Január elsejétől Dubóczky Gergely a székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekar vezető karmestere. A fiatal dirigens eddigi tapasztalatairól, a zenekarral kapcsolatos terveiről, az általa megálmodott előadásokról és a vezénylésről vallott nézeteiről nyilatkozott.
Az életrajzában az áll: van egy matematikus diplomája. Hogyan lett mégis karmester?
A diplomát az ELTE-n szereztem, alkalmazott matematikus szakon. Az analízis szigorlat után már mindegy volt… Komolyra fordítva: a Szabolcsi Bence Zeneiskolában tanultam zongorázni. Nem jártam konziba, de az Eötvös Gimnázium mellett folyamatosan zenéltem; zongoráztam, később csellóztam, fagottoztam, a Postásban jazz-zongorával és a Continuóban hangképzéssel foglalkoztam. Érdekelt a matematika is, de hamar világossá vált számomra, hogy nem az az én utam. Elkezdtem zongorakísérői feladatokat vállalni, nyári zenés színházi előadásokat vezényeltem, tapasztalatokat gyűjtöttem. Ennek az alapozó tevékenységnek ma is nagy hasznát veszem.
Akkor matematikusként nem is dolgozott soha?
Felvételi előkészítőt tartottam egy rövid ideig. Aztán az így megkeresett pénzből jártam snowboard-túrákra…
A Szabolcsi Bence Zeneiskola megadta a kellő alapot a későbbiekhez?
Teljes mértékben. Egy pezsgő zenei műhely volt, ahol állandóan történt valami izgalmas, talán ezért sem volt igényem arra, hogy konzervatóriumba menjek. A gimnáziumban németóra helyett ugyan néha összhangzattan leckét írtam, de a két iskola nem volt összeegyeztethetetlen.
Diplomás karmesterként hol kapott először feladatot?
Az első komoly megbízás a Nemzeti Filharmonikusoktól érkezett; fantasztikus pályakezdés volt Kocsis Zoltánnak asszisztálni. Rengeteget tanultam tőle és a zenekartól is. Később kapcsolatba kerültem a Fesztiválzenekarral. Itt az asszisztencia mellett is rengeteg lehetőséget kaptam; dirigáltam gyerekopera-előadásokat, Pécsett egy Sosztakovics-szimfóniát, illetve a tavalyi évadban a FIÚK sorozatban a Zeneakadémia nagytermében vezényelhettem a zenekart. Nagyon hálás vagyok Fischer Ivánnak a bizalomért, a Fesztiválzenekarral fantasztikus élményt jelent nekem a közös munka.
A saját együttese, a Budapest Sound Collective – a létszámon túlmenően – miben más, mint az Ön által dirigált nagyzenekarok?
A Budapest Sound Collective egy progresszívebb, kísérletező együttes. Évente csak egy-két előadást tartunk, de azok egészen mások, mint a nagyközönség által megszokott koncertek. Sok esetben társművészeteket is bevonunk, és gyakoriak a komponált koncertprogramok. Ilyen volt a CAFe Budapest fesztiválon bemutatott Elemek sorozat is, ahol a zenei hang különböző alaptulajdonságait jártuk körül. Az “Elemek Vol 1 – Tér” esetén például a hang és a tér viszonyát vizsgáltuk; a különböző műveket úgy válogattuk össze, hogy a koncerthallgató is részesévé váljon ennek a viszonynak, megtapasztalhassa a teret, mint közeget, ahol a zene megszületik. Ehhez segítségül hívtuk a Prague Modern egy installációját, és egy különleges erdő is inspiráció forrásául szolgált: a svédországi Alnarp tájépítészeti laboratóriumának ösvényein végighaladva a változó tér – a más és más fafajtákkal beültetett erdőrészek – akár zenei gondolatként is értelmezhető.
Kik látogatják a Budapest Sound Collective hangversenyeit?
Nagyon fontos, hogy – dacára az olykor nehezebb műveknek – nem hagyjuk fogódzó nélkül a közönséget. Ezeknek a komponált programoknak az egyik nagy előnye, hogy adnak egy vezérfonalat a hallgatónak, aki emiatt a megszokott sztereotípiák nélkül, egy naiv, nyitott tudatállapotban hallgatja a műveket. Ez az ideális – így talál legkönnyebben egymásra a zene és hallgatósága. Ennek megfelelően nagyon vegyes közönségünk van, és örömömre szolgál, hogy rengeteg, egyébként koncertre nem rendszeresen járó ember kíváncsi ezekre a programokra. Egyébként ez egy nagy munka, egy-egy ilyen komponált programot leghamarabb fél év alatt tudok összerakni.
Emellett hosszú évek óta vezeti a Medikus Zenekart is!
Igen, velük immár nyolcadik éve folyamatosan dolgozom. Mindig jönnek új, a Semmelweis Egyetemre járó hallgatók, de rezidens orvosok is játszanak velünk. Ez az együttes a célját tekintve alapvetően amatőr egyetemi zenekar, ami hatalmas teljesítményekre képes: most játszottunk Dvořák: Újvilág-szimfóniát, Mahlertől az Egy vándorlegény dalait a Zeneakadémián egy jótékonysági hangversenyen, és már készülünk a következőre. Igaz, hogy az egyes koncertekre nagyon hosszan próbálunk, de végül mindig összeáll a program. Bár elég nagy közönségük épült ki mára, a zenekar nem szakadt el az Egyetemtől: játszanak a különböző rendezvényeiken, mert az Egyetem vezetésének is igénye, hogy folyamatosan jelen legyenek. Büszkék az együttesre. Manapság ez a reneszánsz széles-látókörűség sajnos hiánycikk. Általában az amatőr zenejátszás sincs kellően megbecsülve, pedig komoly szerepe van abban, hogy a szélesebb társadalmi rétegek megőrizzék a kapcsolatot a zenével. Elképesztően sokat tud adni a tagoknak a zene, emellett koncertlátogató és értő közönséggé válnak. Most különben azon dolgozunk, hogy legyen a zenekar mögött egy alapítvány, ami a működési keretek megteremtésével garantálja a hosszú távú fenntarthatóságot.
A közelmúltban nagy változás történt az életében, mert az Alba Regia Szimfonikus Zenekar vezető karmestere lett. Hogyan készül az új feladatára?
A székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekarban nagy átalakulások zajlanak. Több muzsikus csatlakozik most a zenekarhoz, és együtt találjuk ki, hogy fogjuk a zenekart tovább építeni. A titulusok másodlagosak, a szándék a fontos: van egy műhely, ahol új dolgok alakulnak ki. Én tavaly februárban dolgoztam velük először, az együttműködés remekül sikerült. Ennek, és néhány ezt követő közös munkának az eredményeként érkezett a felkérés ifjabb Major István részéről.
Milyen célokat tűzött ki maga elé az első időkre?
Először rendbe kell rakni a szerkezeti dolgokat; komolyabb célokhoz komolyabb struktúra kiépítése szükséges. A munkát már elkezdték, jó irányba halad az együttes. A legfontosabb, hogy pontos, türelmes, koncepciózus munkával társulatot építsünk, ez minden hosszú távú cél elérésének az előfeltétele. Van tennivaló bőven: be kell vezetni az együttest a hangversenyéletbe, új színházi produkciókat kell létrehozni, fontosnak tartjuk az egyházi alkalmakon való részvételt és különös gonddal készítjük elő az ifjúsági programjainkat. Egy vidéken működő zenekar esetében nagyon fontos feladat az is, hogy ellássa minőségi zenével a térséget. A város hangversenytermet szeretne építeni – ennek elkészültéig pont elég idő van arra, hogy látványos fejlődéssel komoly eredményeket érjünk el. Eddigi saját együtteseimnél sokkal kisebb rendszerekben kellett gondolkodnom, a nagyzenekaroknál pedig kevesebb operatív feladat hárult rám. Emiatt a fehérvári felkérés egy újszerű feladat, izgalmas kihívás.
A művészi munkában milyen lépéseket lát szükségesnek?
Nagy szerencsém van abban, hogy a vezetéssel hasonlóan gondolkodunk. Selmeczi Gábor koncertmester tapasztalata is hatalmas segítség. Az a célunk, hogy kialakítsunk egy kreatív és termékeny attitűdöt a zenekarban, ahol az egyéni teljesítmény és tehetség közvetlenül kibontakozhat – csakúgy, mint a kamarazenében. Társulattá kell válni. Most adottak a feltételek ahhoz, hogy kipróbáljuk, itt és most mit lehet alkotni együtt a muzsikusokkal. Ez egy tanulási folyamat, aminek ha van is receptje, túl nagy hagyománya itthon biztosan nincs. Régi közhely, hogy a zenekar egy minitársadalom, ahol egyéni felelősségvállalással kell tenni az együtt megvalósítandó közös célokért. Az Alba Regiánál már az első közös koncertünknél átéltem, hogy bár komoly tehertétel elé lett állítva a zenekar, mindent megtettek – és elhivatottan! – a siker érdekében. Ilyen hozzáállással érdemes elindulni, és valami újat létrehozni.
A többi zenekarral, együttessel való munkáját fogja folytatni a fehérvári feladatokkal párhuzamosan?
Természetesen igen. Persze most a kezdeti időszakban nyilván sok a tennivaló, de emellett egyéb kötelezettségeimet sem hanyagolom el.
A zenekar igazgatója, ifjabb Major István említette, hogy Ács Jánossal együtt fognak dolgozni. Szándékoznak-e nyitni a színpadi zene, az opera irányába?
Mindenképpen, hiszen Ács Jánosnak ez a szakterülete! Tárgyalások folynak a Vörösmarty Színházzal közös produkciókról is; ha a fenntartó támogatja az elképzeléseket, lehet nagyot álmodni.
A vezénylésében nagyon hangsúlyos a bal kézzel való irányítás; van ennek valamilyen különös oka?
Alapvetően balkezes vagyok, és a kezdeteknél valóban nagyon kellett figyelnem a jobb kéz feladataira. Ám ez mára nagyon kényelmessé vált – a bal kezemmel sokkal könnyebben találok differenciáltabb gesztusokat egy-egy zenei szándékhoz. A gesztuskészlet egyébként alig tanítható, mindenkinek meg kell találnia a saját megoldásait.
Milyen feladatok várják a közeljövőben?
Márciusban van két különböző program is a székesfehérvári zenekarral – az egyiken egy Mahler-szimfónia tétele is előkerül, amit már régen szerettem volna elvezényelni! Aztán Pécsre utazom: az eredetileg a Budapest Sound Collective-vel bemutatott Haydn-Esterházy-Nádler: Hét utolsó szó ottani előadása különlegesnek ígérkezik, nagyon várom az együttműködést a Pannon Filharmonikusokkal. De ugyanebben a hónapban a Bartók Konzervatórium zenekarával is fogunk játszani a Zeneakadémián, a Solti-teremben; itt a zenei versenyeken eredményesen szereplő hallgatók kapnak majd szólólehetőséget. A zenekari játék tanítását különben szeretem és fontosnak tartom. Izgalmas, ahogy a növendékek elsajátítják az alapokat, másfelől ez az utánpótlás kérdése miatt is kardinális: hallatlanul fontos lenne, hogy az alapszinttől egészen a felsőfokig létezzen a zenekari játéknak egy olyan iskolája, ahol mindenki el tudja sajátítani ezt a tudást. Látjuk is, tapasztaljuk is, hogy rendszerszinten ez sajnos ma nincs a helyén. Visszatérve: a konzervatóriumi zenekarban egészen különös módszerekhez kell olykor folyamodni, igazi kihívás megtalálni a megoldást egy-egy helyzetre. Olykor trükkökre van szükség; ezek lehetnek hangszer nélküli szituációs játékok, de olyan is volt már, hogy mesét olvastattam hangosan.
Hogyan segíti a felolvasás a zenekari játékot?
Akkor épp a Hebridák-nyitányt próbáltuk, és sehogy sem akart megszületni a tengeri utazás hangulata. A következő alkalommal bevittem egy Benedek Elek-mesekönyvet, és kértem, olvassák fel hangosan a mese kezdősorait. Persze eleinte röhögcséltek a feladaton, aztán rákaptak a megformálás ízére. Meg kellett találni a narratívát, azt az elbeszélési módot, amivel érdekessé lehet tenni a jól ismert fordulatokat – Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, és így tovább. Úgy kellett elmesélniük, hogy egy kisgyerek összekuporodva, kíváncsi szemekkel várja a folytatást. A zenekarnak persze nem mondhatom azt, hogy narratíva, de ez átbillentette őket – rögtön meglett a nyitány karaktere! Egyrészt számomra is izgalmasak ezek az órák, sokat tanulok a növendékekkel való munkából; másrészt az ártatlan felfedezés örömét látom magam előtt.
Hogyan látja a mai emberek zenéhez fűződő viszonyát?
A hangversenyélet változóban van; ez szükségszerű, hiszen a társadalom is viharos változásokon esik át. Mivel az interneten bármit meg lehet hallgatni, amire az ember kíváncsi, komoly munkát kell abba fektetni, hogy a zenével való viszonyt újradefiniáljuk. Többek közt ezt szolgálja az amatőr zenélés is, amiről az imént volt szó. Másrészt a muzsikusok felelőssége is, hogy a zene utat találjon a ma emberéhez. Ezért gondolom, hogy progresszív műfajokkal kell dolgozni. A remekművek örök értékeket közvetítenek, a művész azonban a saját korára reflektál – a mi feladatunk kérdéseket felvetni, amik valamelyest segítik a világ és önmagunk megértését. A társművészetek követése és bevonása ezért is hallatlanul érdekes: lenyűgöző és inspiráló, hogy egy író vagy egy festő ugyanarra a kérdésre milyen válaszokat talál. Ha talál. Az emberi létnek az alapvető kérdéseivel mindenki találkozik, és erre a virtuális világ nem ad valódi választ. A koncerteken azonban a zenével a hallgatóság számára megnyílik egy új dimenzió, az itt eltöltött idő értékesebbé, megélt idővé válik. (Mechler Anna)