Deseő Csaba: Kettős fogás

0
1077

A Gramofon Könyvek sorozatban látott napvilágot ez az érdekes című könyv. Kettős fogásként szerepel a címlapon és a kötet gerincén, ám a belső címlapon már egybeírva, ahogyan a vonóshangszereken egyidejűleg megszólaltatott hangközöket szokás jelölni. Mégsem könyvelhetjük el egyszerűen sajtóhibaként, hiszen az ábra a két vonóshangszerrel arra is utal, hogy két hangszeren is talált fogást a komolyzenében és a jazz világában egyaránt ismert vonósjátékos.

A könyv hátoldalán Turi Gábor azzal kezdi méltató ajánlását, hogy „a magyar könyvkiadás nem bővelkedik zenei önéletrajzokban”. Ez így túlságosan sommás, és nem is napjainkra jellemző helyzetjelentés, hiszen az elmúlt években mind többen vállalkoznak ilyesmire (akár személyesen, akár „íródeák” közreműködésével). Az viszont tény, hogy a zenekari muzsikusok közül kevesen érzik szükségét annak, hogy pályájukat ily módon megörökítsék. Még akkor sem, ha szakmai életük több szálon fut (zenekari játék, rendszeres kamarazenélés, szólista-fellépések, tanítás). Érthető, ha arra gondolunk: aktív éveiben mindenkit lefoglalnak aktuális teendői, amikor pedig lenne idő ilyesfajta visszaemlékezésre, kiderülhet, hogy hiányoznak a konkrét adatok. Aki nem vezetett rendszeresen naplót, nem őrizte meg a naptárait, esetleg az emlékezetes fellépésekkel kapcsolatos sajtóanyagot, utólag csak sajnálkozhat…

De vannak, szerencsére, kivételek. Elég, ha Friedrich Ádámra utalunk, aki négy könyvet is írt, melyek közül az első – a szerző 80. születésnapja tiszteletére – második kiadást is megért. És azzal egyidőben, ugyancsak a Gramofon Könyvek sorozatában, nagy várakozást keltő kötet látott napvilágot, Deseő Csabáé, akinek az a specifikuma, hogy zenekari brácsás korában is aktív jazzmuzsikus (jazzhegedűs) volt. E kettősség növeli (megkettőzi?) a potenciális olvasótábort.

Deseő Csaba Márton Attilát kérte fel társszerzőnek és szerkesztőnek. Közös munkájuk élvezetes olvasnivalót kínál. Az életrajzi részletek hitelességét Deseő Csaba személyes közreműködése szavatolja, Márton Attila pedig egyszersmind az első szakmai olvasója is a leírottaknak. Deseő Csabának erénye az, ami íráskor egyszersmind hátrányként is jelentkezik: vélhetőleg kevés hasonló memoárkötetet olvasott. Erénye, mert modellek, típusok nem befolyásolják az anyag tárgyalásmódjában – ugyanakkor viszont elsőkönyvesként járatlan utat tapos.

Hangulatosan eleveníti fel a család történetét, egy darab történelem kel általa életre. Ahogyan pályára kerül, módosul a perspektíva, közelképek sorjáznak, a sok-sok konkrét adatból adódóan néha szinte afféle fotóalbum-kísérőszövegként. Minél inkább szakmabeli valaki, annál inkább átéli az egymást követő eseményeket (meghívásokat, fellépéseket). És igazából a bennfentes tudja, hogy mindaz, ami papírra került, csupán a jéghegy csúcsa, hiszen a tanítás időigényes (és idegölő) munkája csak röviden kerül említésre, jóllehet állandósult tevékenység hosszú időn keresztül. A zenekari munka is „folyamatos”, a kiemelkedő jelentőségű fellépések kerültek csak említésre. Bepillantást kapunk a külföldi utazások mindennapjaiba, a gondok-problémák, fennakadások kivédhetetlenségébe.

A könyv olvasása közben eszembe jutott, hogy egy zenekari csellóművész, aki később karmesterdiplomát is szerzett, megannyi koncertszereplés után az otthonos pódiumon karmesterként mennyire másként hallotta a zenekar játékát, mint az első pultnál (ráadásul, más is lett a felelőssége). Ennek a máshonnan-szerzett tapasztalat-élménynek a birtokában könnyű volt megértenem, hogy miért nincsenek olyan élménybeszámoló részletek előadásokról, mint amilyeneket karmesterek könyveiben olvashatunk. A zenekari zenész (eszerint) másként éli meg a fellépéseket, a tényleges aktivitás kevesebb időt-figyelmet hagy a később verbalizálható részletek számára.

Deseő Csaba elismerésre méltó visszafogottsággal ír az olyan időszakokról is, amelyek annakidején nagy vihart kavartak. Nem tetszeleg a bennfentes pózában, utólag nem adja az okosat – rendkívül szimpatikus ez.

A jazzmuzsikus élete pointillista a zenekari játékoséhoz képest. Nagyobb a szerepe a véletleneknek, a találkozásoknak és ígéreteknek, amelyek szerencsére kiválóan működtek. Viszont épp ezek a búvópatakmód működő nemzetközi kapcsolatok mutattak rá egy sajátosságra a zenekari életet illetően. Személytelen a szimfonikus zenekari környezet (leszámítva az említett karmestereket) – nem tudni, ki volt a pulttársa, melyik koncertmesterekkel szeretett leginkább játszani, a zeneirodalom mely korszaka áll hozzá legközelebb. Talán azért, mert nem volt beleszólása, a munkahellyel és a próbák és fellépések időbeosztásával együtt eleve adottnak kellett elkönyvelni a játszanivalót is? Ízlésben és érzelmileg akkor is kellett valahogy viszonyulni mindahhoz, ami hosszantartó-rendszeres elfoglaltságot jelentett… Ebbe a (kétségtelenül megélt) szegmensébe muzsikus-létének még most, a zenekari játéktól rég elbúcsúzva sem avatja be olvasóit a művész. Maradnak az adatok, amelyekből ily módon is érdekes kép rajzolódik ki.

Arra is egy zenekari muzsikus hívta fel a figyelmemet, hogy milyen árnyaltan fejezi ki a muzsikus-lét egy jellegzetességét a magyar nyelv. Hangszerjátékos, mondjuk – tehát, a hangszeres: játszik. Hogy ez a játék professzionális színvonalú legyen, mi az ára, azt ki-ki a saját bőrén tudja megtapasztalni. Ám amíg ez a játéköröm él az előadókban (akár a nehéz feladatok megoldása feletti sikerélményként), számíthatnak arra, hogy játékukhoz partnert találnak a közönségben, amely korántsem elégszik meg a passzív jelenléttel, hanem arra törekszik, hogy minél értőbben részesüljön az élményekből.

A játék-öröm könnyebben utat talál a jazzmuzsikusok körében. A kislétszámú formációkban – miként az igényes kamarazenében – erősebb-hatékonyabb az egymásra-figyelés, a gyakran váltakozó „erőviszonyok” közepette. Vélhetően ezért más a személyessége a jazzélményeknek, mint a legrangosabb hangversenyeknek.

A kettős fogás: jó fogás, ezt érzékelteti az is, hogy Deseő Csaba nem akarja rangsorolni különböző tevékenységeit. Élményekben-eseményekben gazdag muzsikusélete méltán kapott megörökítést. Remélhetőleg sokan követik majd példáját, hogy a tanulságok egyúttal kamatoztathatóak legyenek a későbbi generációk számára is. (Fittler Katalin)