Réfi Zsuzsanna
Herboly Domonkos úgy véli, mindenki számára elérhetőnek kell lenni
Nagyon lényegesnek tartja a publikummal való kapcsolattartást, azt, hogy minél többen megismerjék a Nemzeti Filharmonikusoknál folyó munkát. Herboly Domonkos szerint, bár számos területen történtek előrelépések, több a koncertjük, nőtt a hallgatóságuk, s az edukációs programjaik is bővültek, fontos volna az is, hogy a béreik ne maradjanak el a többi zenekarétól és kórusétól, hiszen emiatt már veszítettek el kollégákat. A Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója azonban hangsúlyozza, nem szeretnék, ha ez más együttesek rovására történne. Herboly Domonkossal eddigi eredményekről, távlati tervekről beszélgettünk.
– Több mint egy évtizeddel ezelőtt kezdte az igazgatói pályáját Debrecenben, ahol négy éven keresztül töltötte be ezt a posztot. Hogyan látja, az utóbbi esztendőkben miként változott az igazgatók szerepköre?
– Bár nagyon sok minden történt, azért azt kell mondjam, hogy amikor két évvel ezelőtt visszatértem a zenei világba, megállapíthattam, a szereplők zöme ugyanaz maradt, aki korábban volt, s a feladatok sem bővültek jelentősen. Ma is ugyanazokkal a gondokkal kell megküzdenünk, mint korábban. Érdekes módon abban az évben vezették be a TAO-t, amikor az utolsó munkanapjaimat töltöttem Debrecenben, ami újdonságot jelentett a korábbi esztendőkhöz képest, most pedig ismét egy ilyen, de fordított változásra várunk… Miközben azt látom, a tennivalók nem változtak különösebben, visszatértemkor meg kellett állapítanom, sok újító ötlettel gazdagodott a zenei világ, s néhány zenekar nagyon szimpatikus módon fejlődik, aminek örülök, de persze ez azt is jelenti, hogy a versenytársak erősödnek.
– Ismét olyan társulatnak lett a vezetője, ahol zenekar és kórus működik… Azt látom, ezért is tartja lényegesnek – erről beszélt az egyik nyilatkozatában -, hogy az énekkar ugyancsak fontosnak érezze magát.
– Lehet, hogy én vagyok az egyetlen igazgató, aki mindhárom professzionális kéttagozatú társulatnál dolgozhatott, hiszen a debreceni évek után nagyon rövid időre a Rádió következett, aztán a Nemzeti Filharmonikusok. A tapasztalataim azt mutatják, nagyon más egy zenekar és egy kórus dinamikája. Ahogy – ezt az Örkényes esztendők megmutatták – egy színházi társulat működése szintén nagyon eltérő a zenei világhoz képest, mások a jó és a rossz feszültségek. A zenei társulatoknál eltérően reagálnak a muzsikusok és az énekesek egymás emberi tulajdonságaira. A kórustagok sokkal inkább lelki emberek, a pódiumon kívül is érzékenyebbek, szorosabbak az egymás közti emberi kapcsolatok. Éreztem azokat a közös irányokat, amelyek mindhárom énekkarra jellemzőek. Ők számos szempontból – mindegy, hogy Debrecenben vagy a fővárosban dolgoznak -, egy húron pendülnek. A zenekaroknál nincsenek ilyen hasonlóságok, mindegyik együttes más és más világ.
– A Rádiózenekarhoz számos konkrét tervvel érkezett, azután két és fél hónap elteltével már a Nemzeti Filharmonikusokat irányította. Milyen elképzelésekkel kezdett neki az itteni feladatának, és közel két év elteltével hogyan látja, mi minden valósult meg a terveiből?
– Hadd kezdjem az elején. Már a színháztól a Rádióhoz történő váltás is nagyon nehéz volt számomra. Nem azért távoztam ugyanis az Örkényből, mert nem éreztem volna ott jól magam, hanem mert adódott a feladat, a Rádió együtteseinek az irányítása. Kapacitáltak a zenész kollégák, s bár kezdetben kitartóan hárítottam, egyre inkább azon járt az agyam, hogyan lehetne ott javítani a helyzetet, mennyi mindent lehetne fejleszteni. Hosszas hezitálás, a családdal való egyeztetés után döntöttem úgy, vállalom. Kész programmal érkeztem a Rádióhoz, ehhez képest nem sokra rá minden megváltozott. Meg is ijedtem kicsit, hiszen a Nemzeti Filharmonikusoknál minden működött, az itteni struktúra, feladat nagyon más lett, mint a Rádiónál. A két együttesnek más a múltja, a küldetése, és ne feledjük, akad itt egy kottatár is… Ahogy aztán kezdtem megismerni a szervezetet, egyre jobban láttam azokat a területeket, amelyeknek a jobb működéséért tudok tenni. Sikerült elindulni egy úton, úgy látom, az irány alapvetően jó. Ma már tisztában vagyok azokkal a célokkal, amelyeket el szeretnék érni néhány éven belül.
– Melyek ezek?
– A legfontosabb a publikummal való kapcsolattartás, amelynek egyik része – kicsit leegyszerűsítve – a marketing, sajtó, a másik pedig a közönségszervezés területe. Érthető, hogy az elmúlt húsz esztendő Kocsis Zoltánról szólt, a zsenialitásáról, de így a zenekar bizonyos szempontból háttérbe szorult. Két évvel ezelőtt szembesülnünk kellett azzal, hogy fogy a közönségünk, ezért a mostani időszak sorsdöntő volt a tekintetben, hogy meg tudjuk-e fordítani ezt a tendenciát. Szerencsére ezen a téren nagyon sokat sikerült előrelépnünk. Bár még mindig nem olyan nagyságú a jelenlétünk, mint szeretnénk.
– Láttam, még az Allee-ban, a karácsonyi vásárban is lehetett vásárolni a jegyeikből, bérleteikből…
– Egy kolléganőm javaslatára még a színházzal jelentünk meg – ha jól emlékszem, 2011 telén – először ilyen pulttal, majd számos prózai és zenés színház, illetve az Opera is követte a példánkat. Ezt a sikert szerettem volna megismételni a Nemzeti Filharmonikusokkal is. Ma már tudjuk, hogy jó döntés volt, nőtt a vásárlóink száma, és sokkal több visszajelzés érkezik a publikumtól.
– Született egy applikációjuk is.
– Igen, ez egy teljesen új és sikeres kísérlet volt, de ma már látjuk, hogy ez a termék is továbbfejlesztésre szorul. Nagyon sok tervünk van, de nehéz mindennel egyszerre foglalkozni, hiszen sokkal több az előadásunk a két évvel ezelőttiekhez viszonyítva. A művészektől a menedzsment minden területén dolgozókig az összes kollégám rengeteget küzd azért, hogy ezt a koncertszámot ki tudja szolgálni. Minden meglévő elvárásnak meg kell felelni, miközben a fejlődésre is figyelnünk kell. A fontosabb döntések mellett temérdek aprósággal is foglalkozni kell. Végre sikerült elérnünk például, hogy sokféle utalvánnyal lehessen nálunk fizetni. Rengeteg kívülről alig látszó, de mégis lényeges ügyet sikerült megoldanunk, miközben remek hangversenyeket ad a zenekar és a kórus, sikeres vendégszerepléseken vesz részt, kiváló kritikákat írnak rólunk.
– Szó volt arról is, hogy emelkedik a társulat büdzséje…
– Ez egyelőre nem történt meg, és ez a művészek bérszínvonala miatt probléma. Mint minden együttes, szeretnénk mi állni az első helyen, de anyagi téren, azaz a művészeknek felkínált bérek tekintetében komoly versenytársunk a BFZ, a Concerto és az Opera is. Szalasztottunk már el kiváló muzsikust, énekest azért, mert sokkal jobb anyagi kondíciókat kínált egy másik együttes. Távozott is emiatt zenekari zenészünk és kórustagunk is… Persze, tudom, nem csak a pénzen múlik minden, de ezzel a problémával is foglalkoznunk kell. Több mint tíz esztendeje nem nőttek nálunk az alapbérek. A költségvetésünk nem éri el a kétmilliárd forintot, miközben itt zenekar, az ország legnagyobb professzionális vegyeskara, egy jelentős kottatár, valamint ezeknek az egységeknek egy viszonylag komoly létszámú, kiszolgáló csapata dolgozik. Itt nincsenek kiszervezett feladatok, minden kollégánknak történő kifizetés után járulékot is fizetünk, és ez nem olcsó dolog. Bízunk persze abban, hogy valóban nőni fog a büdzsénk, de nem célunk, hogy mindez más együttesek rovására történjen.
– Viszont szerencsére így sincsenek nagyobb gondok, olyan problémák, amelyek időnként más zenekarokat fenyegetnek.
– Így van, és én ezt a helyzetet nagyon megbecsülöm. Nagyon fontos, hogy ki tudjuk fizetni a béreket, a számláinkat, nem használhatatlan a hangszerparkunk, működő infrastruktúránk van. Emlékszem, Debrecenben mekkora kínlódást jelentett például a kissé leromlott állapotú próbaterem… Minden egyes nap örülök, hogy nincsenek ilyen problémáink, de persze szeretnék előrébb és előrébb lépni, hogy mindenkinek megmutathassuk, mennyire jó, hogy van és működik ez a társulat.
– Mennyiben változik a vidéki jelenlétük, a közönségnevelési feladataik?
– Mindenen igyekszünk csavarni egyet. Messze vagyunk még a céljaink elérésétől, idén például a vidéki fellépéseink száma csökkent, ahhoz képest, amennyit jónak tartanánk, mert annyi volt az egyéb feladatunk. Azonban nagyon sok mindenbe belekezdtünk, elindítottunk izgalmas, új bérletsorozatokat, edukációs téren is történt előrelépés, hiszen együttműködésbe kezdtünk a Szimfónia Programmal, amely hátrányos helyzetű gyerekeknek nyújt csoportos zenei foglalkozásokat.
– Említette, hogy nőtt a koncertszám és a közönség is. Ezek szerint valóban emelkedik a kultúra iránt érdeklődő, s azt megfizetni képes hangverseny-látogatók száma?
– Ősztől van egy új kollégánk, Szabó Péter, aki kiváló összehasonlításokat készített arról, hogy melyik együttes milyen áron kínálja a bérleteit. Kiderült, mi vagyunk az egyik legolcsóbb zenekar Budapesten, ami jó, mert nekünk az is a feladatunk, hogy elérhetőek legyünk mindenki számára. Tegyük hozzá, hogy érdekes lenne azt is megvizsgálni, hogy ki milyen kedvezményrendszert alkalmaz, és hányan vásárolnak valóban teljes árú jegyeket… De valóban azt látom, hogy van igény és kereslet a kultúrára. Nekünk kényes a pozíciónk, hiszen a működésünk hagyományokon alapul, de közben szükség van progresszióra is. A közönségünk inkább konzervatív, bár az utóbbi időben már egyre gyakrabban látok fiatalokat is a koncerteken. Úgy vélem, a jövőben a zenei nevelésre nagyobb figyelmet kell majd fordítani, szerencsére a kiaknázatlan lehetőségek száma szinte korlátlan.
– Tavaly lett öt esztendőre kinevezett főigazgató. Melyek a következő négy évre szóló tervei?
– Azt szeretném elérni, hogy a közönség, az ország lakossága annyira tartson minket értékesnek, mint amennyire én annak tartom ezt a két együttest. Azt szeretném, hogy a közönség és a szakma számára valódi etalon legyen a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar. Ha ezt sikerül elérnem, akkor azt mondhatom, megtettem mindent, amit lehetett. Nagyon sokat kell még ezért dolgoznunk, de abban bízom, hogy jó úton járunk.
