Szabó Ferenc János Phd-értekezése az első magyar Puccini-hősnőről
Tallián Tibor Schodelné Klein Rozália 19. századi magyar operaénekesnő életét és művészetét feldolgozó alapvető monográfiáját örvendetes módon máris követte egy hasonlóan részletes előadóművész-monográfia a hazai operaművészet másik állócsillagáról, Szamosi Elzáról, a budapesti és észak-amerikai Puccini-bemutatók ünnepelt hősnőjéről. Az élvezetes, közérthető stílusban megírt Phd-értekezés, amely könyv alakban egyelőre sajnos nem elérhető, egy fiatal zongoraművész és zenetörténész, Szabó Ferenc János Phd – tanulmánya, amely 2018-ban Dalos Anna témavezetésével készült, akárcsak Szabó 2012-es keltezésű DLA-disszertációja, Szamosi kor-és pályatársáról, Karel Burian cseh hőstenorról.
Szabó Ferenc János ígéretesen kibontakozó zenetörténészi munkásságának köszönhetően már eddig is hiánypótló műveket hozott létre a mostanáig meglehetősen mostohán kezelt előadóművész-monográfiák műfajában. Mint ő is utal rá, annak ellenére, hogy az előadóművészek, és közöttük is elsősorban az énekesek – mindig is a művelt világ figyelmének reflektorfényében álltak, ez az érdeklődés nem annyira a zeneszerző-életrajzokhoz hasonló felkészültséggel megírt, tudományos igényű tanulmányokban fejeződik ki, mint inkább a rivaldafényben állók magánéletét kísérő hétköznapi aktualitásokkal fűszerezett népszerű megközelítésben.
Mind Schodelné, mind Szamosi Elza jelentős sikereket ért el külföldi operaszínpadokon is, ennek ellenére művészetükkel elsődlegesen a hazai operakultúra megalapozásához, illetve kibontakozásához járultak hozzá. Pályafutásuk részletes bemutatása és értékelése ezért elsősorban a magyar művelődéstörténetet múlhatatlan érdeke. Ezzel a gondolattal vigasztalhatjuk magunkat azért a szinte behozhatatlan hátrányért, hogy az ilyen feltáró jellegű, bőségesen adatolt tudományos munkák egyelőre csak a magyarul olvasó szűk kisebbség számára hozzáférhetőek, és nem válhatnak a tágabb nemzetközi nyilvánosság közkincsévé, mint például a disszertációban is hivatkozott spanyol gyökerű francia énekesnő és zeneszerző Pauline Viardot-Garcia német nyelvű életrajza.
Szamosi Elza működése már a hangrögzítés feltalálása utáni időszakra esett, ami – szemben a hangrögzítés előtti időben működött előadókkal – további nehézséget jelent a monografikus feldolgozás tekintetében. Nem véletlen, hogy Szabó Ferenc János másik fontos kutatási területe éppen a magyarországi hangrögzítés története, mert dolgozatában ebben a vonatkozásban is nagyon sok érdekes, új információt és hasznos szempontot oszt meg olvasóival a korai hangfelvételek elemzésére és értékelésére vonatkozóan. Rámutat azokra a nehézségekre és buktatókra, amelyeket tekintetbe kell venni egy századfordulón élt operaénekes kvalitásainak és előadó-művészetének tárgyilagos megítélése érdekében. Ezzel el is érkeztünk a disszertáció egy másik fontos témájához az interpretáció történetéhez. Örvendetes módon egy másik magyar zenetörténész, a Sydneyben élő Fábián Somorjay Dorottya Bach hegedű-szólószonátáinak interpretációs kérdéseiről 2015-ben megjelent úttörő munkája óta az interpretáció történetének kutatása további új kérdésekkel és gondolatokkal gazdagodott, amelyek a zenetörténész Szabó figyelmét sem kerülték el értekezésének megírásakor. A Zeneművészeti Egyetem ének tanszakának gyakorló korrepetitoraként azonban a zongoraművész Szabó is számos finom megfigyeléssel árnyalja azt a képet, ami a múlt ködén át csak halvány és elmosódott körvonalakkal engedi sejtetni Szamosi Elza temperamentumos színpadi figuráját és sokrétű – szecessziós – énekművészetét.
A tágabb kontextusú, all-round társadalomtudományi megközelítés jegyében Szabó Ferenc János kitér Szamosi Elza személyiségére, művész-egyéniségére is. Megállapítja, hogy művésznőnk bizonyos tekintetben már az úgynevezett „new woman” típus előfutára volt, nem mint feminista – hiszen távolról sem volt az -, hanem elsősorban társadalmi státuszának hivatásából eredő modernsége okán. Jóllehet Szamosihoz hasonló független nőtípusok már korábban, és vele egy időben is feltűntek a magyar operajátszás és színházművészet horizontján, Szamosi azonban kitűnt közülük mind anyagi függetlenségével, mind konzervatív, családi mintákhoz nem kötődő életvitelével. A modern kommunikációs jelenségek hőskorára visszautalva Szabónak arra is van gondja, hogy A díva című fejezetben az énekesnőt, mint interjúalanyt ábrázolja.
Szabó Ferenc János értekezése két részre tagolva tárgyalja Szamosi Elza pályáját. Az első, életrajzi rész időrendi sorrendben, bőségesen adatolva egészíti ki annak mindeddig fölöttébb terjedelmes hiátusait. Különösen figyelemreméltó az amerikai vendégszereplésekről szóló fejezet, valamint az a rész, amely mintegy visszatekintve fejti fel Szamosi Elzának a kulturális emlékezetben megőrződött alakját, és annak kollektív tudatformáló hatását.
A rövidebb, interpretációtörténeti rész elsősorban a különböző egykorú és egymás mellett élő előadói stílusok alapján elemzi Szamosi művészetét mindenekelőtt kottákra, hangfelvételekre és a minuciózus alapossággal összegyűjtött és gondosan feldolgozott sajtókritikákra alapozva. A szerző azonban nem marad adósunk a szerepkarakterek jellemzésével sem, illetve – hasonlóan az első részhez – értékeli Szamosi hatását – ezúttal mint operaénekesi mintát. Az értekezést terjedelmes függelék zárja, amely igyekszik megeleveníteni e sajnálatosan rövid életű művész pályafutását a színpadi repertoár, illetve a fellépések jegyzéke, fényképek, levelek – köztük Pucciniéi – és naplójegyzetek, valamint diszkográfia és archív dokumentumok segítségével.
Imponáló az a hatalmas apparátus, amelyet Szabó felvonultat a sajtó- és hanglemeztörténet, a kritikai források, a személyes tudományos kapcsolatrendszer, a visszaemlékezések, a társadalomtudományi és irodalmi közeg, valamint a zenetudományi szakirodalom terén. Értekezése mintaértékű abban a tekintetben is, ahogyan egy meglehetősen pontatlanul dokumentált, rövid, ám annál gazdagabb énekesi pályát a maga teljességében igyekszik feltárni és elénk állítani. Talán lehetett volna merészebb egyes következtetések levonásában, de alapvető kutatásai nyomán ezt megtehetik az utána jövők, akiknek munkájához – túlzás nélkül állíthatjuk – iskolateremtő módszereket és szempontokat is kínál. Arról álmodni sem merünk, hogy művész-monográfiája esetleg angolul is – legalább az Egyesült Államokbeli turnékról szóló fejezet – megjelenik, de talán lesz olyan kiadó, alapítvány, vagy bármily önzetlen támogató, aki felismeri Szabó Ferenc János doktori értekezésének egyedülálló hozzájárulását a hazai interpretáció- és művelődéstörténethez, és a magyar művelődés múltja iránt érdeklődő nagyközönség számára könyv formájában is hozzáférhetővé teszi ezt a lebilincselően gazdag és eleven pályaképet. (Kaizinger Rita)
