sikerül rövid félmondatokban bevilágító erejű összefüggésekre, szerzői attitűdökre rámutatni! Azok tényleges értékeléséhez viszont elengedhetetlen az olvasó együttgondolkozó-elemzői magatartása.
Ilyen szempontból viszont szakkollégiummal felér, mesteriskolai továbbképzéssel – ami az adott esetben önkéntes figyelemmel, s kellő időráfordítással minden kottaolvasó muzsikus számára elérhető. (Fittler Katalin)
