Malina János
Szolnoki Szigligeti Színház
Hiába, az embernél nincs semmi csodálatosabb. Bámulatos például az a képessége, hogy a legelemibb tényekre is fittyet hányjon, ha személyes érintettségről van szó. Itt van mindjárt a „Haydn-oboaverseny” esete. Minden hivatásos oboistát abban a hitben nevelnek fel, hogy Haydnnak van egy C-dúr oboaversenye (variáns: van egy C-dúr oboaverseny, amelynek lehet, hogy Haydn a szerzője). Ezzel szemben a valóság az, hogy Haydn nem írt sem C-dúr, sem semmilyen más oboaversenyt, és a szóban forgó művet semmilyen korabeli adat sem kapcsolja Haydnhoz. Erről teljes az egyetértés a Haydn-kutatók körében. Mármost, ha valaki megpróbált már vakmerő módon meggyőzni erről egy oboistát, akkor tudja, hogy ilyenkor az illető rúgni-harapni kezd, és felháborodottan utasítja vissza azt az elvetemült kísérletet, amelynek célja, hogy megfossza őt kedves Haydn-oboaversenyétől.
Hasonló a helyzet azzal a két kürtre és zenekarra komponált versenyművel, amelyet egy németországi kézirat alapján publikált egy holland kiadó jó fél évszázaddal ezelőtt – a kézirat lelőhelye után nevezzük egyszerűen harburgi koncertnek. A kürtjátékosok nyilván nagyon örülnének annak, ha a négy Mozart-és egy fennmaradt Haydn-szólókoncert mellett egy Haydn-kettősverseny is gazdagítaná a klasszikus repertoárjukat, ezért ezt a bizonytalan szerzőjű kompozíciót azóta is öntudatosan Haydn-műként játsszák, jobb esetben zárójelben, lábjegyzetben vagy apró betűvel utalva arra, hogy az attribúció kétséges.
A darab népszerűsége töretlen; csak néhány hónapja hallottam utoljára egyik vidéki zenekarunk koncertjén, és most a Szolnoki Szimfonikus Zenekar június 5-i hangversenyén is megszólalt. Itt nem vacakoltak azzal, hogy a kétségeknek a koncert nyomtatott programjában is teret biztosítsanak: ott nemes egyszerűséggel „Joseph Haydn: Esz-dúr kettősverseny Hob. VIId:2” formában szerepelt a darab, mintegy a Haydn-műjegyzékszám jogos viselőjeként. Ám természetesen nem az ilyen jegyzékszámú, elveszett Haydn-kompozíciót hallhattuk, hanem az említett harburgi koncertet. Amelynek bizonytalan ugyan a szerzője, afelől azonban, mint mindjárt kiderül, nem lehet kétség, hogy a szerző nem Joseph Haydn.
Szolnokon a műsorszámokat bevezető hölgy mindenesetre – az írott programmal ellentétben – jelezte, hogy el kell mondani egyet-mást a darabbal kapcsolatban. Haydn öt kürtversenyt komponált – kezdte a történetet. Ebből az ötödik lehet, hogy azonos a másodikkal, az elveszett Esz-dúr kettősversennyel – magyarázta a bizonyítványt. Igen ám, de Haydn csak úgy írt öt kürtversenyt, hogy a tévesen neki tulajdonított darabokat is számoljuk. Tehát Haydn öt kürtversenyt írt, ebből három az ő műve – foglalhatjuk össze a helyzetet röviden. (Bár az öt persze akkor sem jön ki, mert ha igaz a feltételezés, és a két kettősverseny azonos egymással, akkor már eleve csak négy darabról lehet szó – de ne kukacoskodjunk.) Csakhogy van még egy bibi: a harburgi koncert kéziratán nincs megadva szerző, valamikor később viszont egy ismeretlen kéz ráírta, hogy Michael Haydn műve. Az ilyen utólagos attribúcióknak az értéke meglehetősen bizonytalan, sokszor hallomáson vagy találgatáson alapulnak – de ha ezt elfogadnánk, akkor éppen azt bizonyítaná, hogy nem Joseph Haydn a komponista. Erről persze Szolnokon nem volt szó, ehelyett a szokásos ultima ratio került elő, amelyet korábban már a másik vidéki zenekar enyhén ingerült művészeti vezetőjétől is hallottam: voltaképp miért is ne lehetne a harburgi versenymű azonos a Hob. VIId:2-vel?
Ügyesen kivágták magukat – csettinthetnénk elégedetten, ám az a helyzet, hogy ez a próbálkozás halva született. Aki ugyanis a Hoboken-műjegyzéket nem csupán arra használja, hogy az ottani műjegyzékszámokat – kérdőjel nélkül – bizonytalan szerzőjű kompozíciók mögé biggyeszti, hanem ki is nyitja, akkor abban a Hob. VIId:2 adatai között ott találja az elveszett versenyműnek az OSZK-ban található, a zeneszerző által kontrollált Haydn-katalógusban megőrzőtt incipitjét, ami – minő balszerencse! – nem azonos a harburgi koncert kezdetével. Ez pedig azt jelenti, hogy semmi sem jogosít fel minket arra, hogy a népszerű kettősversenyre akár feltételesen is Haydn-műként hivatkozzunk; még kevésbé arra, hogy egy valódi Haydn-mű Hoboken-számával ruházzuk fel.
E kis kitérő után nem egyszerűen témát váltunk, de beszámolónk hangulata is ellentétébe csap át. A harburgi kettősversenyt ugyanis egy remekül sikerült hangverseny egyik műsorszámaként hallhatta a közönség a Szigligeti Színházban, Izaki Maszahiro fő-zeneigazgató vezényletével. Az évadot lezáró koncertnek már a programja is változatos és eredeti volt: három, különböző zenetörténeti korszakot képviselő fúvós versenyművet követően egy 20. századi japán szerző fiatalkori, nemzetközileg is feltűnést keltő, de nálunk ismeretlen, szimfóniaszerű zenekari kompozíciója zárta az est műsorát.
Nyitószámként Ferdinand Davidnak, a kiváló hegedűsnek és karmesternek, a Mendelssohn-hegedűverseny címzettjének kora romantikus művét, a harsonára és zenekarra írt Concertinót hallhattuk (a program valamiért egyszerűen „Harsonaverseny”-ként említi). A fiatalkori kompozíció kifejezetten invenciózus, szépen formált, élvezetes darab, s nem utolsó sorban remek játszani valóval szolgál a szólista számára, aki ezúttal Mester Ádám, a helyi zenekar szólamvezetője volt. Mester felvillanyozó hatást gyakorolt a közönségre: ragyogó, az ércestől a simogatóig ívelő spektrumot bejáró hangja, hasítóan tiszta intonációja, érzékenyen formált kantilénája (például az első tétel szívhezszóló melléktémájában), gyöngyözően egyenletes skálamenetei és a harcias zárótételben megcsillantott virtuozitása egyaránt hozzájárult játékának lelkes fogadtatásához.
Ezután egy még fiatalabb szólista lépett pódiumra Szabady Ildikó személyében. A szinte még friss diplomás művésznő Szervánszky Endre 1953-ban befejezett Fuvolaversenyének magánszólamát játszotta el figyelemre méltó érettséggel és hallatlan magabiztossággal. Szabady ezüstös és édes, zörejmentes, kevéssé vibrált fuvolahangja önmagában is rendkívül figyelemreméltó, de az volt játékának koncentráltsága, precizitása, erőlködésmentes és könnyed virtuozitása is. Negatívumként legfeljebb némi visszafogottságot, hűvösséget lehetne említeni, de ez sem választható el igazán a mindenütt jelenlevő kontrolláltságtól és elegáns kiegyensúlyozottságtól, amely már-már klarinétszerűen sima és nyugalmat árasztó dallamíveit is megalapozza. Örömmel tapasztaltam továbbá, hogy a karmester és a zenekar a Szervánszky-mű sokszínű karaktereinek és a bonyolultabb partitúra kihívásainak is jól meg tudott felelni.
A szünet után következett az ominózus harburgi kétkürtös Esz-dúr versenymű, Kovács Gergely és Benyus János szólójával. Ők egy következő, rutinos generáció képviselőiként megint csak igen meggyőzően muzsikáltak. Ez a darab nem követel a szólistáktól az előző két versenyműhöz hasonló virtuozitást, a művészek kvalitásai azonban itt is világosan megmutatkoztak a tökéletesen egymáshoz csiszolt hangszínekben és intonációban, vagy a nyitótétel gyors hangrepetícióinak teljes szinkronitásában.
A hangverseny eddigi részét tehát három, változatos súlyú és stílusú versenymű egyaránt kiváló szólóteljesítményekkel szolgáló, élvezetes előadása alkotta. Az ismeretlen, tisztán zenekari zárószám előtt még nem tudhattuk, folytatódik-e a koncert addigi lendülete. Az aggodalom azonban fölöslegesnek bizonyult. Jaszusi Akutagava háromnegyed évszázados zenekari darabja, a Trinità sinfonica nem szolgált ugyan revelációval, mégis voltak ma is elevenen ható, eredeti részei; a zenekar pedig továbbra is – és ebben a vármegyeháza dísztermében megszokottnál jóval kedvezőtlenebb akusztikában is – jól karbantartott és motivált együttesnek bizonyult.
Az 1948-ban írt, háromtételes mű nyitótétele meglepően kevéssé alapozott valamiféle keleties koloritra: meglepő különös módon inkább Hidas Frigyes vagy Sugár Rezső, illetve a korabeli szovjet zene hangvétele juthat róla az eszünkbe. (Pár évvel később a szerző hosszabb időre át is költözött a Szovjetunióba.) Harsány vagy éppen cirkuszi zenére emlékeztető részek váltakoznak benne hangfestő elemekkel vagy finomabb, kamarazeneszerűbb karakterekkel. A karmester mindvégig mintaszerűen tartotta kézben ezt a lendületes kavalkádot, és a mozaikkockákból összefüggő, követhető eseménysort alakított ki. A rejtélyes című, Andante tempójú középső tételre („Ninnerella”) viszont azonnal oda kellett figyelni, mert egy –harmóniailag és természeti képként – leginkább talán Griegre emlékeztető, zsongító-borzongató, végtelenített vonósszövevénnyel kezdődött, majd ebből lassanként, hatalmas fokozással, az összes dobfajta és a rezek csúcsra járatásával impozáns dinamikai és intenzitásbeli tetőpontot hozott létre, a színvilág különlegességét mindvégig megtartva. Majd a szellem fokozatosan visszakúszott a palackba, amelyből kiengedték.
Maszahiro a folyamatot hallatlanul hitelesen és szuggesztíven jelenítette meg, igazán váratlan és emlékezetes zenei élménnyel lepve meg a közönséget. Az Allegro assai zárótétel azután megint inkább hangos volt, mint újszerű; ebben hallhattuk talán a legtöbb – de meghatározó szerephez nem jutó – orientális színt, s a szocreál vonzódás is újra kitapinthatóvá vált. Mindazonáltal a szerzőnek itt is volt elég új ötlete ahhoz, hogy ne érezzük unalmasnak a darabot.
A zárótétel hatásos elvezénylése a középső tétel után már igazán nem volt nagy kihívás Maszahiro számára. A zenekar viszont, hogy végre a középpontba került, szinte újjászületett, s az egységesen megszólaló vonós szólamok mellett a sok exponált, kényes feladatot kapó fúvósok – különösen a klarinétosok, fuvolások, fagottosok, kürtösök – is ismételten remekeltek.