Kiss Eszter Veronika

Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója lett a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének a közelmúltban megválasztott új elnöke. Lapunk nemcsak az elnöki programjáról és céljairól kérdezte, hanem a PFZ új évadáról is, amely sosem látott nehézséggel indult: a korábbiakhoz képest mintegy 550 millió forintos elvonás teszi kritikussá az évad megvalósítását.

Hogyan értékeli az előző évadot? Mit emelne ki, ami különösen jelentős vagy emlékezetes volt a zenekar életében?

Rendkívül sikeres volt a Pannon Filharmonikusok előző évada, amit „ALL-IN” címmel hirdettünk meg. Mind szakmai és kapcsolatépítési vonatkozásban – értem ezalatt az új művészpartnereket –, mind pedig számosságában és közönségelérésben az egyik legattraktívabb éve volt a Pannon Filharmonikusok néven dolgozó társulat elmúlt 23 éves történetének. Azzal együtt, hogy a szezon végén a nyilvánosság előtt is fel kellett vállalnunk, hogy komoly anyagi nehézségeink vannak. A záró előadásunk, amely a Prokofjev Rómeó és Júlia balett színpadi előadásaként lett meghirdetve, végül a zenekari árokban játszva, de üres színpaddal valósult meg. A zenei anyag teljes egészében megszólalt, ugyanakkor az üres színpadképpel azt jeleztük szimbolikusan a nyilvánosságnak, hogy valami nincs rendben a finanszírozásunkkal. Ugyanakkor az évad maga teljeskörű volt és kiemelkedően sikeres, bízunk benne, hogy nem az utolsó volt.

Hogy áll most a PFZ anyagi helyzete?

Tulajdonképpen erről csak a legszikárabb szavakkal lehet és érdemes beszélni. A Pannon Filharmonikusok most átlátható anyagi helyzete azt vetíti előre, hogy október végéig működőképes az együttes, és szűk két hónapunk van arra, hogy a zenekar működését támogató államháztartási szereplők, a központi- és az önkormányzat megoldást találjon arra a nehézségre, amely előállt. Én magam a széles nyilvánosság teljeskörű tájékoztatásának az útvonalát választottam ebben a témában május környékén, amikor ez igazán kézzelfoghatóvá vált. Annak okán döntöttem így, hogy egy hazai, magasan pozícionált nemzeti minősítésű szervezet történései közügyek, hiszen közpénzből finanszírozzák és társadalmi szerepkört lát el. A működésünk tehát közszolgáltatás. Így nemcsak a sikerei, nemcsak a szakmai tevékenysége, hanem a működésének minden egyes eleme transzparens kell, hogy legyen, így tehát közügynek tartom.

Mi történt pontosan?

A hazai együttesekhez hasonlóan a mi működésünk is három finanszírozási lábon áll: az egyik a tulajdonosi (önkormányzat) támogatás, másik a központi költségvetési támogatás, a harmadik a saját bevétel. Utóbbira büszkék is vagyunk, a PFZ kimagasló saját bevételi eredményt képes évről-évre realizálni. Művészzenekarként ez dicséri a művészeti tevékenység, a piacismeret és a közönségvonzás szinergiáját. A központi költségvetési támogatásunk abban a körben, amelyben a támogatott zenekarokat értelmezhetjük, a magasabbak közé tartozik. Csak magyarázatképpen mondom: a hazai zenekarok közpénzből való támogatása nagyon heterogén, két nagy csoportot különböztetünk meg: vannak az államnak saját zenekarai Budapesten, a minisztérium alá közvetlenül tartozó ún. tárcaintézmények, és van az összes többi zenekar, amelyek más-más tulajdonosi körrel rendelkeznek. Ezeket a központi költségvetés nem tulajdonosként tartja fenn, hanem támogatóként. Vidéki együttesként ebbe a körbe tartozunk mi is. Ezek között a zenekarok között a PFZ nagyon jelentős összeggel tudhatja maga mögött a magyar kulturális kormányzatot. A nehézség a harmadik és legfontosabb elemmel merült fel: a pécsi önkormányzat tulajdonosi, vagyis fenntartói támogatása a korábbi évek nagyságrendjének 15 százalékára zsugorodott. Ez a 85 százalékpontnyi kiesés – ami nominálisan mintegy 550 millió forintot jelent – olyan volumenű, amely meghaladja annak a lehetőségét, amelyet bármely hazai zenekar saját hatáskörben meg tudna oldani és pótolni. A PFZ számára ez egy sakk-matt helyzet, amely májusban, a városi költségvetés elfogadását követően jutott a tudomásunkra. Azóta próbáljuk a tulajdonossal és az újonnan felállt kormánnyal értelmezni ezt a helyzetet, és valamiféle megoldást találni. A 2026-ban magunk mögött hagyott 8 hónapját a beérkező központi állami támogatásunk és a korábbi években felhalmozott nagyon jelentős eredménytartalékunk finanszírozta. E kettő forrás október végére elfogy. Az utolsó hetekben vagyunk tehát, amikor a döntési helyzetben lévőknek biztosan át kell gondolniuk, hogy miként vélekednek a PFZ jövőjéről. Azt, hogy még mindig működhetünk ebben az évben, önmagában egy jelentős menedzsmentsikernek tartom, ugyanakkor a továbbiakért a felelősség a magyar kultúrpolitikát és a városvezetést terheli.

„A pécsi önkormányzat tulajdonosi, vagyis fenntartói támogatása a korábbi évek nagyságrendjének 15 százalékára zsugorodott. Ez a 85 százalékpontnyi kiesés – ami nominálisan mintegy 550 millió forintot jelent – olyan volumenű, amely meghaladja annak a lehetőségét, amelyet bármely hazai zenekar saját hatáskörben meg tudna oldani és pótolni.”

Hogyan sikerült a jelenlegi, anyagilag bizonytalanabb időszakban az évadot összerakni?

Adekvát kérdés, ugyanakkor magától értetődő, hogy a PFZ egy teljes értékű, a korábbiakkal azonos összetettségű évadot állított össze. A Pannon Filharmonikusok nemzeti minősítése kapcsán közszolgálati szerződéssel kapcsolódik Pécs városához és a magyar államhoz külön-külön. A szerződéseink 2035-ig szólnak, most január 1-jén hosszabbította meg Pécs város önkormányzata tíz évre, és az állami is egy hosszú távú, a tevékenységünket számszakilag és minőségileg is leíró szerződés. Ezek előírják a kvázi közszolgáltatásként megrendelt koncertek számát, típusát, vagyis a teljes szakmai tevékenység kereteit, a megvalósításra kerülő művészeti tartalom kivételével. Nekem igazgatóként az a dolgom, hogy ennek a szerződésnek a szellemében működtessem az együttest és állítsam össze az évadot. Az alapító okiratunk rögzíti, hogy országos hatáskörű együttes vagyunk, ebben szerepel a budapesti jelenlétünk, a Müpában tartott bérletsorozatunk is, ezektől tehát eltérni nem tudunk, és nincs is szándékunk. Egész egyszerűen nem tettünk semmi mást, mint a helyes és normál működés szellemében összeállítottuk az évadot, melyet Mozaik címmel hirdettünk meg. Természetesen a közreműködő partnereknek nyíltan beszéltem a nehézségekről, és ennek tudatában vállalta minden művész a fellépést, feltéve, hogy adott esetben a pénzügyi vonatkozásokkal nehézség lehet. A korábbi munkánk visszaigazolásának tartom, hogy egyetlen magyar vagy külföldi művész sem volt, aki ennek a hírnek vagy fenyegetettségnek az ismeretében kilépett volna az együttműködésből. A most meghirdetett évad szakmaiságában, műfaji sokszínűségében, partnerhálózatában pont olyan összetett, mint ahogy a korábbi években megszokhattuk a zenekartól.

Miket emelne ki az évad programjából?

Több mint negyven nagyzenekari produkciót tartalmaz ez az évad, mindegyik egyedi, nehéz ebből bármit is kiemelni. Elsőként mégis egy koprodukció, mint újdonság kerülhet előtérbe. A Müpa meghirdette a Solti György Nemzetközi Karmesterversenyt, amelynek az elődöntői Pécsett lesznek a Kodály Központban, a PFZ közreműködésével. Ez egy nagyon izgalmas feladat, melyhez több ponton is kapcsolódunk, hiszen Vass András állandó karmesterünk a lebonyolító szerkesztőbizottság, korábbi vezető karmesterünkkel, Bogányi Tiborral együtt pedig a zsűri tagja is. Novemberben szívünknek szép emlékként Kocsis Zoltánra, egykori első állandó vendégkarmesterünkre ősbemutatóval emlékezünk, halála 10. évfordulójának előestéjén. Balogh Máté egy új zongoraversenyt írt erre az alkalomra, amelynek Balog József lesz a szólistája. Szintén a Müpával és a Nemzeti Énekkarral közös hangversenyünket említeném még, a Liszt Ünnepen Liszt Ferenc Krisztus-oratóriumát szólaltatjuk meg együtt, és ezt elvisszük a már öt éve működő Musikvereinbeli koncertjeink egyikére is Bécsbe. Természetesen tavasszal is sok érdekes koncert lesz, de ha erre a naptári évre koncentrálunk, akkor mindenképpen meg kell említenem, hogy december 10-én vezető karmesterünk, Kesselyák Gergely vezényletével ünnepeljük a zenekar 215 éves születésnapját. Ez egy ünnepi esemény, ugyanakkor annak felmutatása is, hogy egy ilyen hosszú kontinuitással működő együttesnek van társadalomformáló szerepe, és közös kulturális értékünk. Számos közösségi esemény kapcsolódik majd ehhez a koncerthez, nagyon várjuk a tavaszi eseményeket is, az évad végére pedig egy Verdi Nabuccot tervezünk, bízom benne, hogy meg is valósulhat, és nem lesz üres az árok…

Van-e együttműködés a pécsi zeneművészeti karral, és egyáltalán melyek a zenekarok lehetőségei és megoldáskeresései az utánpótlás-nevelés terén?

A PFZ-nek és a Pécsi Tudományegyetemnek 15 évre visszanyúló stratégiai együttműködése van, amelyet a rektorátussal kötött szerződés szabályoz. Ennek megújítása történt meg épp idén júliusban a PTE új rektorával, Prof. Dr. Fábián Adriánnal, aki idén nyáron kezdte el a rektori ciklusát. Azért indítok innen, mert a zenekar és az egyetem kapcsolata nem korlátozódik a művészeti karra. Több kara is érintett együttműködésben, mivel az egyetem jelentős jegykontingenst biztosít az egyetemi polgárok számára a PFZ koncertjeire, így ők az egyik legnagyobb látogató bázisa a zenekarnak. Fogadunk közgazdász, jogász, társadalomtudományokkal foglalkozó gyakornokokat, és a PTE Alumni a budapesti koncertjeinken tartja tagjai és partnerei számára a találkozókat. Az egész egyetemet érintő stratégiai gyakorlatot alakítottunk tehát ki az elmúlt 15 év alatt. A legszorosabb és legintenzívebb együttműködés a művészeti karral van. A művészeti kar teljes spektrumú képzést kínál, hiszen zeneművészeti, képzőművészeti, illetve színház- és filmművészeti intézete is van, mindhárommal szoros kapcsolatban vagyunk. Primér módon a legszorosabb a kapcsolat természetesen a zeneművészeti intézettel, ahol több művészünk is oktat. Ami az utánpótlás nevelést illeti, igyekszünk megtalálni a lehetőségeket, ahol professzionális együttesként segíthetjük a fiatal művészhallgatók fejlődését és szakmaorientációját. Fontos kiemelni, hogy a hallgatók reményei és vágyai ritkán tudnak megvalósulni munkahelyként a PFZ-nél. Sajnos ez nem rajtunk múlik, hiszen a művészeti oktatás merítése és a végzős hallgatók felkészültsége országos probléma. Nehéz megtalálni a kapcsolódási pontot az itthon végzett hallgatók kvalitása és a professzionális együttesek igényei között. Csak néhányan vannak azon az előrehaladott felkészültségi szinten, hogy be tudnak kapcsolódni a PFZ egy-egy szakmai munkájába, de ez nem általános. Nagyon sok programot kínálunk nekik, passzív programokat is, ami azt jelenti, hogy próbákat látogathatnak és láthatják a világsztárokat dolgozni, amit rendkívül hasznosnak tartok.
A területen sok a nehézség, új szemléletre lenne szükség, és természetesen zenekari zenész képzésre is, ezekről muszáj a szakmánknak nyíltan beszélni. Komoly problémák mutatkoznak a zeneművészetet hivatásként választók számában, ami ugyan az oktatás nehézségének tűnik, azonban nekünk is fontos, mert mi vagyunk a felvevő munkaerőpiac. A szakmánk egy ökoszisztéma, melyben elemi hatással vagyunk egymásra. Pontosan tudjuk, az érettségizett fiataloknak rendkívül jelentős százaléka nyugat-európai egyetemeket választ, végzés után pedig nem jön haza. Ez nem ördögtől való választás, én szintén ezt az utat választottam, és a rendszerváltás után Bécsbe mentem egyetemre. Az évfolyamomból egyedül jöttem vissza. A rendszerváltás óta eltelt 36 év, és erre a jelenségre a magyar felsőoktatási szcéna nem tudott visszatartó megoldást találni. A hazai felsőoktatás nem rendelkezik elegendő forrással arra, hogy a legszínvonalasabb oktatói gárdát biztosítsa, a hazai muzsikus életpálya pedig nem elég vonzó egzisztencia a fiataloknak. A kettő együtt azt eredményezi, hogy sem a nyugaton elérhető magas oktatási színvonallal, sem a várható életminőséggel nem tudunk versenybe szállni. A hazai zenekarok esetében ez komoly utánpótlás problémát okoz, mert itthon nincs megfizethető minőség, külföldről pedig nehéz a hazai egzisztenciális körülmények közé kvalitásos munkaerőt szerződtetni. A felsőoktatási intézmények nem képesek azt a színvonalat biztosítani ezen a téren, amelyre a magyar előadóművészeti életnek szüksége van, és jó néhány hiányhangszert is tudunk már említeni: nagybőgő, oboa, fagott. Országos és összetett ez a téma, Pécsett sincs másként, mint az ország más pontjain.

Irányváltás
„Újra kell pozícionálni a hazai professzionális zenekari zenész létet és ennek a társadalmi státuszát”

Ön lett a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének az új elnöke a legutóbbi tisztújításon. Mik a legfontosabb céljai elnökként? Miben szeretne mindenképp kontinuitást, és miben változást?

Megtiszteltetésként élem meg, hogy elnökké választott a szövetségünk, őszintén el kell mondanom, hogy ambicionáltam a feladatot, és egy nagyon attraktív, cselekvő, új utakat javasló programhoz kértem a társaim támogatását. A célom többfókuszú. Talán a legfontosabbnak azt tekintem, hogy a zenei előadóművészeti szervezetekről, a szimfonikus zenekarok világáról egy sokkal intenzívebb, nyitottabb, ha kell, provokatívabb kommunikációt valósítsunk meg. A társadalmon belül nagyon zárt közösség vagyunk, egy kis réteg, a Szövetség pedig eddig úgy pozícionálta magát, aminek egyetlen célcsoportja van, akivel kommunikál, ez pedig a mindenkori kulturális kormányzat. Természetesen továbbra is a legfontosabb szereplő az egyeztetésekben és az együttműködésben a kormányzat, de azt javaslom, hogy a Szövetséget értelmezzük egy kicsit másképp. Én arra törekszem, hogy a korábbi gyakorlattal szakítva ne csupán a vezetők szakmai egyeztetésére alkalmas szövetség legyünk, hanem képviseljük a 2300 hivatásos zenekari művészt, az egész szcénát. Ha úgy tetszik, a Szövetség lásson el szakmai érdekvédelmi feladatokat úgy, hogy összegzi a 2300 ember pályaívét befolyásoló témákat, és megjeleníti ezeket a társadalmi diskurzusban. Sokáig támaszkodtunk arra, hogy a nem zenész társadalomban létezik egy passzív tudás arról, hogy mik is valójában az előadóművészeti szervezetek, azon belül a szimfonikus zenekarok, mit jelent a minőség, mi tartozik a magaskultúrához, mi művészet és mi nem. Én magam aktívan kommunikáló művész vagyok, és az a tapasztalatom, hogy ezek a kérdések nem mindenki számára egyértelműek. Nem is lehetnek azok, hiszen nem fekete-fehér kérdésekről van szó. Elemi érdekünk, hogy segítsük a környezetünket abban, hogy tudjon különbséget tenni egy nagyformátumú szimfonikus zenekar tevékenyége, az amatőr zenekarok működése és egy alkalmi zenei performansz igényei között. Az adófizető társadalom egészével, és a kultúrát fogyasztók szűkebb, mégis nagyon összetett körével is érdemes kapcsolatba kerülnie a Szövetségnek, akár piackutatásról, társadalmi elfogadottságról vagy jövőképről gondolkodunk. Van olyan ágazati megjelenési lehetőség, ahol közös stratégiával, egyeztetett kommunikációs tartalmakkal kiléphetünk a zenei közélet és a széles nyilvánosság elé. Másfelől egy szövetség arra is való, hogy a szakmát érintő valamennyi területnek egyfajta tudásösszegző bázisa legyen, amolyan szakmai kamara, amely képes rálátni és rámutatni azokra a területekre, amelyeket a kormányzatnak felmutatva elérhetjük, hogy módosítva legyenek. A korábbi gyakorlatunk formalizált működését és a minimumként megnevezett közös nevezők mentén való együttműködést szeretném sokkal aktívabbá tenni.

„Az elmúlt években a zenei életet is érintő kormányzati és ahhoz kapcsolódó kultúrpolitikai sajátosságok és mozgások elvezettek ahhoz, hogy jónéhány együttes kilépett a Szövetségből. Én a most létrejött helyzetet már egy új szituációnak látom, és úgy gondolom, mindenkinek előnyös és előremutató, ha az együttműködésben keresi a jövőjét.”

Ösztönözni fogom, hogy a zenekarok között jelentős tudás-átadás alakuljon: számos „best praxis” van a zenekaroknál, úgy a működést, mint a szervezést vagy éppen az edukációt illetően. Lépjünk túl azon, hogy a Szövetségben a munkában részt vevő igazgatók tartanak csak kapcsolatot, ők folytatnak egymással diskurzust. Hirdetni fogunk olyan programot, amelyben a különböző szakterületek is egyeztethetnek, a menedzsment és a gazdasági vezetők is legyenek egymással intenzívebb kapcsolatban. Nem megkerülendő az egyik legfontosabb téma, hogy ma a Szövetség nem teljeskörű, nem tudhatja tagjai sorában az ország valamennyi szimfonikus zenekarát. Soha nem volt teljes, bár a zenekarok döntő többsége tagja volt a Szövetségnek. Az elmúlt években a zenei életet is érintő kormányzati és ahhoz kapcsolódó kultúrpolitikai sajátosságok és mozgások elvezettek ahhoz, hogy jónéhány együttes kilépett a Szövetségből. Én a most létrejött helyzetet már egy új szituációnak látom, és úgy gondolom, mindenkinek előnyös és előremutató, ha az együttműködésben keresi a jövőjét. Szövetségünk várja vissza a kilépett tagokat, és elnökként a kilépett együttesek vezetőivel erről folyamatos egyeztetések is vannak.

Mennyire vonzó pálya a fiataloknak a zenekari zenészi státusz Magyarországon?

Újra kell pozícionálni a hazai professzionális zenekari zenész létet és ennek a társadalmi státuszát. Példaként azt a folyamatot tudnám említeni, ahogy az orvostársadalom újrapozícionálása érdekében rendezték a béreket és kivezették a hálapénzt. Ma a zenekari zenészek döntő többsége a magyarországi diplomás átlagbér 70 százaléka körül kap kézhez. Szükséges egy pragmatikus egyeztetést folytatni a magyar kormányzattal arról, hogy egyetértünk-e abban, hogy a zenekari zenész vagy a hivatásos együttesben éneklő kórustag közszolgáltatást végez, hiszen a magyar társadalom hasznára végzi a munkáját. Mindezt a tevékenységet az átalagosnál nagyobb egyéni befeketést követően tudja hivatásszerűen teljesíteni, értem ezalatt a hosszúra nyúlt tanulmányokat és a gyerekkortól gyakorlással töltött időt. Az egzisztenciális pozíciója mindezek ellenére egy alsó középosztálybeli társadalmi státusznak felel meg. Ez társadalompolitikai kérdés. Meggyőződésem, hogy a művészeti területen dolgozóknak a hasznossága és a magyar jólléthez hozzáadott értéke sokkal magasabb annál, mint amit visszatükröz a jelenlegi bérezés. Nem onnan kell megközelíteni a kérdést, hogy lehet-e egy picit növelni a zenészek fizetését, hanem szélesebb spektrumú egyeztetést kell elvégezni arról, hogy mit jelent ez az ágazat a magyar társadalomnak, illetve meg kell vizsgálnunk és rendeznünk kell a szervezeti kereteket és az egzisztenciális feltételeket is. A szakmánkban rendkívül elhivatott emberek dolgoznak, de nem lehet egy egész ágazat sikerét, hatékonyságát és létrehozott értékét arra alapozni, hogy a benne lévők elhivatottak és a körülményektől függetlenül végzik a munkájukat. A rendkívül sok befektetést igénylő zenei pályát csak akkor tudjuk vonzóvá tenni, ha a teljes zenei élet ökoszisztémáját egyben nézzük, a zeneóvodától a doktori képzésen át a hivatásos együttesekig, beleértve ennek a kulturális iparban való elhelyezkedését, értem ezalatt a közönségvonzását, a társadalomra gyakorolt hatását. Ezen a területen komoly elmaradásaink, teendőink vannak. A Szövetség elnökeként arra törekszem, hogy különböző fórumokon képviseljük a szakmát, és a diskurzusokba vonjuk be az ökoszisztéma többi szereplőjét is. Ennek kiváló példája, amelyet Zsoldos Dávid, a Magyar Zenei Tanács elnöke kezdeményezett, amikor a választások után munkacsoportok álltak fel az ágazat különböző területeiről, amelyek egymással is egyeztetnek. Ha nem kezeljük prioritásként, hogy változtatnunk kell, hanem továbbra is mindenki teszi a dolgát a maga területén, akkor ebben a történetben vesztesek leszünk. Többre van szükség, mint a mindennapos működés folytonosságának a biztosításához.

Mekkora a különbség a vidéki és a fővárosi együttesek között akár a feladatok megoszlásában, akár a lehetőségekben, akár a finanszírozás terén? Milyen nehézségekkel küzdenek a vidéki együttesek, és milyen sürgős megoldási javaslatai vannak a helyzet javítására?

Azon dolgozunk jelenleg, hogy a kormányzat asztalára le tudjunk tenni egy helyzetelemzést és egy javaslatcsomagot. A szimfonikus zenekarok feladataikat tekintve valóban különböznek, kezdve azoktól, amelyek jelentős nemzetközi jelentétet tudnak felmutatni, egészen azokig a városi zenekarokig, amelyeknek az aktivitása elsősorban lokális jelentőségű. Ugyanakkor a zenekarok feladatellátásának körülményei nem ebből a sajátosságból következnek, hanem abból, hogy az adott együttes fenntartó tulajdonosa milyen lehetőségekkel rendelkezik, és hogy az adott korszak kultúrpolitikája mennyire preferálta azokat. Ez így elfogadhatatlan és helytelen is. Az alapállításunk az tehát, hogy közfeladatot látunk el, és bár a feladatok tekintetében vannak különbségek, mégis alapvetően azonosak abban a tekintetben, hogy a közfeladathoz a biztonságos finanszírozási keret kialakítása törvényszerű. Annak is előre kell terveznie, aki nemzetközi koncerteket szeretne lekötni, és annak is, aki városi koncerteket ad. Itt mindjárt meg is jegyezném, hogy városi funkciót ellátó zenekara nemcsak a vidéknek van, a főváros több együttese is Budapest vonzáskörzetében végzi a tevékenységét. Ezért tehát a vidék-Budapest megkülönböztetés a szakmai működést illetően biztos, hogy nem helytálló. Az anyagi kondíciókat illetően viszont nagyon is az, mivel hagyományosan a vidék zenei élete a források 30 százalékát, míg a budapestiek a 70 százalékát kapják. Itt fontos megjegyeznem, hogy Magyarországon jelenleg az európai szinthez képest tulajdonképpen csak alulfinanszírozott zenekarok vannak.

„Az előadóművészeti törvény legnagyobb problémája nem az, ami benne van, hanem az, ami nincs benne. A javaslatunk része egy új minősítési rendszer, a feladatkörök transzparens leírása, a finanszírozási struktúrák meghatározása.”

Teljesen helyénvaló tehát, hogy van néhány kiemelt együttes, amelyik a nemzetközi szcénához méltó körülmények között kíván működni. Látnunk kell azonban, hogy több zenekar nehéz helyzetben van, és teljesen mindegy finanszírozási szempontból, hogy melyik együttes az állami és melyik önkormányzati fenntartású, hiszen az állam és az önkormányzat is az államháztartás költségvetéséből él. Jelenleg az egyik problémát éppen az adja, hogy ezen a téren az állam és az önkormányzat együttműködése csak névleges, a felek nem is tudnak egymás elképzeléseiről, és ezen változtatni kell. Azt javasoljuk a kormánynak, hogy nyissa ki az előadóművészeti törvényt (EATV), vigye a parlament elé, tegyen abban változásokat, különös tekintettel azokra a pontokra, amelyek már elavultak, és a jelenlegi megváltozott helyzetben nem működőképesek. Másrészt rá kell mutatnunk azokra a pontokra is, amelyeket ez a törvény egyáltalán nem szabályoz, pedig szükséges lenne. Ha röviden akarom megfogalmazni, az előadóművészeti törvény legnagyobb problémája nem az, ami benne van, hanem az, ami nincs benne. A javaslatunk része egy új minősítési rendszer, a feladatkörök transzparens leírása, a finanszírozási struktúrák meghatározása. Ha ez megvalósulna, akkor a vidéki és a fővárosok közötti különbségeket is rendezni lehetne annak érdekében, hogy a kvalitás és az ellátott feladat alapján működjön a finanszírozás, és ne a helyrajzi szám határozza meg a támogatás mértékét.

Melyek lehetnek a zenekari finanszírozás újragondolásának lehetőségei, irányvonalai?

A legégetőbb kérdés, hogy 2027-ben mekkora forrással rendelkezik az ágazat, és ezt követi rögtön a következő: mi lesz a központi állami forrás elosztásának új mechanizmusa? Az államtól hat különböző forrásból érkeztek a támogatások a zenekarokhoz, ebből a két legnagyobb a területen lévő állami normatív támogatás, valamint a szakmában „Vashegyi-keretként” emlegetett többlettámogatás. Míg a normatív támogatást a korábbi Zenei Bizottság a hatályos EATV szellemisége szerint, de azt nem teljeskörűen betartva osztotta szét, addig a mára nominálisan nagyobb összeget jelentő többlettámogatás miniszteri keretként, nem transzparens elvek alapján osztották el. A legégetőbb kérés az államigazgatás felé, hogy ezt a két forrást egységesen kezelje, és a hatályban lévő EATV elvei alapján ossza szét.

Ha összehasonlítjuk a tíz évvel ezelőtti s a jelenlegi helyzetet ezen a téren, akkor tehát azt látjuk, hogy a támogatások megítélésére személyre szóló döntési és pénzelosztási rendszer valósult meg. Ez vállalhatatlan különbségeket hozott létre. A különbségek másik aspektusa, hogy míg 2010 környékén egy önkormányzati zenekar forrásainak túlnyomó része a saját önkormányzatának a támogatásából állt, addig 2015 környékére ez azonos mértékű lett az állami támogatással, jelenleg pedig ott tartunk, hogy kivétel nélkül mindenhol az állami intenzitás a magasabb. Ennek véletlenül sem az az oka, hogy az adott városvezetés kevésbe tartja fontosnak a saját zenekarát, hanem az, hogy az önkormányzatok pénzügyi és gazdasági lehetőségei jelentősen beszűkültek a központi költségvetéssel szemben. Ez messze túlmutat a zenei szcénán, alapvetően az állam és az önkormányzat relációjáról szól, de a következménye a szimfonikus zenekari életben meghatározó módon csapódik le. Ma ugyanis nincs egyetlen olyan önkormányzat sem, beleértve a fővárost is, amely képes lenne egy ilyen együttes forrásszükségleteit biztosítani. Amíg az állam és az önkormányzat nem próbálja meg közösen kialakítani egy új támogatási rendszer alappilléreit, addig a zenekarok vegetálnak és sodródnak, de tervezhetőséget, hosszú távú elképzeléseket nem tudnak megvalósítani.

„A támogatások megítélésére személyre szóló döntési és pénzelosztási rendszer valósult meg. Ez vállalhatatlan különbségeket hozott létre.”

Van újra kulturális minisztérium, sőt, külön zeneművészetért felelős helyettes államtitkár, aki ráadásul vidéki zenekar éléről, a szövetség elnökségéből került a minisztériumba. Ez mennyiben tudja segíteni a kormányzattal való együttműködést? Mit remélnek ettől az új felállástól?

Örömmel üdvözli a szcéna Popa Gergely helyettes államtitkári kinevezését és a zeneművészeti szakállamtitkárság létrejöttét. Számos vonatkozásban hatékony és gyors beavatkozást igényel az ágazatunk. Azt látjuk, hogy a kormányzat ezt felismerte és segíteni kívánja. Popa Gergő személyében egy olyan szakember érkezett ebbe a pozícióba, aki mind szakmai felkészültségében, mind tapasztalatában, mind pedig emberi attitűdjében alkalmas erre a feladatra, élvezi a szakma bizalmát. Rengeteg időt tudunk megspórolni, hiszen „egy nyelvet zenélünk”: azonnal elkezdhetjük az operatív munkát, átlépve azt a hosszabb fázist, amikor az adminisztráció ismerkedni szokott a területünkkel. Nagyon optimisták vagyunk.

Kiss Eszter Veronika

A vidék kontra Budapest ügyet évtizedes, egyre kritikusabbá váló tömegként tolja maga előtt a magyar zenekari szcéna – fogalmazott lapunknak Somogyi-Tóth Dániel, aki másfél évtizede vezeti a Kodály Filharmóniát. A következő időszakának legnagyobb kihívása a zenekarra háruló jelentősen megnövekedett színházi kapacitásigény.

Hogyan értékeled az előző évadot? Mit emelnél ki, ami különösen jelentős vagy emlékezetes volt a zenekar életében?

Intenzív évad után vagyunk, amiben a legjelentősebb vállalkozás talán az évadzáró koncertünk volt, ahol Rachmaninov 2. zongoraversenye mellett Mahler 2. szimfóniáját adtuk elő Alexander Sladkovsky vezényletével, egymás után két koncerten is. Ez a szimfónia – azzal együtt, hogy felejthetetlen élményt nyújtott az előadása – hatalmas előadói apparátusával megfelelő koncertterem és zenekari létszám hiányában, komoly kihívást jelentett úgy a közreműködői gárda biztosításában, mint a színpadra helyezésében.

Tizenöt éve vagy Debrecenben, hogyan értékeled ezt a másfél évtizedet, mit sikerült megvalósítani, mit nem, és mik a további tervek?

Alapvetően mindenképpen eredményesnek és sikeresnek értékelem. Mindenekelőtt muszáj hangsúlyoznom, hogy mind a művészek, mind a művészeti tanács, mind a menedzsment területén professzionális és összetartó csapattal dolgozunk. Ha a tizenöt évet távolabbról nézzük, az biztosan látszik, hogy mindkét együttesünk, a Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus is érdemben erősödött. Ha áttekintjük a legfontosabb területeket, ki lehet emelni, hogy a lehetőségekhez képest jól tudtunk fiatalítani; a közönség létszáma, a bérletesek száma különösen hatalmasat nőtt, zenekar és a kórus városban elfoglalt szerepköre, presztízse lényegesen magasabbá vált, az elismertségük igen erős.
Mindeközben stabilak és megbízhatóak maradtunk a partnereink körében, legyen szó a tulajdonosról, a közönségről, a szakmai kapcsolódásainkról. Az elmúlt másfél évtizedben nálunk nemigen volt fluktuáció, menedzsmentváltás, ami által munkahelyként is megerősödött a Kodály Filharmónia. Mind a munkavállalók, mind az önkormányzat számára a debreceni kultúra egyik legbiztosabb pontjává vált az intézmény – pedig, ha a korábbi időszakokat nézzük, ez bizony nem volt mindig így. Külön kiemelném, hogy hatalmas munka és sokszor nehezen megvívott harcok árán sikerült elérnünk, hogy a tulajdonos önkormányzat támogatásával a Kodály Filharmóniát költségvetési szervből nonprofit szervezetté alakíthattuk át egy konszolidált, tervezhető, a fölösleges bürokráciától mentes rendszer működtetése céljából, ami messzemenően beváltotta a hozzá fűződő reményeinket.
Ha össze kellene foglalni az elmúlt másfél évtizedet, talán tényleg elmondhatom, hogy minden területen előre mentek a dolgok és kedvezőbbé váltak a folyamatok. Most az utolsó hónapokban mégis új helyzet állt elő: a színháznak olyan vezetése lett, amely Debrecenhez méltó formátumú színházat szándékozik fejleszteni, ráadásul a zenés népszínház területén motiváltak a leginkább. Ezt a zenekarra háruló színházi kapacitásigényt már a most induló évadban jelentősen megnöveli a korábbiakhoz képest – a 77 fős zenekari létszámmal, a felépült hangversenyélet mellett ez már nem megoldható. Példátlan az országban a helyzetünk színházi tekintetben; mindig hangsúlyozom, hogy mi vagyunk a jelenlegi létszámmal a legkisebb zenekar, ahol egyszerre van jelen a hangversenytermi és színházi feladatkör. Komoly tétje van számunkra annak, hogy ezt a kihívást hogyan sikerül menedzselni.

Milyen a zenekar anyagi helyzete? Mire számítasz a most kezdődő évad során?

A zenekar anyagi helyzete stabil, ez a tulajdonos önkormányzat elkötelezett és kifejezetten kultúrabarát attitűdjéből fakad. Azonban az önkormányzatokat érintő általános helyzet már Debrecenben is mutatja jeleit, minket sem kímélt; sajnos pont most az év második felében egy jelentős, 60 millió forintos elvonást kell valahogyan kigazdálkodnunk, ami természetesen nagyon megnehezíti a működést. A mindennapi működés kihívásain túl kifejezetten attól tartok, hogy ez hatással lesz az évi végi jutalmakra, amit hosszú évek óta stabilan adunk a művészeinknek – nem szeretném, ha ebben az új helyzetben ez csorbát szenvedne.

A finanszírozási rendszernek jellemzően az önkormányzati pillére dőlt be az utóbbi évek során, mivel maguk az önkormányzatok is nehéz helyzetbe kerültek. Hogyan lehet ezt rövid távon orvosolni?

Ahogy már említettem, a Kodály Filharmónia kifejezetten erős bástyája a debreceni kultúrának. Ennek ellenére minket is érint most ez a bizonyos elvonás, amit mi tisztelettel kezelünk, hiszen tudjuk, hogy ez az önkormányzat sem azért lépte meg, mert nem értékeli a Kodály Filharmónia munkáját, hanem azért, mert jelenleg ők is kényszerpályán vannak. Azt hiszem, attól a helyzettől, ami Pécsen – egy sokkal összetettebb finanszírozási konstrukcióhoz kapcsolódóan – előállt, mi távol vagyunk. Az önkormányzatokat évek óta sújtó gazdálkodási problémák konszolidációjára vannak ígéretek; ha ez megtörténik, és ha az önkormányzat kultúra és zeneművészet iránti elkötelezettsége az eddigieknek megfelelően erős marad, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nálunk a stabilitás a jövőben is megmarad.

Mennyire nagyok a különbségek a vidéki és a fővárosi együttesek között akár a feladatok megoszlásában, akár a lehetőségekben, akár a finanszírozás terén? Milyen nehézségekkel küzdenek a vidéki együttesek?

A vidék kontra Budapest ügyet évtizedes, egyre kritikusabbá váló tömegként tolja maga előtt a magyar zenekari szcéna. Budapesten lényegesen több hivatásos együttes van, mint Európa bármelyik nagyvárosában. Ez a tény önmagában egy örvendetes különlegessége lenne a magyar kultúrának, ha ennek nem áldozata lenne a mindössze 6 hivatásos szimfonikus zenekarral rendelkező vidéki nagyváros zenei élete. A vidék az elmúlt évtizedek forráselosztásának aránytalan és teljesen méltatlan vesztese volt. Ha megnézzük a hozzánk közelebb álló országok, akár a zeneművészet szempontjából különösen releváns, egykori Osztrák-Magyar Monarchiabeli országok jelenlegi zenekari rendszereit, akkor azt látjuk, hogy a cseh, szlovák, osztrák, vagy akár a horvát szisztéma mennyivel arányosabb, átgondoltabb és logikusabb. Nem tudom, van-e az országban bármi, ami annyira aránytalanul Budapest-központú, mint a zenekari finanszírozás. Mégiscsak 2 millió kontra 8 millió lakosról van szó, és az arányok majdnem fordítottak lettek: már közel voltunk ahhoz, hogy 80% Budapest és 20% vidék elosztású finanszírozás történt. Ez a megközelítés biztos, hogy téves, és nem maradhat így. A vidéki zenekaroknak megerősítést kell kapniuk bármilyen olyan kultúrpolitikai folyamattól, amely logikusan próbálja elosztani a területre szánt állami támogatásokat. 2023-ban ugyanezen lap hasábjain már mi is beszélgettünk erről a kérdésről „Szétnyílt az olló” címen, és azt hiszem, akkor sem fogalmaztam meg kevésbé markánsan a véleményemet – azzal is kiegészítve, hogy miközben a szakmánk döntéshozói sokmilliárdos támogatásaikkal elefántcsonttoronyba vonultak (a PFZ-nek több budapesti bérletese van, mint az NFZ-nek!), azt is végignéztük, ahogy Mága Zoltán és hozzá hasonló entertainment szolgáltatások mindeközben milyen pozíciókat értek el a klasszikus zeneművészet közönségkapcsolatainak területén.

„A vidék az elmúlt évtizedek forráselosztásának aránytalan és teljesen méltatlan vesztese volt. Ha megnézzük a hozzánk közelebb álló országok, akár a zeneművészet szempontjából különösen releváns, egykori Osztrák-Magyar Monarchiabeli országok jelenlegi zenekari rendszereit, akkor azt látjuk, hogy a cseh, szlovák, osztrák, vagy akár a horvát szisztéma mennyivel arányosabb, átgondoltabb és logikusabb. Nem tudom, van-e az országban bármi, ami annyira aránytalanul Budapest-központú, mint a zenekari finanszírozás.”

Az új évad programjának kialakítása során kellett kompromisszumokat kötni az anyagi nehézségek miatt?

Az elmúlt 15 évben soha nem számítottam nagy csodákra, általában elég konzervatív évadot szoktunk tervezni; most is így tettünk, és bízom abban, hogy végig is tudjuk vinni. Az intenzív koncertéleten és színházi feladatokon túl két nagy nemzetközi zeneművészeti versenyt is működtetünk egymást váltó években; a Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Versenyt és Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyt – erre a több mint fél évszázados debreceni zeneművészeti feladatkörre jó ideje semmilyen támogatást nem kapunk külön az államtól, hanem a zenekar és az énekkar költségvetéséből gazdálkodjuk ki. De mindenekelőtt a megnövekedett színházi szolgálatszám, mint kritikus anyagi fedezetet igénylő témakör az, amivel most meg kell küzdenünk. Ennek kapcsán különösen érzem annak a jelentőségét, hogy a szcénát érintő reménybeli konszolidáció a szimfonikus zenekarok működtetése terén azt is figyelembe vegye, hogy egy zenekar ellát-e színházi feladatokat, vagy sem, ugyanis ez a tevékenységi kör alapvetően, teljes spektrumon határozza meg egy együttes működési feltételrendszerét.

Mit emelnél ki az új évad programjából?

Sok mindent ki tudnék emelni, de talán egyik legfontosabb benne, hogy a Hungaroton gondozásában megkezdjük Rózsa Miklós klasszikus életművének feldolgozását. Nem most kezdtünk a kiváló magyar komponista műveivel foglalkozni; ez már egy sok éve visszatérő fontos területünk, de ez, az akár összkiadást is célzó misszió mindenképpen mérföldkövet jelent – az évad végén pedig Debrecenben és a Zeneakadémián is adunk koncertet Rózsa születésének 120. évfordulójához kapcsolódóan.

Van-e együttműködés a debreceni egyetemmel, elsősorban a zeneművészeti karral, és egyáltalán melyek a zenekarok lehetőségei és megoldáskeresései az utánpótlás-nevelés terén?

Összességében jó az együttműködés a Debreceni Egyetemmel, számos kiváló művészünk oktat az egyetemen, hidat képezve a zenekar ill. kórus és az egyetem között. A Zeneművészeti Kar növendékeinek szakmai fejlődését évente egy-egy koncerttel segítjük. A hangszeres tanszakok munkáját figyelemmel kísérjük és igyekszünk megszólítani a zenekari munkára alkalmas növendékeket. Ugyanakkor azt látjuk, hogy bizonyos tanszakokra egyre kevesebb a jelentkező, ezért új kezdeményezésként már a magasabb osztályú, arra alkalmas szakiskolai növendékeknek is igyekszünk lehetőséget adni az inspirálódásra. Sikeresnek tartjuk a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének mentorprogramját, bízunk benne, hogy folytatódik ez a remek kezdeményezés.
A kérdés egyre kritikusabb, mert a próbajátékokon egyes hangszerek tekintetében egyre inkább tapasztalható az utánpótlás hiánya, különösen a brácsa, cselló, oboa, bőgő területén – ráadásul, ha a pályázó nem debreceni, vagy Debrecen közeli és meg kell oldania a lakhatását, akkor komoly financiális problémákkal találkozik. De tudjuk, hogy amíg a budapesti és a vidéki zenekarok bérollója nem zárul, addig sajnos nem számíthatunk dömpingre a próbajátékainkon. A pályakezdők alapbére bruttó 465.000 Ft körül van, és még a nyugdíj közeli korban lévő kollégák alapbére sem éri el egy pedagógus gyakornok kezdő bérét.

Személy szerint mit vársz attól a helyzettől, hogy új elnöke van a Szövetségnek, a korábbiaktól teljesen eltérő programmal, aki vidéki zenekarból érkezett?

Tizenöt éve járok a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének közgyűléseire, és az a helyzet, hogy egészen az utóbbi évekig bezárólag az ott folyó vitákat teljesen parttalannak éreztem, mert ellenérdekelt felek alkottak szövetséget. Tagja volt a rengeteg budapesti zenekar, akik egymással sem tudtak közös nevezőre jutni, pláne nem a vidékiekkel; és az egyre növekvő aránytalanságokból fakadó viták kezelhetetlenek voltak. Mindig elment fél nap úgy, hogy mindenki mondta a magáét, de semmilyen esélye nem volt a párbeszédnek. A „fogjunk össze és együtt lépjünk fel” sokat hangoztatott mondat különösen üresnek hatott, hiszen a tagok alapvetően voltak ellenérdekeltek egymáshoz képest. Új helyzetet az hozott, amikor bizonyos, természetesen kivétel nélkül budapesti zenekarokat az állam kiemelt a „rendszerből” és elkezdte azokat saját tulajdonú gazdasági társaságokként külön juttatásokban részesíteni. Ezzel elvált a búza a pelyvától: hirtelen kikerültek az asztalra azok ellentétek a Szövetségben, amelyek addig kimondatlanok maradtak, noha sokan pontosan érzékeltük ezeket. Ekkor azok a zenekarok, amelyek helyzete a kiemelkedő állami támogatás révén biztossá vált, hirtelen kiléptek zenekari szövetségből, és azok küzdöttek tovább, akiknek nem állt helyre a finanszírozásuk. Bár még így is sok érdekellentét maradt, jelentősen tompultak a különbségek, és innentől a MSzZSz is elkezdett magára találni, hiszen alapvetően károsult zenekarokat fogott össze.
Horváth Zsolt az egyik legnagyobb tehetségű és formátumú menedzsere a hazai kulturális szcénának – biztos vagyok abban, hogy nem csak a zeneművészetnek, hanem a teljes magyar kultúrának. Zsolt olyan zeneművészeti tudással, hatalmas teremtő erővel rendelkező csúcsvezető, aki messze túlmutat azon a csodán, amit Pécsen megalkotott – a világ bármely pontján a legnagyszerűbb zenekarigazgató lenne. Azt hiszem, régóta ő volt az ideális elnök, de ennek most el is jött az ideje. Elnöksége garancia a hatékonyságra, az érdekérvényesítésre; nagyon bízunk abban, hogy a területünk objektív valóságát meg tudja ismertetni a döntéshozókkal.

„A „fogjunk össze és együtt lépjünk fel” sokat hangoztatott mondat különösen üresnek hatott, hiszen a tagok alapvetően voltak ellenérdekeltek egymáshoz képest. Új helyzetet az hozott, amikor bizonyos, természetesen kivétel nélkül budapesti zenekarokat az állam kiemelt a „rendszerből” és elkezdte azokat saját tulajdonú gazdasági társaságokként külön juttatásokban részesíteni.”

Hosszú idő óta először van önálló kulturális minisztérium és zeneművészetért felelős helyettes államtitkár. Popa Gergely a vidéki zenekari életből került ebbe a pozícióba. Mit vársz ettől a helyzettől?

Szimbolikus értéke van annak, hogy mind a szövetség új elnöke, mind az új helyettes államtitkár vidéki zenekar vezetőjeként érkezik. Hatalmas öröm, hogy lett önálló kulturális minisztérium, és lett olyan helyettes államtitkár, aki kifejezetten zeneművészettel foglalkozik –ilyen nagyon régóta nem volt, ez önmagában is jelentős lépés. Nyilvánvalóan nagyok a Popa Gergelyhez fűzött remények, ráadásul abban is biztos vagyok, hogy őt is el fogja érni az a fajta lobbi, ami eredményesen működtette ezt a személyre szabott és aránytalan finanszírozási rendszert az elmúlt években. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy ha valaki, ő képes lesz tiszta struktúrák mentén és objektíven újragondolni a teljes magyar zenekari szisztémát, és létrejöhet egy magas színvonalú, hosszú távon is kiszámítható, tervezhető és a magyarországi zeneművészeknek életpályamodellként szolgáló rendszer. Ő erre kapott mandátumot, és biztosak lehetünk benne, mind a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, mind Elnök úr részéről minden szakmai támogatásra számíthat, bármikor is szüksége lenne rá.

Kiss Eszter Veronika

Sajnálatos módon a magyar zenekarok nem tudnak igazán közös nevezőre jutni, még odáig sem jutunk el, hogy mindenki hajlandó legyen a másikkal kommunikálni – fogalmazta meg a zenekari szövetség kapcsán az elmúlt időszak tanulságait Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ügyvezető zeneigazgatója. A Liszt-díjas karmester úgy látja, egy konszenzuson alapuló tervezettel lényegesen jobb esélyekkel fordulhatnak a kormányzat felé

Hogyan értékelné az előző évadot?

Az elmúlt időszak legnehezebb része az a közel egy esztendő volt, amíg az előző kormány a „lesz támogatás vagy nem lesz” csiki-csukija zajlott. Szerencsére voltak munkájukat felelősen végző emberek a minisztériumban, mint Novák Irén helyettes államtitkár, aki világos kommunikációval segítette a tervezhetőséget. Ez egy nagyon bizonytalan időszak volt, szerencsénkre az év végi bevételeink jók voltak, és a fenntartó önkormányzattól is érkezett segítség. Aztán láss csodát, a választások másnapján megérkezett a támogatás, amelyről azért tudni kell, hogy 600 millióval kevesebb, mint amire igazán szükségünk lenne. Az egyes zenekarok támogatásait összehasonlítva értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan különbségek tűnnek fel. A tavalyi évben, köztudomásúan egy lobbitevékenységnek köszönhetően, 3 zenekar között felosztottak másfél milliárd forintot, miközben 3-4 zenekartól ugyanennyit elvontak. Még a 2026. évi döntési listán is jelentős különbségek tapasztalhatók: elfogadhatatlan, hogy egyazon pillanatban a Fesztiválzenekar tízszer akkora támogatásban részesül, mint például a Pannon Filharmonikus Zenekar, az ország egyik vezető zenekara. Nem hiszem, hogy jelenleg sokkal több pénzt lehetne elosztani a zenei életben, de az arányokat tekintve sok mindent át kell gondolni, és a zenei élet néhány szereplőjének fel kellene végre ismernie, hogy nem ő az egyetlen érték a magyar zenei életben.

„Az egyes zenekarok támogatásait összehasonlítva értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan különbségek tűnnek fel. A tavalyi évben, köztudomásúan egy lobbitevékenységnek köszönhetően, 3 zenekar között felosztottak másfél milliárd forintot, miközben 3-4 zenekartól ugyanennyit elvontak.”

A koncertek közül mit emelne ki?

Csak büszkeséggel mondhatom, hogy rengeteg nagysikerű produkciónk volt, mint például a már hagyományosnak számító Rémségek kicsiny éjszakája, vagy az Igazából karácsony, melyre 9.500 ember volt kíváncsi. Volt öt újévi koncertünk, csináltunk egy színpadi produkciót Útikalauz a kárhozatba címmel Stravinsky The Rake’s Progress című operája nyomán. A zenekar igen fontos célkitűzése a kortárs magyar zene támogatása. A számos bérleti hangversenyen felcsendülő kortárs zeneművek mellett egy, a Vigadóban megrendezett reprezentatív hangversenyen Kocsár, Dubrovay, Tóth Péter és Kovács Zoltán műveit adtuk elő. Mindig öröm számunkra, ha akár az agglomerációba, akár vidékre hívják a zenekart. Különösen örülünk, hogy a zenekar a Szegedi Szabadtéri Játékokon is nagy sikerrel mutatkozott be. A zenekar pazar módon vette ki a részét a Zempléni fesztiválból, ahol négy szimfonikus koncert és több kamaraprodukció is színpadra került. Zenekarunk kiemelt missziója a Zempléni Fesztivál keretein belül, hogy egy kulturális programokkal kevésbé ellátott régióban is világszínvonalú produkciókat mutasson be. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy fenntartó kerületünkben megrendezett hangversenyeinkre gyakorlatilag alig lehet jegyet venni.

Mire számíthatunk az új évadban?

A szezon már elkezdődött a hagyományos Budafoki Pezsgő- és Borfesztivállal. Egy céges rendezvényen léptünk fel a Vigadóban, szeptember elején pedig egy diplomakoncerten játszunk. Szeptember 20-án egy különleges koncert közreműködői vagyunk a Müpában Andrzej Wajda születésének 100 éves évfordulója alkalmából, mely a lengyel kulturális minisztérium, a Lengyel Intézet és az új Társadalmi kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium együttműködésében jön létre. Ezen a Wajda-filmek legjobb zenéiből válogatunk. Az évad programjainak a sorozata hivatalosan a hagyományos BDZ-nappal kezdődik szeptember végén. A koncertek között ismét sokféle programot kínálunk, két szcenikus podukció is lesz, egy Kodály Székelyfonó, valamint csinálunk egy Szereposztó dívák című zenés játékot is. Emellett számos hagyományos és kevésbé hagyományos koncertünk lesz, ahogy azt a közönség már megszokhatta.

A választások után Zsoldos Dávid felhívására munkacsoportok alakultak. Hova jutottak a megbeszélések? Régóta esedékes volt, hogy a szakma leüljön és a legfontosabb kérdésekről beszéljen.

Ez így van. Mindenki reményekkel indult neki, különösen nagy munkát fektetett ebbe Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok vezetője, aki ezen a plenáris találkozáson, amin elég sokan ott voltunk, nagyon pontosan összefoglalta a mérhetetlen ellentmondások, elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan aránytalanságok kérdéseit. Közben az is pozitív fejlemény, hogy ő lett a zenekari szövetség elnöke. Sajnálatos módon azért a magyar zenekarok nem tudnak igazán közös nevezőre jutni, még odáig sem jutunk el, hogy mindenki hajlandó legyen a másikkal kommunikálni. Arra meg különösen nem látok esélyt, hogy a közeljövőben leüljön a teljes zenekari szakma, beleértve a Fesztiválzenekart, a Concertót, az NFZ-t, és mindazokat, akik úgy gondolják, hogy valamilyen szempontból a többiek felett állnak. Ami most is részben nyilvánosan, részben színfalak mögött történik, abból az látszik, hogy bizonyos szereplők nem kívánnak elindulni egy igazságosabb finanszírozási elosztás irányába. Én magam azt gondolom, hogy először a vidéket kell rendbe tenni. Ha nem tesszük működőképessé a vidéki zenekarokat, néhány év alatt az egész rendszer össze fog omlani. Nyilvánvalóan nem várható, hogy jelentősen több pénz kerüljön a finanszírozási rendszerbe, de reméljük, hogy azokat az aránytalanságokat, amelyek a kormányváltás pillanatában fennálltak, az új kulturális vezetés ki fogja egyenlíteni. Az új kormány azt hirdeti, hogy nem hajlandó partikuláris érdekek mentén lobbikat fogadni, ha ez így van, akkor annál inkább egymással kéne ezt a csatát megvívni. Eljött az idő, hogy szembesítsük egymást a valós működési és gazdasági mutatóinkkal, hogy ennek segítségével kialakíthassunk egy olyan áttekinthető és arányos finanszírozási rendszert, mely minden együttes számára biztonságos és kiszámítható működést biztosít. Egy konszenzuson alapuló tervezettel lényegesen jobb esélyekkel fordulhatunk a kormányzat felé.

„Arra meg különösen nem látok esélyt, hogy a közeljövőben leüljön a teljes zenekari szakma, beleértve a Fesztiválzenekart, a Concertót, az NFZ-t, és mindazokat, akik úgy gondolják, hogy valamilyen szempontból a többiek felett állnak. Ami most is részben nyilvánosan, részben színfalak mögött történik, abból az látszik, hogy bizonyos szereplők nem kívánnak elindulni egy igazságosabb finanszírozási elosztás irányába.”

Komoly kérdés a közönség elérése is.

A magam részéről, és ebben Hámori Mátéval egy véleményen vagyunk, világos, hogy valamit változtatni kell a zenepolitikán, a repertoáron, és a magyar zenei élet néhány szereplőjének elitizmusán, amely egyrészt nevetséges, másrészt pedig teljesen elszakad a valóságtól. Valamilyen módon vissza kell találni a közönséghez, és nemcsak a fiatalokhoz, hanem a 30-60 közötti korosztályhoz is. Mi olyan programokkal és mechanizmusokkal is foglalkozunk, amelyek interaktívak és élményközpontúak. A zenélésben aktívan részt vevő embereknek – például kórusénekeseknek – erősebb zenei élményben van részük, mint azoknak, akik csak meghallgatnak egy koncertet. Az elmúlt 40 évben az ilyen aktív zenélésre épülő projektekkel emberek ezreihez vittük közelebb a zenét, akik már gyermekeikkel, unokáikkal látogatják koncertjeinket. Komolyabban kellene venni az amatőr kórusmozgalom szerepét és erejét. Enélkül a magyar zenei életnek nincs erős jövője.

A szembenézés hiányzik a magyar zenei életből, például azzal, hogy hol tart ma a zeneoktatás, hol tart a viszonyunk a saját zenei neveltetésünkkel, a módszereinkkel, mi működik ma, mi nem, mintha tabu lenne erről beszélni. Ebbe tartozik a bántalmazás is, amire a zenei társadalom egy része zsigeri elutasítással reagál.

Valóban, néhányan egyfajta csodálatra méltó magabiztossággal, helyenként a felkentség érzésével kívánják meghatározni az egyetlen üdvös utat, ami dehonesztáló és megalázó kommunikációban érhető tetten. Amikor megalázásról beszélek, az nem egyszerűen csak megalázás, hanem a tisztelet teljes hiánya. A zenei életnek azok a szereplői, akik az elitizmust egyfajta isteni üzenetnek tekintik, nagyon nagy kárt okoznak ezzel a gondolkodásmóddal. Nem tudom, hogy tudunk-e valaha is egymással beszélgetni olyan dolgokról, mint a mai divatos szóval élve bántalmazó és megalázó mechanizmusok, amelyekről pontosan tudjuk, hogy léteznek, és tudunk-e olyan lépéseket tenni, amelyek ezt egyszer és mindenkorra kizárják a mindennapi működésből.

Beszéljünk az utánpótlás nevelésről is. Nemcsak arról van szó ma már, hogy a próbajátékon ki felel meg, hanem hogy annyira lecsökkent a zenei képzésre jelentkezők száma, hogy olyanok jutnak be a felsőoktatásba, akiket már a konzis felvételin ki kellett volna szűrni, és aztán ez garantálja a kudarcra ítélt életpályák sorát.

Így van. Ennek egyik oka, hogy a magyar zenei életnek Kodály óta nem voltak etalon személyiségei, különösen olyanok, akik a képzés szempontjából lehettek volna relevánsak. A másik oka, hogy Magyarországon az 1989-es rendszerváltás után teljes mértékben elsorvasztották a készségtárgyakat, nemcsak a zenét, a rajzot, egyáltalán mindent, aminek köze van a kreativitáshoz és az élményhez. Nagyon reméljük, hogy Lannert Judit miniszter asszony tud majd ezen a helyzeten javítani. Hihetetlen gyenge a képzési kínálat is. Van egyfajta betegesen ragaszkodó mechanizmus, amely a Zenekadémiát is jellemzi. A Batta András utáni időszak óta a rektorok nem értik igazán a feladatot, a képzés művészeti részét gondolják egyedül fontosnak, nem foglalkoznak a hallgatók jövőjével, hogy az egyes szakokon hány emberre van egyáltalán szüksége az országnak. Sajnos a jelenlegi helyzetben olyanok tanítanak a felsőfokú intézetekben, akik bizonyosan nem arra szegődtek, hogy egy középszerű emberből legalább jót neveljenek. Márpedig ez egy létező szükséglet. Amikor 1972-ben beléptem a Zeneakadémiára, meg voltam döbbenve, hogy milyen alacsony a felvett 32 kolléga egy jelentős részének a zenei írás-olvasás képessége. Szőnyi Erzsébet elmagyarázta, hogy azért vesznek fel ennyi embert, mert a legtehetségesebbek elmennek karmesternek és zenetudósnak, és valakinek meg tanítani is kell majd. Azonban ő és az akkori tanári kar a közepesekből is kitűnő zenészeket és pedagógusokat faragott. A maguk tudásával megtettek mindent.

„Magyarországon az 1989-es rendszerváltás után teljes mértékben elsorvasztották a készségtárgyakat, nemcsak a zenét, a rajzot, egyáltalán mindent, aminek köze van a kreativitáshoz és az élményhez.”

Hol tart most a zenekari képzés ügye?

Még a kormányválás előtt volt egy beszélgetés, ahol a jelenlegi rektor jelenlétében vetettem fel, hogy ha nem lesz zenekari képzés, megszűnik a zenekari utánpótlás, és vagy tudjuk külföldről pótolni, vagy nem tudjuk sehogy, de nem értette meg. Azt válaszolta, hogy mi is úgy lettünk zenekari muzsikusok, hogy oda jártunk. Ez kétségkívül igaz, de most sajnos az a valóság, hogy konziba is nehéz felvenni valóban tehetséges embereket, nemhogy a Zeneakadémiára. Hiába mondjuk, hogy a Zeneakadémiának és minden képző intézménynek nyitni kellene a még létező szimfonikus zenekarok felé. Mi például minden évben hívunk a Weiner konziból fiatalokat egy-egy produkcióra, csináltunk zenekarnevelő kurzust is. Egészen biztos, hogy a zenekari képzést nem a képzőintézményekben, hanem a zenekarokkal karöltve lehet csak működtetni, mi ebben szívesen részt vennénk, és biztos több zenekar hajlandó lenne erre, ahol valóban van nevelési koncepcióval rendelkező zenei vezetés. Ha életben akarunk maradni, akkor ezeket a kérdéseket meg kell tudnunk válaszolni.

Albert Mária

Az együttes próbatermét körbeölelő, egyre szépülő kertben újra virágzik a japán cseresznyefa, amit Kobayashi Ken-Ichiro ültetett két évvel ezelőtt. Kizöldült Maxim Vengerov nyírfája is, amit a 2025 decemberi koncertjének próbaidőszakában ültetett az évek óta tartó kölcsönös barátságuk és közös munkáik emlékére.
– Szeretek olyan fákat választani, amelyek valamiképpen kötődnek azokhoz a művészekhez, akikkel megtiszteltetés együtt dolgozni. Márciusban Kesselyák Gergely választott és ültetett egy hársfát annak örömére, hogy az általa 2025-ben vezényelt Puccini Tosca című opera lett az „Év legjobb hangversenytermi operaelőadása” a Fidelio versenyén – mondja Lendvai György, a MÁV Szimfonikus Zenekar régi/új ügyvezető igazgatója, aki a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének elnöke is – amelyben a MÁV zenekar is aktívan vett részt.

Mit emel ki az elmúlt időszakból?
– Régen várt együttműködés valósult meg a közelmúltban. A zenekarok szövetsége elindított egy mentorprogramot a zenei felsőoktatási intézmények hallgatói számára.
A zenekarok megadják, hogy mely koncerteken, milyen hangszeres hallgatókat tudnak fogadni. A felhívást eljuttatjuk a budapesti Zeneakadémia és az öt vidéki egyetemi művészeti kar hallgatóinak, és ez alapján választanak a lehetőségek közül. A programban részt vevő zenekarok a szövetség tagjai. Természetesen, a főtárgy tanárokkal is együttműködünk, mert ők jelentik a szakmai kontrollt. Januártól májusig minden ilyen alkalom egy-egy heti munkát, zenekari gyakorlatot, tanulást jelent a diákoknak. Az első alkalommal több mint 70-en aspiráltak a képzésre. Természetesen mi is, mármint a MÁV Zenekar fogadtunk növendékeket. Az egész évad során dolgoznak a hallgatók az adott szólamokban, a szólamvezető mentorálásával, ami azt jelenti, hogy minden délután külön foglalkoztak velük 2-3 órát. Sokszor láttam, hogy a nálunk lévő növendékek még este is gyakoroltak, lelkesedésük nem lankadt. A programhoz a karmesterek is csatlakoztak. Takács-Nagy Gábor például minden próba előtt beszélgetett a hallgatókkal 20-30 percet arról, hogy a darab mit jelent számára, mik az elképzelései, és instrukciókkal is ellátta őket. Egy egyetemistának mindenképpen érdekes, hogy egy karmester hogyan gondolkodik az adott darabról és a zenekar működéséről.
Hozzánk Debrecenből, Szegedről, Miskolcról, Győrből és Pécsről is jöttek diákok, és a vidéki városok intézményei között is van átjárás, tehát a program felpezsdítette a zenekari és az egyetemi életet, és ez szerintem nagyon inspiráló. Fontos a Zeneakadémia növendék zenekara is, de oktatási szempontból valószínűleg kevésbé hasznos, ha olyan fiatalok játszanak együtt, akik először vesznek részt zenekari munkában. Úgy vélem, sokkal előremutatóbb, ha profik között tapasztalják meg az egész próbafolyamatot és az előadást. Én ezt tartom igazi szakmai gyakorlatnak.

A programnak nyilván vannak anyagi költségei. Az együttesek büdzséje azonban véges.
– A Kulturális és Innovációs Minisztérium anyagilag támogatta az elképzelésünket, másként meg sem valósíthatnánk. A támogatás a diákok szállás- és útiköltségét, illetve a mentorok honoráriumát fedezi. Rendkívül sikeresnek tartom a programot. Csodálkozom, hogy a Zeneakadémia kommunikációjában nem nagyon látom ennek hírét, annál is inkább, mert a Zeneakadémiát állandóan azzal ostorozzák, hogy nincs zenekari zenész képzése.

Farkas Gábor rektori pályázatában szerepelt egy ilyen szak létrehozásának terve.
– Egy szak indítása az akkreditáció miatt egy hosszabb folyamat, és bizonyosan a költségvetés, a fenntartás anyagi oldalának bővítését is igényli. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a Zeneakadémia 8-10 fővárosi zenekart kiszolgált muzsikusokkal a múltban, és teszi ezt ma is.

A programban résztvevők kapnak-e valami pontszámot?
– Alapvetően nem, mert ez pillanatnyilag nem része az oktatásnak. Én szeretném, hogy kreditet kapjanak, de ott még nem tartunk, hiszen ez most az első év volt. Ugyanakkor van olyan főiskola, amelyik az idei részvétel alapján már adott kreditpontot a programban résztvevőknek.
A másik kezdeményezésünk – mondhatnám régi vágyam -, úgynevezett házi versenyek szervezése. Főiskolás koromban jeles napokra rendszeresen kitűztek ilyeneket. A verseny anyaga meg a lebonyolítása hasonlítana egy próbajátékhoz. Olyan díjakat gondoltam kitűzni, hogy a következő évadban a versenyző zenekarral játszhasson. Nyilván nem a Zeneakadémián vagy a Müpában, de például egy ifjúsági koncerten, akár egy hegedűverseny tételt előadhatna a hallgató nagyzenekarral. Egy-egy ilyen fellépéssel tapasztalatot szerezhetnének a diákok, amit a diploma után az első igazi próbajátékon is jól hasznosíthatnának. Ez lesz ősszel a mentor program folytatása.

…mi olyanok vagyunk, mint a vadvízi evezősök. Nem a kajakban ülő határozza meg, hogy merre menjen, hanem sodorja a folyó. Mégis eszeveszetten evez, minden energiát belead, mert ha nem, akkor nekicsapódik a sziklának. Nekünk is mindent bele kell adni, jó koncerteket kell csinálni, a maximumot kell nyújtani, nagy művészekkel kell játszani. De mindez semmire sem biztosíték. Hiába játszol jól, senki nem garantálja, hogy megmaradsz. De ha nem csinálod, akkor semmiképp sem maradsz meg.

Térjünk rá arra, hogy újabb 5 évre nyerte el az ügyvezető igazgatói mandátumot. Egyedül pályázott?
– Egyedül. A MÁV Szimfonikus Zenekar alapítványi formában működik. Ezért számunkra nem volt kötelező az előadóművészeti törvény szerinti pályáztatási rendszer, ugyanis nem én vagyok az intézmény vezetője, hanem a kuratórium elnöke. A kuratórium elnökét viszont mindig az alapító nevezi ki, nem pályáztatják. A kuratórium álláspontja eddig az volt, hogy az ügyvezetői posztnál szeretnék végigvinni ugyanazt a pályáztatási szisztémát, ami a többi együttesnél szokásos, mert ez erős legitimitást ad a vezetőnek. Mivel idén a minisztérium ebben nem kívánt részt venni, a kuratórium kért föl néhány tagot, hogy bírálják el a pályázatomat.

Írt egy 5 évre szóló dokumentumot. Melyek a főbb pontjai?
– Amikor új pályázatot írok, mindig megnézem az előző öt évre szóló beadványomat. Az élet az előzetes elképzeléseket általában felülírja. Alapelveket lehet lefektetni. Le tudom írni azt, hogyan működünk, mit szeretnénk fejleszteni, melyek a gyenge pontok stb. A környezetünk azonban olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul változik, hogy lehetetlen öt évre előre tervezni.
Meg fogja pl. rázni az egész szakmát és az egész világunkat a mesterséges intelligencia belépése. Változik a közösségi média szerepe, az élőzenéhez való viszonya. Értékrendekről írtam. Például igen károsnak tartom néhány zenekar azon törekvését, hogy az ifjúság bevonzása érdekében talmi és olcsó produkciókat hoznak létre. Olyanokat, amelyek egyáltalán nem értékesek, sőt, néha kifejezetten károsak, ízlésrombolók. A dolgozatom arról szól, amit gyakran mondok a kollégáimnak: mi olyanok vagyunk, mint a vadvízi evezősök. Nem a kajakban ülő határozza meg, hogy merre menjen, hanem sodorja a folyó. Mégis eszeveszetten evez, minden energiát belead, mert ha nem, akkor nekicsapódik a sziklának. Nekünk is mindent bele kell adni, jó koncerteket kell csinálni, a maximumot kell nyújtani, nagy művészekkel kell játszani. De mindez semmire sem biztosíték. Hiába játszol jól, senki nem garantálja, hogy megmaradsz. De ha nem csinálod, akkor semmiképp sem maradsz meg. Nálunk boldogabb társadalmakban elfogadott, hogy ha jól csinálod a dolgodat, akkor természetes, hogy javadalmazást kapsz, jövőképed lesz és nyugodtan tudsz dolgozni és tervezni. Nálunk nem így van. Nálunk a vadvízi evezés megy. Minden igazgató kollégámmal úgy tervezünk évadokat, hogy simán meg lehetne bennünket büntetni, hiszen én is 2027-re kötök szerződéseket úgy, hogy fogalmam sincs, lesz-e rá pénz? Ezekbe az ember hamar belefáradhatna, de szerencsére engem a koncertek, a sikeres produkciók feltöltenek.

Említett egy konferenciát, kérem, vázolja, hogy kikkel és miről tanácskoztak?
– Az Állami Számvevőszék tekintette át a zenekarok működését és finanszírozását, ennek keretében rendeztek egy egynapos konferenciát, az ÁSZ, KIM, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége (AHO), néhány további zenekar, és a zenei média részvételével. Ott is elmondtam, hogy megmagyarázhatatlanok a hihetetlen támogatási aránytalanságok. Az egyik zenekar miért kap 4-5-ször annyit, mint a másik, amikor sem a koncertjeinek száma, sem a minősége ezt nem indokolja. Egyáltalán ki az, aki a minőséget megállapítja, vagy a szerint válogat? A nemzeti zenekarok a munkájuk minősége alapján nyerik el ezt a címet. De ki mérte le a minőséget? Bármelyik vidéki zenekar mellé oda mernék tenni néhány kiemelt fővárosit. Működésük, színvonaluk semmiben sem különbözik. Nem akarom azt mondani, hogy jobb, de nem is rosszabb, az biztos. Elfogadom, ha valaki úgy véli, hogy X zenekar sokkal jobb, mint Y. De mondja meg, hogy miért? A minisztérium képviselői is jelen voltak a konferencián, hallották, hogy többek véleménye szerint nem végzik el a jogszabályokban meghatározott munkájukat, de nem reagáltak rá. Nem kérdeztek vissza. Az ÁSZ elnöke után Keller András beszélt az állami fenntartású együttesekről, a nemzeti minősítésűekről Horváth Zsolt, a regionális zenekarokról Rácz Márton, a szövetség részéről pedig én. Hollerung Gábor szóba hozta, hogy a zenekari zenész képzési programban nem tud együttműködni a Zeneakadémiával. Ez bizony így van, mert a Dohnányi Zenekar kilépett a szövetségből. A kamarazenészek nehezményezték, hogy őket nem képviselte senki a konferencián. Kovács Péternek (Auer Kamarazenekar) és G. Horváth Lászlónak (Anima Musicae) többször ajánlottam, hogy szervezzenek egy kamarazenekari szövetséget vagy egyesületet és azzal lépjenek be az AHO-ba. Mindig bosszant a kérdés, mi értelme a szövetségi tagságnak, miért éri meg a tagdíjat fizetni, hol térül ez meg? Egy klubban nem azért vagy tag, mert a pénzt visszakapod, hanem azért, hogy partnereket találj céljaid eléréséhéhez és támogasd a közös ügyeket. Igenis voltak és vannak a zenekari szövetségnek hasznos kezdeményezései, és megfelelő partnerek esetén jelentős eredményeket volt képes elérni.

…megmagyarázhatatlanok a hihetetlen támogatási aránytalanságok. Az egyik zenekar miért kap 4-5-ször annyit, mint a másik, amikor sem a koncertjeinek száma, sem a minősége ezt nem indokolja. Egyáltalán ki az, aki a minőséget megállapítja, vagy a szerint válogat? A nemzeti zenekarok a munkájuk minősége alapján nyerik el ezt a címet. De ki mérte le a minőséget? Bármelyik vidéki zenekar mellé oda mernék tenni néhány kiemelt fővárosit. Működésük, színvonaluk semmiben sem különbözik. Nem akarom azt mondani, hogy jobb, de nem is rosszabb, az biztos.

Játszik még a Somogyi Vonósnégyesben? Mire jut ideje az ügyvezetés mellett?
– A tanítást már abbahagytam, de a kvartettel változó intenzitással dolgozunk a felkérések függvényében. Amíg tanítottam, addig a vonósnégyes azért is volt fontos, hogy folyamatosan a kezemben legyen a hangszer. Ma azt mondom inkább, hogy a lelkemnek tesz jót. Ha az ember aktív a zenében, akkor egy kicsit elfeledkezik azokról a dolgokról, amik körülveszik. A kvartettezés olyan tevékenység, ahol az egyéni felelősség és a közösségi zenélés egyensúlyt alkot, és ez rendkívül inspiráló és rekreatív.

Meghirdették a 2026/27-es évadot. Milyen reményekkel, különleges programokkal készülnek?
– Egy új koncertszezon kezdete mindig különleges pillanat: egyszerre ad alkalmat a közösen átélt zenei élmények felidézésére és az előttünk álló művészi találkozások várakozással teli megélésére. Az új évadban tizenegy koncertsorozattal, tíz különböző helyszínen várjuk a közönségünket. Büszke vagyok arra, hogy minden korosztály számára – a bölcsődésektől, a szépkorúakig – kínálunk zenei programokat, és három új bérlettel bővül a kínálatunk. Kiemelkedő esemény lesz a következő szezonban Beethoven halálának 200. évfordulója, amelyről három napon át tartó sorozattal emlékezünk meg a Zeneakadémiával együttműködésben, amelyen a nagy mester mind a kilenc szimfóniája elhangzik Takács-Nagy Gábor dirigálásával. Az ünnepek sorát gazdagítja a Kurtág 100 programsorozat záróhangversenye is szintén Takács-Nagy vezényletével, és ifj. Kurtág György közreműködésével. Koncertjeinken nevesebbnél nevesebb vendégművészek lépnek föl, a nemzetközi zenei élet jelenlegi nagyságai, amire szintén büszke vagyok, hiszen nagyon sok munka és tudatos kapcsolatépítés előzi meg a meghívásokat. A közönségünk olyan tekintélyes karmesterekkel találkozhat szeptembertől, mint például az olasz Antonello Allemandi, vagy Kesselyák Gergely, aki az utóbbi években teljes operák hangversenyszerű előadásaival gazdagította a MÁV Szimfonikusok repertoárját, továbbá Maxim Rysanov ukrán származású karmester, aki brácsaművészként vált híressé, de egyre elismertebb a karmesteri munkája is. De velünk lesz Scott Yoo (USA), és Takács-Nagy Gábor is, akit nem kell bemutatni a hazai közönségnek. És olyan szólistákkal dolgozunk majd, mint Giuseppe Gibboni (I) és Kirill Troussov (D) – hegedűművészek, Martin Haselböck – orgonaművész (A), Mischa Maisky – csellóművész (IL) aki zenész gyerekeivel érkezik hozzánk, valamit Pepe Romero, a világhírű flamenco gitárművész (E). A neves vendégművészek meghívása jól tükrözi zenekarunk nemzetközi nyitottságát és művészi ambícióit annak érdekében, hogy még magasabb színvonalú előadásokkal örvendeztessük meg a közönséget.
Különlegességnek gondolom azt is, hogy az új évadra megújult a vizuális megjelenésünk is. Az arculat és logó tervezője a neves díszlet- és jelmeztervező, grafikus, festőművész, zenész, Erkel László Kentaur. Az új arculattal egyidőben a zenekar weboldala is újjászületett, így a mai kornak megfelelően letisztult látvány fogadja a látogatót informatív, könnyen kezelhető, és átlátható tartalommal. Érdemes megnézni, és főleg választani a gazdag és sokszínű koncertjeink, bérleteink közül. Bízom benne, hogy a 2026/27-es évadban ismét együtt élhetjük át a zene felemelő pillanatait, hiszen ezek az élmények adják közösségünk valódi erejét.

„Mesteri hangok” címmel adott hangversenyt a MÁV Szimfonikus Zenekar a MÜPA nagy hangversenytermében, Neeme Järvi észt karmester vezényletével. A műsoron Weber Oberon operanyitánya, Mendelssohn e-moll hegedűversenye és Brahms 4., ugyancsak e-moll szimfóniája szerepelt; a versenymű szólistája Amira Abouzahra volt.

Koncertekről beszámolva nagyon ritkán szoktam utalni az előadók életkorára. Ha nagyon fiatal művész nyújt kiemelkedő teljesítményt, akkor inkább megemlítem a fiatalságát és meglepő érettségét; hajlott korú zenészek esetében azonban az a veszélye az életkor emlegetésének, hogy az óhatatlanul úgy hangzik, mintha a művészi teljesítményt csak az illető éveinek számához képest értékelnénk magasra, nem pedig abszolút értelemben.

Ezen a hangversenyen azonban a karmester kora annál inkább előtérbe került, mivel a hegedűverseny szólistája kis híján hét évtizeddel volt fiatalabb nála, s ebben önmagában volt valami megható. Neeme Järvinek azonban csak a járásán volt érezhető a kor súlya, vezénylésének, zenei formálásának intenzitásán, személyes kisugárzásán semmiképp sem. Mindaz tehát, amit az alábbiakban írok róla, hangsúlyozottan nem ahhoz képest, hanem önmagában értendő.

A Weber-nyitány indítása mintha csak a zenei romantika születését a zeneszerzőnek tulajdonító toposz igazolása lett volna: ahogyan a tétel mintegy suttogva, mesés és titokzatos atmoszférát idézve, a fojtott kürtökkel, felhőszerűen puha vonósokkal, a fuvolák halk csobogásával elindul, majd ebből hatalmas robbanással egy napfényes, reális világot hoz létre, az maga a romantika. Az előadás végtelenül cizellált és kontrollált, gyönyörűen kimunkált voltát pedig a vonósok piano és pianissimo árnyalatainak végtelen gazdagsága, és a pálca nélkül vezénylő karmester mozdulatainak szuggesztív ereje példázta.

A Mendelssohn-koncert előadásának harmóniáját a magas érzelmi hőfokú, mégis derűs és letisztult darab derűjének és az ifjúságot sugárzó szólistának a találkozása biztosította. Järvi tökéles megértéssel és életbölcsességgel bonyolította le ezt a találkozást; megejtő szépségű gesztus volt, amikor az I. tétel nagy cadenzája alatt székén elfordulva, szemüvegét letolva Amira Abouzahra felé fordult, és teljes figyelemmel hallgatta a játékát. Egyebekben pedig gyönyörködhettünk vezénylésének, tempóinak, a zenei tagolásoknak az érzékenységében és rugalmasságában. Abouzahra és a zenekar pedig kölcsönös érzékenységgel viszonyult egymáshoz, olvadt össze majd vált szét ismét. Mindkét fél játéka átforrósodott a középső tétel szendvedélyes középrészében, s a zárótétel gazellaszerűen szökellő hegedűszólama mindvégig teljes szinkronban maradt a zenekarral, illetve a szólisztikus fuvolával, azt sugallva, hogy vagy a zenekar, vagy a karmester nagyon jó. (Valószínűleg mind a kettő.)

Amira Abouzahra rövid ráadásszáma, egy Ysaÿe-tétel, magától értetődő egyszerűségével bizonyult igazán hatásosnak és sikeresnek.

Brahms utolsó szimfóniáját a zenélés, az előadás festőisége jellemezte elsősorban. Ehhez a karmester és a zenekar egy egységes, nagyon gömbölyű és meleg árnyalatú alaphangzást alakított ki, amely azonban rendkívül gazdagon alakíthatónak bizonyult, s mint az egész koncert folyamán, együttműködésüket rendkívüli műgond, kidolgozottság és precizitás jellemezte. Klasszikusan kiegyensúlyozott alkata révén Järvi nem csupán az idilli természetű Mendelssohn, de a sötétebb, nyugtalanító vonásokban gazdag Brahms zenéjét is nagy empátiával volt képes tolmácsolni, a zenei folyamat szervességét plasztikusan kidomborítani. Rendkívül erőteljesen formálta meg a lassú tétel folyamatosan növekvő feszültségét és világrengető kitárulkozását, sajgó vágyakozását. Remekül érvényesültek a Scherzo dühös, sőt groteszk elemei is: ha az előző tételben a csellók expresszív gesztusai, itt a fúvósok briliáns unisono futamai bizonyultak emlékezetesnek. A zárótétel kódájában pedig Brahmssal együtt Järvi is úgyszólván kivirult, és őserejű befejezést kölcsönzött a műnek. A koncertet azután – hatalmas kontraszttal – Sibelius átszellemült vonóskari Andante festivójával koronázta meg.