TISZTELETJEGGYEL
Csontos János
Aki csak kedveli a klasszikus zenét’ de aktívan nem műveli, be]e sem gondol igazából, mi is van voltaképpen egy Beethoven-szimfónia mögött. Vagyis hát jóhiszeműen azt feltételezi, hogy elsősorban Beethoven van mögötte no meg sok-sok megszállott, hozzáértő ember. akik szeretik és értik Beethovent. Rég rossz, ha egy hangverseny-látogatónak azzal kell foglalkoznia, hogy milyen úton-módon jön létre a zenei élmény, ahelyett, hogy minden pórusával a muzsika befogadásának adná át magát.
Az a szomorú fejlemény, hogy a sajtóban hovatovább túlsúlyba kerültek a szimfonikus zenekarok megélhetési és túlélési küzdelmével kapcsolatos tudósítások a művészi kérdésekkel szemben, a kibicet a rossz emlékezetű médiaháború hónapjaira emlékezteti. Akkor fordult ki a sarkaiból úgy a nyilvánosság, hogy maguk a hírek gyártói kerültek a lapok hasábjaira, a tévé- és rádióműsorokba: a valóság helyett a tükör saját magát mutatta felénk. Mostanában ugyanez történik a komolyzenei életben – annyi módosulással, hogy az emberek még kevésbé értik, mi folyik a kulisszák mögött. A Fesztiválzenekar decemberi ülősztrájkja nem csupán médiaesemény lett. hanem a bulvársajtónak is felkapott témája a történések mögé azonban viszonylag kevesen tudtak és akartak bepillantani.
Mint ahogy most sem ért a kívülálló egy sereg olyan adalékot és kijelentést, amivel naponta nyakon öntik. A Fesztiválzenekar rétestésztaként nyúló történetéből is csak nehezen lehet kiszűrni a tényeket: a főváros a költségvetéséből csupán 198 milliót akar adni a korábban elkényeztetett zenekarnak, míg az alapítvány 310 milliót gondolt. A két összeg között szemmel láthatólag áthidalhatatlan a szakadék – erre még maga Marschall Miklós, kulturális ügyekért felelős ex-alpolgármester, jelenlegi kuratóriumi elnök sem képes saját magával átfedésben megoldani.
Most Marschall még a Demszky-kritikáig is eljut, s bár arra azért nem vetemedik, hogy kultúraellenességgel vádolj a volt hivatali főnökét, azt megkockáztatja, hogy „kulturális ügyekben régóta rossz tanácsadói vannak”.
Az ellentétek most, a pénzínség idején buktak ki, holott alighanem az alapítástól „kódolva voltak”. Demszky 1992-ben – s jó darabig még később is – politikai aduként használta a Fesztiválzenekart; az idők változásával azonban egyre terhesebb kolonccá vált számára. Marschall sem állja meg, hogy ne tegyen maró megjegyzést a kulturális kormányzat közönyére – mintha az államnak bármi köze is volna egy fővárosi fenntartású zenekarhoz.
Az állam amúgy is más együttesben – stílszerűen az Állami Hangversenyzenekarban, most Nemzeti Filharmonikusokban – utazik. Mint fenntartó azzal is kiemelte a sorból ezt a társulatot, hogy miniszteri biztost nevezett ki a felvirágoztatására. Igaz, némiképp puccsszerűen: a bejelentés alkalmára összehívott sajtótájékoztatót jószerivel titokban tarották. s a biztos kinevezéséről a zenekar némelyik vezetője, sőt a kultuszminisztérium illetékes tisztségviselője is csupán a helyszínen ér1esült.
Mindez azonban épp olyan részletkérdés, mint az. hogy Fischer Iváné lesz-e (új néven) a Fesztiválzenekar, vagy Demszky Gáboré (a régin). A staggione-rendszer valószínűleg a sztárzenekar végét jelentené, a csökkentett költségvetés talán csak a fischeri zeneigazgatásét. Abban viszont párhuzamot lehet vonni a Fesztiválzenekar és az NFZ között. hogy mindkét esetben a zenei kirakat létrehozása a cél. Ez (bár lehet „villogni” vele a külföld előtt), aligha segít a szimfonikus zenekarok többségének gondjain – azokén, akikre a munka dandárja vár. Ők továbbra is ki vannak szolgáltatva fenntartóik kénye-kedvének. s az egzisztenciális gondjaikra sem jut annyi aggódó figyelem, mint a reflektorfényben tündöklőkre. Vannak persze bíztató momentumok is: Hajdu István rádióelnök például kategorikusan cáfolta, hogy amíg ő áll az intézmény élén, valótlan híresztelés az, hogy bármennyit is átcsoportosítanának a rádiós művészeti együttesek – így a Rádiózenekar költségvetési támogatásából. Hajdu fél évig még biztosan elnök lesz – más zenekarok még ennyi garanciát sem kapnak a jövőre nézvést. A koncertlátogató nem kíváncsi a hangverseny hátterére – nem is várható el tőle. Meglepetés legfeljebb csak akkor fogja érni, ha azt kell tapasztalnia: a sok bába között maga Beethoven is elveszett.
