Kovács Ilona
A Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeuma 2019. november 28-án és 29-én kétnapos konferenciát rendezett – Hangszer vagy műtárgy? címmel – a múzeum létrejöttének 50. évfordulója tiszteletére. A félévszázados jubileumra nemcsak a konferenciával, hanem tanulmánykötettel – Gombos László (szerk.): A Zenetörténeti Múzeum gyűjteményei. Jubileumi kötet a múzeum alapításának 50. évfordulójára – és több kiállítással is megemlékeztek, valamint a konferencia előadásaiból egy reprezentatív válogatást is megjelentettek.
A Hangszer vagy műtárgy? Tanulmányok hangszerekről, zenetörténetről, képzőművészetről címet viselő konferenciakötet csupán kézbe fogva, már külső megjelenésében is megragadja a leendő olvasó figyelmét. Mintha egy jóminőségű képzőművészeti albumot lapozna az érdeklődő. Mind a papír textúrája, mind a belső dizájn eleganciát sugároz, és – előre bocsátom – a tartalom is lépést tart a külsővel. A szerkesztést Gombos László zenetörténész, a Zenetörténeti Múzeum tudományos munkatársa végezte, aki a konferencia három tematikus egységét – Hangszer vagy műtárgy?, Gyűjtemények és gyűjteménytípusok, továbbá Hangszerek és muzeológia – felölelő előadásokat a lehető leglogikusabb sorrendbe rendezte úgy, hogy az egymást követő írások sok esetben szorosan reflektálnak egymásra és kiegészítik egymást.
A kötet nyitótanulmánya Komlós Katalin (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem –professor emerita) előadásának írott változata. A „Könnicke és Broadwood. Bécs és London a 18. század végén” című tanulmány részletesen bemutatja a két híres zongoragyártó munkásságát és a korszak zenei fejlődését. A Zenetörténeti Múzeumban őrzött hangszereket a restaurálást követően Komlós Katalin szólaltatta meg először, így közvetlen tapasztalatait is megoszthatta a hallgatósággal. Az előadás során kiemelte, hogy a Könnicke és Broadwood zongorák technikai újításai és zenei kifejezőereje hogyan tükrözte a korabeli zenei igényeket. Komlós Katalin írásából ezúttal is kiviláglik, hogy nem csupán elméleti szempontból jártas, hanem gyakorló művészként is alapos ismeretekkel rendelkezik a hangszerek használatáról: a korszak világviszonylatban is elismert zenetörténész-specialistájaként gazdag történeti kontextust és részletes zenei elemzéseket nyújtott. Hasonlóan korábbi angol és magyar nyelven megjelent írásaihoz, most is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy mélyebben megértsük a korszak zenei életét és a két hangszergyártó jelentőségét.
Gerő Péter, a Zenetörténeti Múzeum restaurátora, Komlós Katalin tanulmányához szorosan kapcsolódó írásában („Hangszer vagy műtárgy? A Zenetörténeti Múzeum Könnicke-fortepianójának restaurálása”) a hangszer- és műtárgy-restaurálás összetett folyamatát tárgyalja. Különös figyelmet szentel a Könnicke-fortepiano restaurálásának, bemutatva a felújítás során alkalmazott technikákat és anyagokat. Emellett beszámol a Liszt-portréval díszített Schunda cég cimbalmának helyreállításáról, valamint egy, az 1850-es években készült tárogató újjászületéséről is, amely a Skripsky hangszerkészítő-műhelyben készült. Gerő tanulmányában kiemeli, hogy a restaurátornak milyen sokrétű szakmai ismeretekre van szüksége, hiszen a helyreállításhoz különféle anyagokat és technológiákat kell ismernie. Bámulatba ejtő például az a tény, hogy a fortepiano restaurálásához olyan szarvasbőrt használt, amelyet saját maga cserzett, beleértve az állat nyúzásának folyamatát is. Továbbá, szinte vegyészi szakértelemmel dolgozott egy már nem gyártott műanyagfajta újrateremtésén, amely elengedhetetlen volt a hangszer helyreállításához. Az írás révén Gerő Péter bemutatja a restaurálás nem csupán művészi, hanem tudományos aspektusait is, hangsúlyozva, hogy a hangszerész szakma és a restaurátorok közötti szoros együttműködés mennyire fontos a történeti hangszerek megőrzése szempontjából. A részletes leírások és a szakmai elkötelezettség révén az olvasók betekintést nyernek a zenei műtárgyak helyreállításának bonyolult és lenyűgöző világába.
Radnóti Klára, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, a múzeum legbecsesebb hangszeréről, Beethoven Broadwood-zongorájáról ír, amely nemcsak Beethoven, hanem Liszt Ferenc hangszere is volt. A hangszer már nem funkcionál, annál is inkább nem, mivel már 1827-ben, a zeneszerző halálakor siralmas állapotban volt. Hogy miért került a Broadwood-cégtől ajándékba kapott instrumentum annyira leromlott állapotba, annak egyszerű, ugyanakkor szomorú magyarázata van: a zeneszerző romló hallása miatt szó szerint szétverte a fortepianót. Radnóti részletesen leírja, hogy Beethoven az évek során egyre hangosabb zongorák után kutatott, 1814-től kezdve pedig segédeszközöket használt, hogy hallja a hangokat. Hallócsöveket alkalmazott és fadobverőt használt: az egyik végét a fogai közé vette, míg a másikat a zongora rezonánsához illesztette, hogy a vibráció segítségével érzékelje a hangokat. Gerő Péterhez hasonlóan a szerző is azt a kérdést feszegeti, hogy meddig mehet el a restaurátor a hangszer felújításában, és milyen mértékben maradhatnak meg az eredeti alkatrészek. Radnóti írása nemcsak Beethoven zenei örökségét, hanem a restaurálás etikai kérdéseit is érinti. A hangszer története rávilágít arra, hogy a felújítás-restaurálás autentikussága sok szempontból egy old timer autó vagy egy régi óra megőrzéséhez hasonlít: az eredeti alkatrészek megtartása – bár sokkal munkaigényesebb és hosszabb folyamatot igényel – elengedhetetlen a hitelesség szempontjából. A dolgozat összegzi az autenticitás megőrzésének kihívásait és a restaurátorok felelősségét a múlt értékeinek fenntartásában.
A hangszerek értékét számos aspektus határozza meg, beleértve a hangzás minőségét, a játszhatóság kényelmét, a vizuális megjelenést és az intrumentum mögöttes sztoriját, amely gyakran a tulajdonosokhoz és a használókhoz kapcsolódik. Kiemelkedő példa utóbbira Hubay Jenő „fehér” Bösendorfer-zongorája, melynek története Gombos László kutatásának köszönhetően részletesen feltárult. Hubay zongorájának különlegessége nemcsak a színe, hanem az is, hogy egyedülálló zenei élményeket nyújtott a hegedűművész és környezete számára. A zenetörténész alaposan körhejárta a hangszer történeti hátterét, beleértve annak eredetét is. A Hubay megrendelésére készített Ludwig Bösendorfer-zongora nem csupán a világhírű művész zenei karrierjének volt szerves része, hanem a korabeli zenei és kulturális élet egyik fontos szimbólumaként is szolgált. A kutatás során Gombos László részletesen dokumentálta a hangszer állapotát, jellemzőit, valamint, hogy milyen alkalmakkor használták. A zongora történetének feltárása rávilágít arra, hogy a hangszerek nem csupán tárgyak, hanem a zenei hagyományok és művészeti örökségek hordozói is. Hubay zongorája emblematikus példája annak, hogy a hangszerek mögött mennyi érzelem, élmény és zenei elkötelezettség rejlik. A dolgozat nemcsak Hubay Jenő zenei pályafutását világítja meg részletesebben, hanem a hangszer történeti és esztétikai értékét is kiemeli. A „fehér” Bösendorfer zongora tehát nem csupán egy hangszer, hanem egy gazdag kulturális örökség része, amely a művészet és a történelem találkozásának színhelyévé vált. Gombos László munkája nemcsak Hubay zenei örökségének feltárásában fontos lépés, hanem hangsúlyozza a kutatás jelentőségét a műtárgyak történetének megértésében is.
A kötet utolsó hangszertörténeti írását Eva Szórádová (Univerzita Konštantína Filozofa v Nitre) tollából olvashatjuk, aki a pozsonyi Schmidt zongorakészítő cég történetét és tevékenységét osztotta meg. Carl Schmidt, a pozsonyi zongorakészítő, a zenei eszközök világában kiemelkedő szerepet játszott hagyományos hangszereinek készítésével és innovatív megoldásaival. A legjelentősebb találmánya az aelodikon, egy egyedi zenei eszköz, amelyből mindössze egy példány maradt fenn. Schmidt emellett a húrozás technikájának kísérletezésével és a rezonánsok kutatásával is foglalkozott, új utakat nyitva a zongorakészítésben. Munkássága jelentős hatással volt a hangszertechnika fejlődésére, gazdagítva ezzel a zenei tapasztalatokat. Műhelyét fia vitte tovább, így a két Schmidt közel hetven évig játszott fontos szerepet Pozsony zongoraiparában.
A kötet többi dolgozata már nem, vagy csak lazábban kapcsolódik a szorosabban vett hangszertörténethez.
Eckhard Mária „A Liszt Ferenc Emlékmúzeum gyűjteményének kialakulása” című írásában a múzeum történetét és gyűjteményének fejlődését ismerteti meg olvasóival. A művészeti örökség megőrzésének fontosságát hangsúlyozza, különösen Liszt Ferenc életművének és személyiségének megértésében. A gyűjtemény alapját Liszt személyes tárgyai, levelei és dokumentumai képezik, melyek gazdagítják a művész életéről alkotott képet. A múzeum létrehozása a 20. század elején indult, célul pedig a zeneszerző életének és munkásságának bemutatását tűzték ki. A gyűjtemény folyamatosan bővült, és a közönség számára is elérhetővé vált. Eckhard a múzeum kutatási és kulturális szerepére is rámutat, amely hozzájárul Liszt örökségének megőrzéséhez és népszerűsítéséhez. A tanulmány fontos hangszertörténeti adalékkal szolgál Liszt hangszereinek felsorolásával, melyek nagyobb része még ma is olyan állapotban van, hogy kivételes események alkalmával megszólaltatható.
Szintén a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont gyűjteményéhez kapcsolódik Domokos Zsuzsanna „Többszörös kézirat a Liszt Múzeum új autográfjai között” című tanulmánya, melyben a Liszt Ferenc Múzeum friss beszerzésű autográf kéziratai közül Az ébredő gyermek himnusza című kórusművet vizsgálja több nézőpontból is. A tanulmány középpontjában ennek különleges kézirata áll, mely nemcsak Liszt zenei gondolkodását tükrözi, hanem kompozíciós folyamatát is bemutatja. Filológiai alapossággal elemzi a kézirat tartalmát, megvitatva annak jelentőségét Liszt Ferenc műveinek sorában. A dolgozat hangsúlyozza a kézirat történeti és zenei értékét, valamint azokat az új szempontokat, amelyeket a kézirat felfedezése hozhat a kutatásban. A kutatás során Domokos Zsuzsanna különféle zenei, történelmi és biográfiai kontextusokat is figyelembe vesz, így a dolgozat nemcsak a szűkebb zenei szakmában, hanem a Liszt iránt érdeklődők számára is értékes információkkal szolgál.
A könyvben két rendkívül izgalmas tanulmányt olvashatunk a zenei numizmatikáról. Mindkét szerző a Zenetörténeti Múzeum munkatársa és szűkebb szakterületük az éremkutatás. Baranyi Anna – aki PhD-disszertációját is a 20. századi magyar éremművészet témakörben írta – átfogó képet ad a múzeum éremgyűjteményéről, míg kollégája, Borz Zsófia „Gyűjtemény a gyűjteményben” címmel a Zenetörténeti Múzeum gyűjteményében található Nemzeti Zenede egykori éremgyűjteményét mutatja be. Kovács Imre (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem képviseletében) Liszt Ferenc 50. művészi jubileumára kiadott emléklap-litográfiát ismertet, különös tekintettel az emléklapon is látható híres jelenetre, mikor Beethoven (állítólag) meghallgatta a gyermek Liszt egyik koncertjét, és homlokon csókolta a fiút. Ezt a jeles eseményt a Liszt-szakirodalom Weihekuss-nak (felszentelő csóknak) nevezi.
Farkas Zoltán „Magángyűjtemény közintézményben. A Bartók Emlékház” című tanulmányában a Bartók Emlékház kialakulását és működését elemzi. A zeneszerző tárgyait kiállító magángyűjtemény közintézmény keretein belüli megőrzése és bemutatása kulcsfontosságú aspektus, amely segít a zeneszerző örökségének fenntartásában. A szerző hangsúlyozza, hogy a múzeum nemcsak Bartók személyes tárgyait mutatja be, hanem zenei hagyatékát is népszerűsíti. A tanulmány kitér a gyűjtemény gyarapítására, a kutatásokra és a közönségkapcsolatokra is, amelyek hozzájárulhatnak a Bartók iránti érdeklődés növeléséhez. A Bartók Emlékház jelentős szerepet játszik a tágabb értelemben vett kulturális örökség megőrzésében és a zenei nevelésben, valamint sok jó ötletet is leír, miként lehetne közönségbarátabbá és interaktívabbá tenni a kiállítást, felvetve azt is, hogy az Emlékház miként válhatna a kulturális turizmus szerves részévé.
Török Róbert „Zene- és hangszertörténeti források a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményeiben és tárlatain” című záró írása tanulságos betekintést nyújt egy kevéssé ismert, de rendkívül gazdag kulturális területbe. A tanulmányban Török a múzeum zenei gyűjteményeit és az azokban található hangszereket, valamint a zeneipar fejlődését vizsgálja. A cikk szerzője hangsúlyozza, hogy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményei nemcsak a kereskedelem és vendéglátás történetét tükrözik, hanem a zeneipar fejlődésére is jelentős hatással voltak. A tanulmányban bemutatott források és zenével kapcsolatos dokumentumok értékes információkat nyújtanak a zene és a kereskedelem összefonódásáról. Török Róbert elemzése rávilágít arra is, hogy a zene nem csupán művészet, hanem gazdasági és társadalmi jelenség is, amely tükrözi a korabeli kultúra és életforma sajátosságait. A gyűjtemény gazdagsága lehetőséget ad arra, hogy a látogatók mélyebb ismereteket kapjanak a zeneipar történetéről és jelentőségéről.
A kiadványt a sokszínűség, az írások szakmai elmélyültsége és szerzőik tudományos felkészültsége jellemzi és minden hangszerrel foglalkozónak – legyen akár hivatásos vagy amatőr zenész, zenetörténész vagy éppen hangszerrestaurátor – melegen ajánlom olvasásra, hiszen a tanulmányok által sok hasznos, új ismerettel gazdagodunk.
Gombos László (szerk.): Hangszer vagy műtárgy? Tanulmányok hangszerekről, zenetörténetről, képzőművészetről. 127 oldal (Budapest: BTK Zenetudományi Intézet, ELKH, 2023) ISBN 978-615-5167-55-3.
