2028-ig a zenei alkotók jövedelméből 10 milliárd euró kiesést okozhat a generatív mesterséges intelligencia; öt év múlva ez az MI nélküli szcenárióhoz képest 24%-os visszaesés; az audiovizuális alkotók 12 milliárd euró jövedelemtől eshetnek el öt év alatt – ezek a CISAC által megrendelt kutatás fő eredményei.

A 116 ország 227 közös jogkezelőjét összefogó, több mint négymillió alkotót képviselő CISAC által megrendelt tanulmány az első, amely globális szinten vizsgálja meg a mesterséges intelligencia potenciális gazdasági hatásait. A PMP Strategy piackutató több mint negyven szakértői interjúra és kvantitatív számításokra támaszkodva készítette az elemzést.

Mindezek a számok arra a forgatókönyvre vonatkoznak, ha a generatív mesterséges intelligencia szabályozása nem változik érdemben. Bár világszerte számos kezdeményezésről tudunk (az Európai Unió a világon elsőként elfogadott egy rendeletet az MI szabályozásáról), a jogi keretek jelenleg alakulóban vannak és korántsem egységesek. „A generatív mesterséges intelligencia nagyszerű új lehetőségeket biztosíthat az alkotók számára – de megvan benne a potenciál arra is, hogy hatalmas károkat okozzon az alkotók karrierjében, megélhetésében. Az, hogy melyik forgatókönyv valósul meg, nagyrészt a jogalkotókon múlik” – fogalmazott a CISAC elnöke, Björn Ulvaeus.

Zene: öt év alatt 10 milliárd euró bevételkiesés az alkotóknak, 8 milliárd bevétel az MI szolgáltatóknak

A zene területén szakértői interjúkra támaszkodva a PMP Strategy négy fő területet azonosított, amelyekre a generatív MI a legnagyobb hatást fogja gyakorolni.

– Már most sikeresek és ismertek azok a szolgáltatások, amelyekkel a felhasználók zenéket írathatnak szöveges promptokkal, ezeket megoszthatják egymással.

– Várható az is, hogy erre szakosodott cégek árasztják el a stream szolgáltatók katalógusát MI-vel generált zenékkel; főként a relaxációt, tanulást, fókuszálást, elalvást stb. segítő playlisteket. Sokak szerint várható az is, hogy maguk a szolgáltatók is készítenek ilyen zenéket, amelyeket általános és személyre szabott playlistek segítségével juttatnak el a hallgatókhoz (amennyiben továbbra is megmarad az a jogi keret, amelyben ezek költséghatékonyabbak a szolgáltatók számára). Az elemzés szerint 2028-ra várhatóan a stream platformok bevételének 20%-a származik majd MI-vel generált zenéből.

– A háttérzenében egyre nagyobb teret kap az MI, legyen szó olyan hagyományos felhasználásokról, mint az üzlethelyiségekben megszólaló vagy a filmekben, reklámokban hallható háttérzene; vagy éppen az olyan újabb területekről, mint a közösségi médiába a felhasználók által feltöltött videók. Mivel ezeken a területeken a felhasználók számára az MI a költségek gyors lefaragását ígéri, a PMP Strategy előrejelzése szerint öt év múlva az ún. könyvtárzene (háttérzenei célra optimalizált, előre megírt funkcionális zene) bevételeinek 60%-a már mesterséges intelligenciával készült zenékhez lesz köthető.  (FORRÁS: ARTISJUS)

Rendezésről, műsorszerkesztésről, kulturális stratégiáról, a Wagner-napokról, a Zeneakadémiáról, Bartók Észak-afrikai arab dallamgyűjtéséről és a következő évad terveiről adott interjút a Zenekar számára Káel Csaba, a MÜPA vezérigazgatója.

– A Müpa vezérigazgatójaként, de a legkülönbözőbb műfajú zenei előadások rendezőjeként is a magyar és nemzetközi zenei élet igen széles spektrumára van rálátása. A „kicsitől” a „nagy” felé haladva, először konkrétan az ön személyéhez fűződő projektekről szeretném kérdezni: hogyan férnek meg a fejében és a mindennapi munkaidő-beosztásában egymás mellett az olyan igen különböző produkciók – és a hozzájuk fűződő feladatok –, mint Tan Dun Buddha Passiója, A sevillai borbély a Margitszigeten és mondjuk, a Tiszta forrás összművészeti est?

– Igazság szerint az ember mindig ugyanazt csinálja – értelmez. Legyen szó akár operáról vagy más zenés műfajról, esetleg táncról, rendezőként ugyanazt teszi: értelmez. Megpróbálja az adott művet megfejteni dramaturgiai szempontból és vizuális szemmel egyaránt, annak érdekében, hogy minél jobban tudja közvetíteni azt a történetet és energiát, amit a zeneszerző belerakott. Azt szokták mondani, hogy ez a megközelítés nagyon ódivatú, de én ezt szeretem, mert az operák nem a szövegüknek köszönhetően maradnak meg akár évszázadokon át a mindenkori közönség emlékezetében, hanem a zenéjük miatt, tehát a zenében van az az esszencia, ami örökérvényűvé teszi azokat.
Amikor pedig jelenkori alkotásról van szó, az is lehet nagyon érdekes, mert például Tan Dun Buddha passiója úgy kortárs, hogy nagyon régi. Tan Dun Kína legismertebb kortárs zeneszerzője, aki önmagát a kínai Bartóknak tartja – hiszen úgy, ahogy Bartók, ő is szisztematikusan elkezdte gyűjteni a kínai népzenét – és aki a Tigris és sárkány című film zenéjéért Oscar-díjat kapott.

A Buddha passiójának van egy nagyon érdekes magyar vonatkozása. Tan Dunt a mű megírásakor az egyik Dunhuang barlangban talált Buddha-festmények inspirálták. Ezt a Dunhuang barlangot pedig nem más fedezte fel, mint Stein Aurél.

Tan Dun ezt nem tudta, és amikor itt Budapesten tárgyaltunk arról, hogy kicsit dramatizálva előadjuk ezt az egyébként oratorikus jellegű művet – ami olyan, mint egy Bach, Telemann, vagy más barokk passió, csak Buddha életének hat képéből rakta össze –, a következő történt: Az étteremben, ahol találkoztunk, volt egy kiállítás a magyar Kelet-kutatókról és Tan Dun döbbenten állt meg a képek előtt – Kik ezek? Ki ez az ember? Hogyhogy ő fedezte fel a barlangot? – a kutató személye ugyanis nem volt Kínában közismert, egyrészt mert Stein Aurél megbízatását a British Museumtól kapta, másrészt mert kémkedéssel vádolták, így a kínaiak nem népszerűsítették személyét. Ez egy hihetetlen találkozás volt, és a legizgalmasabb az volt benne, hogy ez a mai zene, ami régi, autentikus elemeken alapul, hogyan fejezi ki az ősi Buddha-világot. A festmények, amelyek a szerzőt inspirálták, nekem is nagy segítségemre voltak a mű színrevitelekor. Az előadás során ezeknek a képeknek kellett egy videógrafikai és dramaturgiai funkciót adni, és ezek próbálták – nem illusztrálni a zenét –, hanem átadni azt az inspirációs erőt, amit valószínűleg Tan Dun is kapott. És ez sikerült, mert neki és a közönségnek is nagyon tetszett, a lelkes fogadtatásnak köszönhetően az előadást Hongkongban is bemutatjuk.

– Bartók személyén keresztül esetleg ide kapcsolható, de műfaját tekintve nagyon különböző produkció a Tiszta forrás…

– A Tiszta forrás egy régi szerelem. Diákkoromból indul, amikor egyetemistaként először mentünk Erdélybe és egy igazi erdélyi lagziba csöppentünk. Hihetetlen élmény volt, nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy teljes szemléletváltást adott az életemnek. Ahogy olvasom a Bartók-levelezéseket, ő is ugyanezt érezte, amikor elkezdte a gyűjtéseit. A Tiszta forrás előadásnak a célja pedig nem más, mint bemutatni a bartóki „csak tiszta forrásból” gondolatmenetet. Összegyűjteni a még élő népzenét – és tulajdonképpen néptáncot is, bár azt ő nem gyűjtötte, de ezek párban jártak –, azután ezen egy transzformációt végrehajtani, ami bemutatja, hogy ezek a gyökerek, ez a tiszta forrás mivé alakul át a korunkban. A Tiszta forrás előadásban hallhatunk, láthatunk eredeti népzenét, néptáncot, Bartók transzformációja is megjelenik – az egyiket az Állami Népi Együttes táncosai mutatják be, a bartóki mozzanatokat a győri balett táncosai –, majd mindezt Fekete-Kovács Kornél maivá varázsolja, a transzformációt átemeli korunkba és kortárs zenét komponál belőle. A táncban pedig nagyon izgalmasan keveredik a népi, és a kortárs tánc. Ezt az ívet mutattuk és mutatjuk be több változatban: az első ilyen produkció például Bartók arab gyűjtéseiből készült.

Nagyon kevesen tudják, hogy 1913-ban, Észak-Afrikában Bartók 110 arab dallamot jegyzett le; arab tudás híján csak a dallamot.

A Dubaji Világkiállításra az erre a gyűjtésre épülő produkciót vittük ajándékba az araboknak, a saját zenénk mellett hallhatták az ő autentikus zenéjüket is. Elképesztő hatása volt, leginkább azért, mert ott hangzott el ilyen formában először. Úgy lehet ezt elképzelni, mintha nekünk nem lett volna Bartókunk, Kodályunk, Lajtánk, s egyszer csak valaki megjelenne, és azt mondaná, tessék, ez volt a ti zenétek. Viccesen mondtuk is, hogy Magyarországon senki nem fogja elhinni, hogy az arabok Dubajban Bartókra pogóztak.

– A párhuzamosan futó projektek között van-e olyan, amit kifejezetten a szívügyének tekint?

– Mindegyik a szívügyem. A sevillai borbélyt, amit itt, a Müpában egyszer már megrendeztem, most a Margitszigeten, a nagyszínpadon adtuk elő, és később az Erkel Színházban láthatja majd a közönség. Imádom Rossinit és imádom ezt a világot, ezeket a karaktereket. Rossininál olaszabbat nehéz kitalálni, minden benne van, ami az olaszokra jellemző. Kinyitja ezt a gyönyörű bel canto éneklési módot és hihetetlen humorérzékkel és kikacsintással működteti, miközben minden figura tökéletes, mindenki a saját szerepének megfelelően viselkedik, a néző pedig csak ül és hüledezik, nem hisz a fülének, hogy hogyan rúghatott fel minden létező és kötelezőnek hitt szabályt ilyen pimaszul a szerző? Bizonyos meneteket, amelyeket máskor lezártak, ő képes továbbvinni, mi pedig azon gondolkodunk, hogy vajon hova tűnt a világból ez a szellemesség? Mert Rossiniban és műveiben ott van a szellemesség és a szerethetőség is.

– Említette, hogy a Tiszta forrásnak több verziója született, de eddig csak a Dubaji Világkiállításra készült arab műsorról beszéltünk…

– Bartók Anatóliában is gyűjtött népzenét egy török kollégájával, Ahmed Adnan Saygun-nal, erre építettük a Tiszta forrás török verzióját, s ezt most mutattuk be a magyar-török kulturális évad keretében a Bartók Tavasz fesztiválon. Készült még egy nagyon érdekes változat, csak arról nem nagyon tudnak itthon: a magyar EU-elnökség nyitányára, július elsején a Bozarban – ez a brüsszeli Müpa – mutattuk be a Bach–Bartók estet. Célunk az volt, hogy felnyissuk Európa szemét arra, hogy Bach, aki talán a legeurópaibb zeneszerző, az európai zenekultúra hatalmas géniusza, amikor a táncszvitjeit, zenekari szvitjeit írta, akkor a különböző európai népek népzenéjére hagyatkozott. Ebben az esetben tehát nem az egyesült Európáról beszélünk, mivel Bach az európai népek különböző dallamvilágára hagyatkozva alkotott, hiszen a gigue angol eredetű, a sarabande spanyol, a menüett francia, a polonéz lengyel. Mindezek mellé odaraktuk, hogy Kelet-Közép Európában milyen szerb, román, szlovák dallamokat gyűjtött Bartók. Elképesztő energiával hatott. Meglepődtünk, mert ez egy protokolláris jellegű koncert volt és a közönség állva tapsolt, annyira megfogta őket.
Nagyon fontos üzenet ez, amelyet közvetíteni kell, hogy a tiszta forrás a mai napig itt van, csak mindig újra fel kell fedezni, magunkévá kell tenni, átalakítani és továbbadni a következő generációknak. Ezt hívom én kulturális fenntarthatóságnak. A fenntartható fejlődés általában három alapon nyugszik, ez a környezeti, a gazdasági és a társadalmi fenntarthatóság.

A kulturális fenntarthatóságról valahogy kevesebb szó esik, pedig az a rendszer társadalmilag legfontosabb része.

Természetesen minden elem nagyon fontos, hiszen, ha nincs Föld, akkor nincs hol élnünk, ha nincs gazdaság, megtorpan minden, de ha nincs kulturális fenntarthatóság, akkor mi lesz a gyerekeinkkel? Mihez fognak kezdeni, amikor a mesterséges intelligencia kitaszítja őket a munkahelyükről?

– Ha Müpa, akkor Bartók Tavasz, Liszt Ünnep, Wagner-napok… miben mérhető az ilyen fesztiválok, rendezvénysorozatok hozzáadott értéke? Emelik a nézőszámot? Fokozzák a sajtóérdeklődést? Könnyebben jut el a hírük külföldre?

– A Müpának kétféle műsorszerkesztési gyakorlata van, az egyik az évados program, amelynek vannak csomópontjai, de ezek nem olyan jellegűek, mint a fesztiválok. Az évados programba jeles napokat építünk be, amilyen a karácsony, az adventi időszak. Mindenszentekkor minden évben elhangzik itt egy rekviem, ügyelünk arra, hogy mindig más zeneszerzőtől legyen, újévkor Haydn Teremtés oratóriumát játsszuk, hiszen annál szebb újévi koncertet elképzelni sem lehet. Mindig más világhírű zenekar játszik és általában Fischer Ádám vezényel. Közben pedig az évad során megjelennek magyar sztárok, világsztárok.
A fesztiválok azért különösen fontosak, mert míg az évados programban főleg a nagy sztárok, jól bejáratott produkciók, ún. „blockbusterek” jelennek meg, a Liszt Ünnepen és a Bartók Tavaszon lehet kísérletezni, lehet merőben új dolgokat létrehozni és bemutatni. Mindezt támogatják a koprodukciós partnereink a világ minden tájáról, Amerikától Kínáig. Kétfajta fesztivál van, vannak a „müpás” fesztiválok, amelyek csak a Müpában zajlanak, mint például Wagner-napok, Régizene Fesztivál és még sorolhatnám, és vannak a városi fesztiválok. Sőt volt már országos is, mert a Bartók Tavasz egykor országos szinten zajlott, csak a forráselvonás miatt ez most nem jöhet létre. A városi fesztivál azt jelenti, hogy a Budapesten működő többi kulturális intézménnyel együttműködve valósul meg az esemény. Ilyenkor „használhatjuk” és használjuk is az egész várost, nem csak az intézményeit, hanem egyéb, különleges tereit is. Megjelenik a képzőművészet, a fotóművészet is, a Szépművészeti és a Ludwig Múzeummal nagyon jó kapcsolatot ápolunk – utóbbi kicsit amolyan „hazai” múzeumunk –, és kipróbálhatunk különleges műfajokat is, tehát itt sokkal szélesebb a spektrum. Igaz, hogy ilyen tekintetben egyébként sem panaszkodhatunk, hiszen a Müpa a hétköznapokon is tizenkét műfajt képvisel – a komolyzene összes műfaját, a táncot… és most nem is sorolom végig – gyakorlatilag igazi előadó-művészeti központ vagyunk.

– Beszéljünk kicsit a Wagner-napokról. Hogy sikerült idén? Kitart a lendület? Töretlen az érdeklődés? Kell-e újítani?

– A Wagner-napok 2006-ban Fischer Ádám ötletéből indult el, aki azt találta ki, hogy mutassuk be Wagnert egy újszerű megközelítésben, amire a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikailag tökéletesen alkalmas. Az, hogy kiteljesedett a fesztivál, először még Kiss Imre jóváhagyásával történt – én az operaprogramok szerkesztőjeként az ötlet mellé álltam, de ez az ő jóváhagyása nélkül nem valósulhatott volna meg, hiszen ez egy nagyon komoly költségvetésű esemény. Aztán „megörököltem”, és akkor elkezdtük kicsit jobban fesztiválosítani, tehát kiegészítettük egyéb programokkal, többek között megvalósult a Wagner-plakát kiállítás, készült Ring gyerekeknek – egy órás előadás keretében elmeséltük az alaptörténetet és bemutattuk a híresebb dallamokat –, voltak előadóestek, de a központi produkciójává mégis a Ring-ciklus vált. Az eredeti wagneri gondolathoz ragaszkodva négy nap alatt játsszuk el a Ringet. Félig szcenírozott előadásokról van szó, ami azt jelenti, hogy a díszletet világítással, fénnyel, vetítéssel jelezzük, nem nyomja agyon az előadást, a jelmezek is főleg jelzettek, sőt, a legtöbb szereplő szmokingban lép fel, mintha koncertkörülmények között lenne, és a kellékek is korlátozottak. Az ember pedig egyszer csak így elkezd koncentrálni a zenére. Fischer Ádám úgy fogalmazta meg, hogy a Müpa alkalmas arra, hogy intim módon közelítse meg Wagnert – sokkal emberibbé válik, leesnek róla azok a manírok, amiket a nagy színpad – akár mitologikus vagy akár modernebb rendezésekben – rápakol. Itt az ember el tud mélyedni a zenében és ez lett a Müpa specialitása. Máshol ezt nem lehet érezni. És ez nagyon sok külföldit vonz. Például mindig újabb nemzetközi Wagner-társaságok jönnek el hozzánk felfedezni a Wagner-napokat, aki pedig már egyszer jól érezte magát, ami gyakorlatilag garantált, az biztos, hogy visszajön.

– Ha 2006-ban kezdődött az eseménysorozat, akkor 2026-ban jubileumi, húszéves Wagner-napokra fog sor kerülni…

– Ráadásul Ring jubileum is lesz…
Sokat gondolkodtunk, hogy milyen új produkciók legyenek. Az az igazság, hogy a teljes Ringet, ami félig szcenírozottan is aránylag komoly díszletköltséggel készül, Budapesten mindössze tizenkét alkalommal láthatta a közönség Hartmut Schörghofer rendezésében. És nagy tetszést arat a mai napig, nem kopott meg, egyedül a videórészleteket újítottuk fel. Egy új Ringet kitalálni, mikor ez nagyon jól működik, pénzpazarlás lenne. Wagner életműve – ő nem Rossini, aki negyven operát írt – egy behatárolt terep, aminek a bemutatása nagy felelősség és büszkeség is egyben, ettől függetlenül a jövőben tervezzük, hogy új produkciókat is műsorra tűzünk, mert fontos, hogy a közönség érezze, hogy fejlődik a fesztivál. Mára a Wagner-napoknak igazi fesztiválhangulata van, az operákat hosszú szünettel játsszuk, mint Bayreuthban, és a Wagner szereplőkről elnevezett sörtől kezdve van itt minden, ami a fesztiválhangulatot garantálja.

– Lépjünk tovább: a zenei életet leginkább foglalkoztató kérdésekkel kapcsolatban szeretném még kikérni a véleményét. Mi lesz a Zeneakadémiával? Szükség van-e a modellváltásra?

– Nem kérdéses, hogy a Zeneakadémiának modellt kell váltania. Lehet mindenféle politikai álarc mögé bújni, de egyet azért vegyünk tudomásul: a Zeneakadémia attól lett Zeneakadémia, mert egy Liszt Ferenc nevű világhírű zeneszerzőnk Erkellel együtt megalapította, majd az ő világhírű tanítványai lettek a tanárok. A jelenlegi formában ezt nem lehet kivitelezni, mert a bértáblák meg egyéb kötöttségek miatt nem lehet a legjobb magyar zenészeket idecsalogatni, hogy itt tanítsanak, míg egy harmadosztályú német egyetem ezt könnyedén ki tudja fizetni. Ez így egy nagyon primitív és egyszerű érv, de már csak ezért is kell a váltás, illetve azért is, hogy az intézmény sokkal szabadabb legyen. Ráadásul a Zeneakadémiának még egy nagyon komoly küldetése van: ott van a Régi Zeneakadémia, Liszt ereklyéinek gyűjteménye, és ott van ez az épülettömb, amit át kellene alakítani. Azt is csak egy alapítványi egyetemen keresztül lehet megoldani, hogy ez egy nemzetközi Liszt-kutatóközponttá és múzeummá válhasson, ahová örömmel elzarándokolnak az emberek. Mert most mindez nem látható, sokan nem is tudják, hogy itt, a Terror Házával szemben van Liszt Ferenc hagyatékának egy része.
Amint pedig már említettem,

a diákok a mesterek miatt jönnek, tehát, hogyha nem tudjuk megfizetni a mestereket, akkor nem ide jönnek, ez ilyen egyszerű. A másik szempont az, hogy az előadó-művészeti piacra minél jobb tudással érkezzenek, ehhez új módszertanok és új stratégiájú képzés szükséges, mert ha látják, hogy az akadémiáról kikerülők könnyebben tudnak zenekaroknál, együtteseknél elhelyezkedni, a szólisták karrierje gyorsabban indul, akkor az szintén arra ösztönzi őket, hogy Budapestet válasszák.

Tudom, hogy az átalakítás bonyolult, de a Zeneakadémiának muszáj meglépnie, hogy versenyben tudjon maradni a világpiacon a zeneakadémiák között és hogy ezt a liszti hagyományt – kulturális DNS-t – továbbvigye. Gondolhatnánk, hogy a kottában minden le van írva, de azt látni kell, hogy az például nincs leírva, amit Liszt Ferenc a növendékeinek megtanított, hogy hogyan kell lenyomni azt a zongorabillentyűt – milyen érzéssel, milyen töltettel. Ez a DNS pedig addig létezik, amíg ez a liszti hagyomány működik, ha nincs, akkor kihal, és ezt jó lenne nem megvárni.

– Van-e arra remény, hogy a szakminisztériumban a területet jól ismerő zenei szakemberek kerülhessenek döntési pozícióba, mert a szakma úgy érzékeli, hogy sem a Nemzeti Kulturális Tanács, sem az MMA nem rendelkezik megfelelő rálátással a szakmára, nincs élő kapcsolatban vele.

– Hankó Balázs személyében új miniszterünk van és a miniszter úr nagyon jó irányba indult el, amikor azt mondta, hogy megvannak a kulturális intézményeink, ezek a kulturális intézmények elértek egy szintet, rangot, meg kell vizsgálni a stratégiájukat és azt, hogy hogyan fejlődhetnek tovább.

A minisztérium feladata segédkezni ezeknek a stratégiáknak a megvalósításában. A régi szocialista modell az volt, hogy a minisztériumban benn ültek az úgynevezett szakértők, és ők menedzselték a dolgokat. Most azt érzékelem, hogy ez egy új struktúra lesz, ahol az lesz a döntő, hogy milyen stratégia mentén építkezik egy zenekar, mi az, amivel új közönséget vonz be, mi az a karakter, amit kizárólag ő képvisel, és ezzel kell majd előrelépni, dolgozni.

Mindez még kidolgozás alatt van, ezért nem tudok részleteket mondani.

– Tehát a működőképes modell ön szerint az, ha a minisztérium segíti az intézmények által kidolgozott stratégiák megvalósítását, támogatja az intézményekben zajló tevékenységet. De a minisztérium és az egyes intézmények között kell-e léteznie egy jól funkcionáló közvetítő fórumnak?

– A kulturális tanácsnak ebben a folyamatban egy közvetítő fórumnak kell lennie, amihez az MMA-nak is érdemes becsatlakoznia, hiszen az ugyanúgy a minőségi garanciáért felel. Az MMA élén Turi Attila személyében szintén egy új vezető van, aki új stratégián gondolkodik – a minisztérium és az MMA össze szeretné fésülni a két stratégiát, hiszen mindkettő ugyanazért a célért lép fel. Én ezt üdvözítőnek tartom, mert egymást erősítené és segítené a kettő.

– Végezetül azt szeretném megkérdezni, mi az, ami a következő évadban a legnagyobb várakozással tölti el?

– Jövő év március 14-én húszéves lesz a Müpa, ennek kapcsán egy nagyon komoly programmal, hogy úgy mondjam, tűzijátékkal készülünk. Tényleg fantasztikus művészek érkeznek – magyarok és külföldiek egyaránt. Eljönnek azok, akikkel az elmúlt húsz évünket töltöttük, és hála istennek ez egy elképesztő választék, szinte nehéz volt válogatni belőle.
Ami pedig a személyemet illeti, még az előző ománi szultán kért föl, hogy az ománi operaházban rendezzem meg az első arab operát, és ha minden jól megy, akkor ezt a jövő év október másodikán be is tudjuk mutatni. Ez is egy koprodukció lesz a Müpa és az Ománi Királyi Operaház között. Nagyon érdekes történet, Szindbád története, de nem az Ezeregyéjszaka meséiből, nem is a rajzfilmből ismert Szindbád történetből készül, hanem egy szép szerelmi történetet láthatnak majd a nézők. Ez mindenképp egy izgalmas kihívás. A későbbiekben a magyar közönségnek is elhozzuk, Magyarországon is bemutatjuk.

Egy éven belül a földdel tehetik egyenlővé a legendás 6-os stúdiót

Senki nem érti, kinek jó ez az egész ügy, hiszen itt mindenki sérül – mondja Kassai István, aki jó ideje próbál küzdeni a Magyar Rádió 6-os és 22-es stúdiójáért, illetve most már, hogy a Bródy Sándor utcai épületnek nagy eséllyel megpecsételődött a sorsa, legalább azért, hogy pótlásukra egy nagyméretű hangstúdió épülhessen az országban.

Hamarosan a földdel egyenlővé válik a legendás 6-os stúdió, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem – a Magyar Rádió korábbi épületeinek részleges bontásával járó – kampusz-építésének folyományaként. A hosszú ideje tartó, és a közvéleménytől számos részletet elzáró építési eljárás ellen tiltakozik Kassai István zongoraművész, amelyről a zenei élet szereplőivel sem egyeztettek. „Egyáltalán nem vették figyelembe a rádió stúdióinak használati értékét, ami azért végzetes, mert a Hungaroton stúdióját a közelmúltban adták el egy filmzene producernek, így töredékére csökken az igénybe vehető stúdiókapacitás.” A zongoraművész eleinte csak a műemlék stúdió megmentéséért küzdött, ma már úgy látja, ha már a 6-ost és a 22-est nem lehet megőrizni(?), legalább épüljön egy korszerű, kifejezetten komolyzenei felvételek céljára tervezett nagyméretű, korszerű hangstúdió, amely nem azonos az MR zenei együtteseinek próbatermével.

„Az a kormány, amelyik megmentette az Erkel Színházat, megépítette a Nemzeti Színházat és a Magyar Zene Házát, felújította az Operaházat, és most hosszan sorolhatnám, mennyi mindent tett a kulturális intézményekért, nem értem, miért akarja a földdel egyenlővé tenni a Magyar Rádiót legendás stúdióival együtt. A másik szereplőt, az Egyházat sem értem, hiszen az Egyház története kezdettől összefonódott a szent zenével, a Magyar Rádió stúdióiból adtak minden vallási műsort, XII. Pius pápa innen mondta az Eucharisztikus Kongresszus záróbeszédét. Az egyetemet sem értem, hiszen integrálhatták volna ezt a kultúrtörténeti emléket az új épületbe, létrehozva egy ehhez kapcsolódó, nemzetközi szinten is hiányzó komolyzenei hangmérnök és zenei rendező képzést, amelyhez a Nobel-díjas – egykoron Pázmányos diák – Békésy György által tervezett stúdió már adott” – fogalmaz lapunknak Kassai István, aki a lebontásra ítélt stúdiók ügyét műemléki kérdésnek is látja.

Hangsúlyozza: azt tekinti igazán stúdiónak, amely annak épül, nem pedig egy meglévő épület kompromisszumok mentén történő átalakítását. Kassai felhívja a figyelmet arra is, hogy ez a szükséges modern nagyzenekari stúdió nem lehet azonos egy próbateremmel, hiszen egy ilyen terem csak nagyon szűk idősávban állhatna rendelkezésre felvételek készítéséhez. Hasonló a helyzet más, különféle intézmények tulajdonában álló termekkel is. Azok a stúdió-megoldások, amelyek az elmúlt években felmerültek – mint például az MTVA Kunigunda utcai Vetítőterme, a Jókai utcai próbaterem, az Operaház stúdiója, MÜPA, Láng – nem alkalmasak a 6-os és a 22-es stúdió pótlására, nem csak az egyeztetés időkorlátai, hanem méretproblémák miatt sem, hiszen a 6-os az ország legnagyobb hangstúdiója, hasonló méretű hangstúdiónk több nincs.
„A Magyar Rádiónak az a közszolgálati funkciója, hogy a magyar zenei múlt és jelen dokumentálását elvégezze, ráadásul a lehető legjobb minőségben, az elmúlt évtizedekben fokozatosan háttérbe szorult. A nagy együttesekre írt művek döntő többsége a mai napig nincs felvéve. Ebbe beletartoznak az egyházi művek is, amelyek a nyolcvanas évek végéig ideológiai okokból is háttérbe voltak szorítva, utána pedig a gazdasági válság miatt pénzügyi okokból maradtak el a felvételek” – fogalmaz Kassai. Hozzáteszi: ma már nincs is igazán lemezkiadás, nincs értelme hagyományos lemezekben gondolkodni, de szükség van felvételekre, az értékfeltárás és értékmentés, illetve a tartalomgyártás szempontjából. Felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar zenetörténet zenekari és oratorikus irodalmának olyan művei sincsenek rögzítve, amelyek szerzői a hazai zenei élet legfontosabb formálói voltak, mint Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály, Hubay Jenő, Dohnányi Ernő. Nem beszélve a számos ma már szinte ismeretlen, de a maguk idejében ismert és sikeres, felfedezésre váró alkotóról. „Ennek a nemzeti kincsnek a megmentése, átörökítése utódaink számára kötelességünk. A nemzeti érték feldolgozása közszolgálati feladat, amelynek profitja a társadalomban akkumulálódik. Identitásképző, kohéziót fejlesztő, országimázs erősítő tényező” – fogalmaz. „Ez a munka nem lehet kizárólag a kiemelt együttesek feladata. A magyar zenekari kultúra mind szakmai, mind mennyiségi téren elérte eddigi legmagasabb színvonalát, ebből következően a hatalmas anyag feldolgozásában a vidéki és a nem kiemelt fővárosi együttesek is részt kellene, hogy kapjanak.” Ugyanakkor Kassai István úgy látja, ha sikerülne létrehozni egy új és nagyméretű stúdiót, azt nem feltétlenül az MTVA, vagy a Pázmány kezelésében és fenntartásában kellene megoldani, célszerűbb volna, ha önálló intézmény, vagy egy újonnan alapított intézmény része lehetne.

A Magyar Rádió első stúdiója a későbbi 1-es stúdió volt, amelyet 1928-ban avattak fel az Operaház zenekarával, különlegességét az akusztika változtathatósága adta. A korabeli technika alapján ezt úgy érték el, hogy márványfalai voltak, amelyek hangvisszaverő hatását függönyökkel lehetett szabályozni, és a mennyezeten is voltak mozgatható hangelnyelő szövetek. A stúdióhoz – világelső megoldásként – egy karmesteri fülke is tartozott, amelynek jelentősége abban rejlett, hogy abban állva a karmester nem a stúdióban, hanem az éterben hallható, sokszor torzult akusztikai, dinamikai viszonyokat hallotta egy hangszórón keresztül, így érzékenyen tudta az arányokat a felvételhez, sugárzáshoz alakítani. Lényegében a keverőasztalt helyettesítette ez a korabeli zseniális megoldás. Mindez akkoriban nemzetközi szinten is óriási újdonságnak számított, sorra érkeztek a külföldi akusztikusok tanulmányozni. Bár az 1-es stúdió bármilyen műfajra alkalmas volt, a rádióadások bővítése révén hamarosan elkerülhetetlenné vált további stúdiók építése, amelyeket már speciálisan alakítottak ki, nem univerzális és változtatható, hanem fix akusztikai viszonyokra. A legendás 6-os stúdió akusztikai tervezője Békésy György Nobel-díjas biofizikus, akusztikus volt, aki korát meghaladó érzékenységgel, tudományossággal és igényességgel tervezte meg még az utózengés hangszínezetének beállításait is, ez utóbbi akkoriban általában még lehetőségként sem merült fel máshol.

Ugyan a II. világháborúban bombatalálat érte a Magyar Rádiót és több aknatalálat magát a 6-ost, három év küzdelmes felújítás után szebb lett, mint újkorában. Nagy tisztelet övezte a stúdiót, abban dolgozni hatalmas rangot jelentett. A következő nagyobb stúdióépítési folyamat az ötvenes években történt, ennek eredményeként 1960-ra elkészült a 22-es stúdió is, amelyet kifejezetten zenekari stúdiónak építettek Tarnóczy Tamás akusztikus tervei alapján, amely a legszebb hangú és legjobban felszerelt kamarazenekari stúdió. A 6-ost 1965-ben újították fel, és a magyar rádiózás történetében elsőként sztereósították, ám nyilván elsősorban tiszteletből, érdemben nem változtattak a Békésy-féle koncepción. Így, ebben az értelemben a 6-os igazi ipari műemlék maradt. Kiemelkedő jelentőségű művészettörténeti emlék is, hiszen a legendásnak számító felvételek hosszú sora készült ezen a helyen, ahol a magyar zenei és színházi élet szinte összes kiválósága dolgozott. Ennek a hihetetlen eszmei értékkel bíró stúdiónak tűnik el egy éven belül még a nyoma is.

A 6-os még a II. világháború előtti koncepciók alapján épült az akkor szokásos néhány ezer légköbméteres méretben, ám Nyugat-Európában már az ötvenes évektől a tízezer légköbmétert meghaladó, úgynevezett „nagyzenekari” stúdiókra váltottak. A hatvanas évektől hat tervdokumentáció készült egy új és korszerű 13 ezer légköbméteres „nagyzenekari” stúdióra, amelyet a Bródy Sándor utcai telephely beépítetlen Múzeum utcai telekrészére szántak, az egyik 1985-ös tervet Finta József jegyezte. Összetett – politikai, gazdasági, társadalmi és a médiát érintő – folyamatok eredményeként ez a terv azóta sem valósult meg. Most nagyobb szükség lenne rá, mint valaha.

Az MMA Zeneművészeti Tagozata felhatalmazása alapján a munkabizottság előterjesztést állított össze a kieső stúdiókapacitás pótlására. Nagyméretű új hangstúdió építését javasoljuk, amely egy új intézmény, „munkanevén” a Magyar Nemzeti Hangarchívum keretében működne. Feladata a zenei múlt és jelen feltárása, dokumentálása lenne, tudományos műhelyként és közszolgálati tartalomgyártóként, nemes és hasznos feladatot biztosítva a magyar zenekaroknak és kórusoknak. A tervezetet a tagozat elfogadta, az elnökség elé fog kerülni, akik elfogadás esetén a döntéshozók felé továbbítják.

Elengedünk-e egy ma még restaurálható, csúcsminőségre képes ágazatot, vagy sem?

Gyimesi Lászlóval, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének alelnökével, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének elnökével és Zsoldos Dáviddal, a Magyar Zenei Tanács elnökével a jelenlegi helyzet lehetőségeit jártuk körbe. Szó esett a zenekarok közti szolidaritás hiányáról, a valamilyen kapcsolatrendszeren alapuló megkülönböztetés elfogadásáról, az összefogás helyett a saját jótevők kegyeinek kereséséről, és arról, hogy az elmúlt évek forrásbőségét nem tudtuk kihasználni arra, hogy olyan struktúrákat építsünk ki, amelyek egy visszaesést tompítani tudnának – a szimfonikus zenekari életről őszintén.

– 2023 bizonyos szempontból vízválasztó lesz a szimfonikus zenekarok számára. Említhetnénk a 2022-es támogatások hiányos kifizetését, a sokszorosára emelkedő költségeket, vagy Demeter Szilárd ominózus nyilatkozatát. Ebben a helyzetben összefognak a zenekarok, vagy inkább kivárják, hátha a másik bedobja a törülközőt? Egyáltalán, mi várható rövidtávon?

Zsoldos Dávid:
Demeter Szilárd megnyilvánulásai szerintem feleslegesen sok visszacsatolást kaptak, főleg ahhoz képest, hogy hozzá soha nem tartozott ez a terület. De nem lehet csodálkozni azon, hogy hivatalos közlések hiányában mindenki túlreagálta a legapróbb közlést is. A PKÜ (Petőfi Kulturális Ügynökség) vezetője nekem azt mondta, hogy alapvetően a vidéki együttesek, a lokális kulturális centrumok védelmében reagált a témára – ezzel amúgy teljesen egyet lehet érteni: ha van túlkínálat, azt nem Debrecenben, Pécsett, vagy Szegeden kell keresni. A zenekarok közül senki sem foglalkozik azzal, hogy ha majd a másik csődbe megy, akkor neki könnyebb lesz vagy több pénzt kap.

» A döntéshozó helyzetét nyilván megkönnyítette volna, ha valamelyik zenekar az elmúlt hónapokban bedobta volna a törülközőt, mert hiszen akkor a következő pénz elosztáskor azzal a zenekarral már nem kell számolnia, de szerencsére ez nem így történt.

Gyimesi László:
Demeter Szilárdnak bármilyen súlypontba állítása alapvető tévedés, minden ezzel kapcsolatos reakció túlreagálás, nem hiszem, hogy nagyobb jelentőséget kell ennek tulajdonítani. Én is beszéltem vele erről többször, és ugyanezt erősítette meg. Demeter Szilárd igazán fajsúlyos nyilatkozata az elhíresült interjúban a szimfonikus zenekaroknál sokkal figyelemre méltóbb megállapítás, mégpedig az, hogy a kulturális életben rengeteg teljesen felesleges párhuzamosság van. A kulturális életben az egyik legkisebb szelet a szimfonikus zenekarok, csak pont ezután jött a szimfonikus zenekari példa.

Ha valaki figyelmesen elolvassa, látja, hogy nem is arról szól, hogy sok vagy kevés a zenekar, hanem arról, hogy egy információ alapján – ami egyébként teljesen fals információ, még ha némi igazságmorzsát tartalmaz is – hogy nem is lehetne egyszerre négynél több zenekart kiállítani, mert a 12 zenekarban nagyjából négy zenekarnyi zenész játszik. Pontosan tudjuk, hogy miről beszélt, és ha mást nem is, de azt le kell szűrjük belőle, hogy nem lehet hülyének nézni a döntéshozókat, ők is látják, hogy vannak átfedések, még ha nem is úgy, ahogy ebben az interjúban elhangzott. A kérdésen, hogy mi lesz most, én csak meglepődni tudok. A TAO megszüntetése után egy jelentős támogatás szakadt a zenei életre, az előadóművészeti szervezetekre. Azt megelőzően a TAO volt, és a szimfonikus zenekarok többségének, egy-két kivételtől eltekintve elenyésző TAO-bevétele volt. Tehát az a 9-10 milliárd forint plusz, ami a 37 milliárdból megjelent ebben a szférában, a sokszorosa annak, mint ami előtte valaha létezett.

» Én súlyos aránytévesztésnek érzem azt, hogy azért, mert volt egy olyan esztendő – 1-2 évről beszélünk – amikor a Covid után rettenetesen sok pénz lett hirtelen, és most lesz egy nehezebb év, ami még ezzel együtt is jobb lesz, mint a korábbi időszak, már mindenki a vészharangot kongatja.

Én végig csináltam egy zenekar megszüntetését. Az egyes szám első személy nem nagyképűségből fakad, hanem mert tényleg én magam csináltam végig. Ez a Duna Szimfonikus Zenekar. Született egy miniszteri döntés, hogy a Duna Művészegyüttes szimfonikus zenekari részét a fenntartó, jelen esetben a minisztérium megszünteti. Egy nagyon nehéz és keserves, de végül is eredményes egyeztetési sor mentén a miniszter megváltoztatta a döntését, és nem megszüntette, hanem a fenntartói jogokat adta át, egyébként egy, a szakszervezet tulajdonát képező nonprofit kft-nek. És akkor jön a kérdés, ki vett ebben a történetben részt? Ha pozitív szereplőt kell keresni, akkor abszurd módon a legnagyobb szövetséges ebben a ne szüntessük meg folyamatban maga a minisztérium volt, amely eredetileg meg akarta szüntetni. Az ebben leginkább érdekelt szimfonikus zenekari szövetség meg sem szólalt az ügyben. Egy aktív lépést sem tett, a zenekarokról ne is beszéljünk, amelyek szerényen meghúzódtak a sarokban, és örültek, hogy a járványnak, vagyis a zenekarok megszüntetési folyamatának nem ők az elszenvedői az adott pillanatban. Hihetetlenül rossz érzés volt ezt végigélni. Ez az igazság. A Zenei Tanács volt az egyetlen zenei szervezet, amelyik megszólalt ebben az ügyben. Azt nem mondom, hogy elementáris erejű volt a megszólalása, de legalább hangot adott az aggodalmainak.

» Tapasztalataim szerint nincs szolidaritás a zenekarok között, sőt, tulajdonképpen könnyűszerrel elfogadják a kivételezést, a valamilyen kapcsolatrendszeren alapuló megkülönböztetést, az ötszörös, tízszeres támogatási különbségeket, és mindenki a saját pozícióját próbálja őrizni, menteni. Ez nagyon szomorú. Ha a kérdés arra irányul, hogy a zenekarok összefognak, vagy inkább mindenki megkeresi a saját jótevőjét, akkor Magyarországon az utóbbi a helyzet.

ZsD:
A magyar szimfonikus zenekarok közösségének nincs más választása, mint részt venni egy olyan rendszer kidolgozásában, amely egyrészt objektív és minél kevésbé manipulálható mérőszámokon alapul, másrészt kiszámíthatóságot jelent mind a zenei ökoszisztéma, mind pedig a finanszírozó számára. Tehát világos szabályok, egyenlő mérce és tervezhetőség. Az egyenlőség elve viszont még nem jelenti azt, hogy a zenekarok közti különbségeket ne lehetne és kellene érvényesíteni. Nyilván más helyzetben, más feladatokat lát el a Rádiózenekar és a fél nyugati országrészt bejáró Győri Filharmonikusok. De ha ugyanazon állami forrásért versenyeznek, azonosítani kell azokat a paramétereket – az alkalmazott muzsikusok létszáma például nyilvánvalóan egy ilyen adat –, amelyek az együttesek működésében és eredményességében kulcsszerepet játszanak és objektíve összevethetők. Ezekre kell építeni egy kiszámítható alaptámogatást, és emellett figyelni kell arra, hogy a rendszer tartalmazzon olyan ösztönzőket, amelyek visszacsatolják a kiemelkedő eredményeket, illetve motiválják az együtteseket a kulturális stratégia céljaira: fiatalok és nehéz társadalmi helyzetben lévő csoportok elérése, kortárs zene, nemzetközi kapcsolatok, közönségépítés. És valószínűleg két percen belül már harmadszor ismétlem ezt a szót, de a lényeg a kiszámíthatóság, csupa nagybetűvel.

Az, hogy hosszútávon kiszámíthatóságot teremtsünk a zenekarok számára, felér egy szabad szemmel jól látható összeggel. Békeidőkben is, de most különösen, mert szemben az elmúlt 8-10 év szinte korlátlan forrásbőségével, egy olyan időszakba léptünk be, amire a legközelebbi párhuzamot csak a ‘90-es években találunk. Egészen másképp működik a gazdaság egy 4%-os és egy 14%-os kamatkörnyezetben – én erősen tartok attól, hogy a következő pár évben le fogunk szakadni nemhogy a nyugati országoktól, de régiós összevetésben is.
A magyar szimfonikus zenekarok közösségének nincs más választása, mint részt venni egy olyan rendszer kidolgozásában, amely egyrészt objektív és minél kevésbé manipulálható mérőszámokon alapul, másrészt kiszámíthatóságot jelent mind a zenei ökoszisztéma, mind pedig a finanszírozó számára.

GyL:
Elindultunk egy másik irányba, ami kicsit a jövőről szól, nem a jelenről, noha a jelenből adódnak a következtetések. Az aggodalom abból fakad, hogy bármikor meg lehet lóbálni ezt a bizonyos kardot a zenekarok feje fölött, hogy nagyon sokan vagytok. Ez a sok vagy kevés, bármilyen relációban nézve, sima demagógia. A zenekarok nem úgy születnek, hogy megbeszéli 80 zenész, hogy holnaptól mi egy zenekar vagyunk. Ezt egy amatőr garázs-zenekar szokta így szervezni, és nem egy szimfonikus zenekar. A szimfonikus zenekar mögött mindig egy fenntartó áll, és politikai, de legalább szakmapolitikai elhatározás szükséges ahhoz, hogy milyen zenekart akarnak létrehozni. Az elmúlt időszakban Magyarországon a zenekarok száma gyarapodott, elsősorban az önkormányzati fenntartású zenekarokra gondolok, amit nem lehet másképp értelmezni, mint hogy a magyar önkormányzatok fontosnak tartják, hogy ilyen kulturális értékkel is előálljanak, szolgáljanak a saját területükön. Ez azt jelenti, hogy az adófizető polgárok igényes zenei kultúrát kaphatnak a befizetett közpénz fejében. Ezt a fajta zenekari szám növekedést nem lehet átértelmezni a pénzszórás és a felelőtlen gazdálkodás irányában. Az a méricskélés, ami ilyen értelemben folyik, nevetséges. Ma Magyarországon a szimfonikus zenekarok által munkaviszonyban foglalkoztatott zenészek száma 1330-1400 fő között van. A foglalkoztatási piacon ilyen kicsi számot nem is lehet mérni, ha átlépünk a mikrogazdaságból a makrogazdaságba, akkor ez semmilyen szempontból nem tétel. Én nem vagyok pesszimista, mert az idő azt igazolta, hogy a kormányzat, a magyar állam komolyan veszi ezeket a zenekarokat, és nem itt akarja megspórolni az egyéb növekvő költségeit. Ahhoz, hogy a zenekarokról egységesen beszélhessünk, először el kell döntenünk, hogy lehet-e egyáltalán róluk egységesen beszélni. Ez döntés kérdése. Szerintem egyébként nem lehet. Szakmailag sokféle szempontból lehet beszélni az együttesekről, de támogatási szempontból nem. Vannak állami kötelezettségek, amelyekről az állam dönthet, hogy kivel láttatja el, és vannak ezen belül is különféle támogatások. Ha tetszik, ha nem, az elmúlt 30 év azt igazolta, hogy mindig vannak megkülönböztetettek. Ezeknek a száma változott csak. Budapesten is van öt-hat olyan zenekar, amelyik nagyjából hasonló szinten támogatott, mint a nem Budapesten működő zenekarok, és ez egy nagy csoport. Ami ezen kívül van, az állam közvetlen érdekeltségi körébe tartozik, arra kár is lenne ráhúzni egy egységesített támogatási rendszert. A többire viszont feltétlenül szükséges lenne. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a zenekarok egyformák, azt viszont igen, hogy hasonló jogállásúak. A kettő között óriási a különbség.

 –  A kiszámíthatóság talán az egyik legfontosabb kulcskérdés, hiszen ebben a szakmában évekkel előre kell tervezni. 2022-ben a megítélt támogatásnak csak kevesebb, mint a fele és az is késve érkezett meg, miközben a költségek sokszorosára emelkedtek, éppen ezért okozott nagy gondot. Várható, hogy a zenekari támogatásnál is megjelenik a kiszámíthatóság?

GyL:
A kiszámíthatóság – bármennyire is szeretnénk – a szó teljes értelmében nem fog megvalósulni. Azt meg lehet előre mondani, hogy megfelelő szabályrendszerek alapján a következő három évben mekkora összeget ad az állam, de arra nem tud garanciát vállalni, hogy a világ hogyan változik, és az az összeg mire lesz elég. Lehet, hogy ami ma támogatási szintben elfogadható, az egy év múlva sokkal kevesebbet ér.

ZsD:
Azért erre megvannak az eszközök, amelyeket a gazdaság számos területén alkalmaznak – a támogatásokat ugyanúgy lehetne indexálni az inflációval, mint a nyugdíjakat. Az előadóművészet olyan sportág, ahol a siker egyik fontos eleme a tervezhetőség – nyilván beüthet egy covid, vagy bármely “fekete hattyú” esemény, de tervezhető kockázatokat kezelni kell tudni. És a döntéshozóknak érdemes megfontolni, hogy ezzel nem “adakoznak”, hanem a saját befektetésüket, az elmúlt 100 év magyar adófizetőinek a befektetéseit védik, mert az a néhány milliárd forint, ami nem, vagy későn érkezik meg, az hosszú évek építkezéseit akaszthatja meg, vagy rosszabb esetben teheti semmissé. Azt el lehet fogadni, hogy a dinamikus fejlődés, az új kulturális beruházások kora jó időre lezárult, de arra azért érdemes figyelni, hogy az elért eredményeket ne adjuk fel.

» Az a nemzetközi pozíció, amelyet generációkon keresztül vívott ki a magyar zenei élet – és különösen a zeneoktatás –, olyan hungaricum, amit nagyságrendekkel olcsóbb megtartani, mint utána évek, évtizedek alatt újjáépíteni.

Ami a kiszámíthatóságot illeti: az a megállapodás, amit Vashegyi György 2020-ban kötött a kormányzattal, nemcsak számszakilag volt jelentős, hanem azért is, mert arra 3 évig számíthattak a zenekarok. Amikor tavaly áprilistól egészen november végéig leálltak a kifizetések, a problémán sokat enyhített volna, ha a zenekarvezetők már nyáron tervezhettek volna azzal, hogy a járandóságuk több mint a felét egyáltalán nem fogják megkapni. Nemcsak az ő idegrendszerüket kímélte volna, de kevesebb koncertet kellett volna lemondani.

GyL:
Nagyon szívesen értenék egyet veled. De a politikának van egy egyszerű működési elve: mindig arra költi a pénzt, amire akarja és ami neki fontos.

ZsD:
A hatékony keretrendszerek, a több évre szóló megállapodások és a szakmai egyeztetések pont arra valók, hogy a politikai döntésekből fakadó volatilitásokat csillapítsák. Megjegyzem, ez a politikusok munkáját segíti, nemcsak a döntéshozatalban, de a döntések validálásában, a felelősség megosztásában is.

GyL:
Ezek a problémák a mi problémáink, egy abszolút belterjes probléma. Aki benne van, és érti, hogy miről szól, az ebben teljes mértékben partner. Politikusok döntenek.

Hány településen van nagyobb létesítmény, mint amekkora a környező településekkel együtt a teljes lakosság száma? Lehetne koncerttermeket is építeni, és ugyanúgy felesleges lenne. Én nem a mostani politikát kárhoztatom, mert a korábbi politika még ennyire sem szívlelte a szimfonikus zenekari életet, de nem érzem azt, hogy lenne bárkinek komoly súlya ebben.

» Elhangzott Vashegyi György neve. Ő példátlan pozícióba került, amikor egyidejűleg a MMA és a Nemzeti Kulturális Tanács elnöke volt, ehhez képest nem láttam, hogy olyan kezdeményezések születtek volna, akár az ő, akár az akadémia részéről, amelyek ebbe az irányba fordították volna a szimfonikus zenekari finanszírozást.

És ezzel nem Vashegyit akarom elmarasztani, csak egy jelenségről beszélek. Visszatérve, mit lehet elvárni? Én nagyon elégedett lennék, ha a támogatás kiszámítható lenne, és attól sem esnék kétségbe, ha csak egy évre látnánk előre, de ha legalább azt az egy évet a költségvetési törvények garantálnák, már nagyon nagy előrelépés lenne.

• Beszéljünk az utánpótlás kérdéséről, és a zeneoktatásról, ami szintén feltétele a zenei életnek, akár közönség, akár előadói oldalon.

ZsD:
A zeneoktatás komoly bajban van, amelynek okai szorosan összefüggenek a közoktatás problémáival, hiszen a zeneoktatás ennek a jóval nagyobb rendszernek a jelenlegi vergődéséhez van kötve. Amíg a közoktatás válsága nem rendeződik, addig a zeneoktatás strukturális problémáit sem nagyon tudjuk megoldani. Ez pedig azért kritikus, mert ami itt elvész, az a felmenő rendszerbe továbbgörög, és egyre nehezebben orvosolható. A jelenlegi krízis pedig egyáltalán nem újkeletű, már 2016-17 táján érzékelhető volt, és ma már szerintem bőven túl vagyunk azon a ponton, hogy ezt a folyamatot nagyon komoly erőfeszítések – és források – nélkül meg lehessen állítani. Azt gondolom, hogy nem lehet elégszer elmondani: az, hogy hány és milyen minőségű zenekarunk lesz 10-15 év múlva, az erősen függ a sok sebből vérző alapfokú művészetoktatástól, és az erre épülő, jelenleg meglehetősen térdre rogyott oktatási piramistól, fel egészen a Zeneakadémiáig.

GyL:
Ezzel a helyzetképpel nem értek egyet. Ma és több évtizede Magyarországon nagyjából 110 ezer gyerek tanul az alapfokú zeneoktatásban, ez a szám egyébként viszonylag stabil, és nem befolyásolja a demográfiai csökkenés sem. Összesen 10 ezer fölött van a zenepedagógusok száma. Nem értek a magyar közoktatási és köznevelési rendszerhez, és nem is feladatom, de azzal az államosított, központosított rendszerrel, ami 2011 után létrejött, ha valamelyik intézménytípus jól járt, az éppen a zeniskola volt, tudniillik garantáltak megkapták a működésükhöz szükséges feltételeket az államtól. Nem kellett bezárni egyetlen zeneiskolát sem emiatt. Nem vitatom, hogy vannak problémák, és azt sem, hogy a jelenlegi háromszintes oktatási modell végén kétséges eredményekkel jönnek ki a végzősök. Azért azt ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a magyar állam 2011 óta olyasmire vállalkozott, amire korábban soha egyetlen elődje sem, hogy az alapfokú zeneoktatás feltételeit garantálja.

ZsD:
Az állam valóban magához vett egy feladatot – de ez csak abban az esetben pozitívum, ha utána ezt a feladatot legalább olyan minőségben látja el, mint korábban az önkormányzatok. Én alapvetően nem vagyok a központosítások híve, de ha valamely változáshoz annak idején optimistán álltam hozzá, az a zeneoktatás volt. A jelen helyzet pedig az, hogy kétségbeejtő zenepedagógus-hiány és ezzel összefüggésben minőségi visszaesés van. És ennek a legfontosabb oka, hogy a zenepedagógus, mint életpályamodell nem létezik.

GyL:
Ugyanaz az életpályamodell, mint egy középiskolai tanárnak.

ZsD:
Pont erről beszélek. Nemcsak azt ígérjük meg a pályakezdő tanárnak, hogy az első évben nettó 700 eurót fog keresni, hanem azt is, hogy ez nagyjából 10 év múlva is így lesz. Aztán csodálkozunk, ha ennek nyomán hanyatt-homlok az első adandó alkalommal szakmát, vagy országot vált.

GyL:
Nagyon szomorú tény, hogy a művészetoktatás sajnálatos módon még így is jobban áll, mint az általános közoktatási helyzet.

ZsD:
Hát, maradjunk annyiban, hogy azon nyilván boldogan eldiskurálnánk, hogy milyen lenne egy ideális, motiváló, méltányos zenetanári életpályamodell. De a probléma célfüggvénye jelenleg nem a méltányosság – attól fényévekre vagyunk –, hanem egy még elégségesen élhető rendszer. Leegyszerűsítve: nem morális kérdés, hanem a van meg a nincs kérdése. Ha egy fiatal zenetanár házaspárnak esélye sincs itthon a szakmájából megélni, akkor vagy nem abból, vagy nem itthon fognak megélni. És ebből a szempontból irreleváns, hogy földrajz-biológia szakos évfolyamtársaik talán még rosszabb helyzetben vannak.

Három fontos fesztivált emelnék ki, amelyek mutatják, hogy a komolyzene iránti igény nagy, és a magyar zenei élet bizonyos szegmense ma is csúcskategória: KaposFest, Fesztiválakadémia, Wagner-napok.

ZsD:
Egy fesztivál nemcsak kulturális, hanem turisztikai “termék” is. Kérdés, hogy most, amikor a turizmusra nem építhetünk úgy, mint a covid előtt, elengedjük-e ezeket a csúcstermékeket, vagy áthidaljuk ezt a pár nehéz évet. Tény, hogy a Müpának és Fischer Ádámnak köszönhetően a világ egyik legrangosabb Wagner-fesztiválja Budapesten van – Bayreuth-hoz mérhető élményt nyújt, ellenben hozzáférhető. 2019-ben a Wagner-rajongók a világ minden tájáról egy évvel korábban, napok alatt kapkodták el a jegyeket a 2020-as fesztiválra. Drága? Nyilván, de töredéke a bartheuth-i költségeknek, és igazi csúcstermék. Ha lemondanánk róla, talán soha nem lehetne visszaépíteni. Ugyanez igaz a Kaposfestre, amely ahhoz képest, hogy a világ legjobb kamarazenészei játszanak néha egy nap többször is, ráadásul viccesen kevés pénzből valósul meg. A Fesztiválakadémiát pedig nem illik méltatnom, mert ott voltam az alapításánál. De arra valóban érdemes lenne ránézni, hogy melyik fesztivál mire mennyit fordít, melyiknek van valóban nemzetközi visszhangja, relevanciája, mekkora és milyen közönséghez jutnak el. Biztosan lehetne okosabban költeni, én örömmel látnék néhány komoly auditot is, de az biztos, hogy ezekre a fesztiválokra vigyázni kell. És lehet, hogy egy Kaposfest-koncertet csak pár száz ember hallgat helyben, de élőben adtuk a videoközvetítés jelét New York-ba, az egyik legkomolyabb nemzetközi online platformra. Ha már mindenáron luxusköltésnek akarjuk címkézni ezeket a fesztiválokat, akkor vegyük észre, hogy olyan országimázst építünk velük, amit mással nehezen vagy sehogy. Lehet, hogy a klasszikus zene nem ér el széles társadalmi rétegeket, de azt se felejtsük el, hogy ez egy olyan műfaj, amely Tokiótól Torontóig releváns. És ha bemegyünk a torontói Royal Academy-re, az első dolog, amit meglátunk a hallban, egy Bartók-szobor. Ráadásul, ha már keleti nyitásról beszélünk, a nyugati zenekultúra az egyike azon viszonylag kevés területnek, amelyek meg tudták hódítani a távol-keleti kulturális tudatot. Kínában, Japánban és Koreában szó szerint tömegek tanulnak mindenféle hangszeren klasszikus zenét.

GyL:
Nem hiszem, hogy bármiben más lenne a véleményem.

» Olyan terepen versenyeztetik az egész komolyzenei szcénát, ahol az teljességgel esélytelen.

A Wagner-napokat meg lehet szervezni, de minden zenekar nem tud és nem is kell, hogy felmutasson ilyen fesztivált. Nem szeretek Budapest és vidék relációban gondolkozni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy egy vidéki zenekari zenész karrierjének a határai általában a város határában érnek véget. A lehetőségei abban merülnek ki, hogy a városi zenekarba mehet játszani és a zeneiskolába tanítani. Ehhez ért, ő csak például hegedülni tanult meg, és csak „annyira”, ahogy ott, mondjuk a városban a szimfonikus zenekarban erre szüksége van. Jól hegedül, de valószínűleg nem úgy, mint a világsztárok. Itt nem is világsztárra, hanem éppen őrá van szükség.

» Van egy csillogó felszíne az ügynek, amit fel kell tudni mutatni, mint a Wagner-napokat, de közben van egy teljesen egyenlőtlen verseny. Ilyen jelenségek a klasszikusnak álcázott bulvár zene kirakatemberei, akik lerabolják a politika előtt az egész ügyet. A politika meg elhiszi, hogy ez az, amit nekünk, többi valódi zenekarnak is kellene csinálni.

Nem tudom, hogy ezen lehet-e változtatni, vagy kell-e változtatni. Maradjunk a városi, nemzeti minősítésű együtteseknél, amelyek rengeteg ifjúsági koncertet adnak, nagy részét tornatermekben, és lehet, hogy az ott ülő 200 gyerekből ez a zene kettőt megérint. Ez egy olyan kulturális misszió, amit nem helyettesíthet semmi. Hogy versenyezzen ez a városi zenekar egy olyan rapperrel, akinek tízmilliós nézettsége van a Yout Tube-on, hogy lehet azt elmagyarázni, hogy amit mi csinálunk, az ennek ellenére óriási érték? Az állam azért nagyjából tisztában van azzal, ha másért nem, a szégyenérzet miatt, hogy jobb nem bántani ezeket a régmúltra visszatekintő, nagy neveket felsorakoztató műfajokat, mint például a szimfonikus zene. Ilyen értelemben van védelme az ügynek, csak ez kevés. A magyar szimfonikus zenekarokban, leszámítva a piedesztálra emelt együtteseket rosszul keresnek a zenészek. A vidéki zenekaroknál a zenésznek nincs választási lehetősége. Nincs másik együttes, a városba köti az élete. Mit tud csinálni? A mobilitás a jelenlegi magyar viszonyoktól idegen dolog. A magyar ingatlanállomány jelentős többsége van magántulajdonban, Nyugat-Európában pont fordítva, Amerikáról nem is beszélve. A magyar ember nem tud elmenekülni a saját maga teremtette áldozati helyzetből, és ez a zenekarokon belüli mozgást is lefékezi. A vidéki zenekaroknál ez egy nagy hátrány, ami egyetlen budapesti zenekarnál sem jelenik meg. És még egy gondolat: zavaró az is, hogy a zenekarokat az általam nagyra becsült igazgatók egy része sajátjának tekinti, holott erről szó sincs.

ZsD:
Kétféle zenekar létezik: van, amikor a zenekarnak van karmestere, és van, amikor a karmesternek van zenekara… Fischer Iván nemcsak a Fesztiválzenekar alapítója, de ma már a két márka gyakorlatilag egybeforrt és ugyanez igaz például Hollerung Gáborra és a Budafoki Dohnányi Zenekarra is, vagy hogy egy külföldi példát is mondjak, Gardiner együtteseire. Az alapító-karmesterekhez nem kötődő zenekarok viszont jobban ki tudják használni a fiatal dirigensek jelentette generációs dinamikát, és én ennek az erejét nem becsülném alá. Az elmúlt egy-két évben a Győri Filharmonikusok Rajna Martint, a MÁV Zenekar Farkas Róbertet, az Alba Regia pedig Dobszay Pétert igazolta le – szerintem ez hatalmas pozitívum. Madaras Gergely még nincs 40 éves, a legerősebb belga együttes élén áll, a világ bármelyik csúcszenekaránál örömmel látják, és itt van Török Levente is, aki 30 évesen egy A-kategóriás német színház zeneigazgatója. És a lista korántsem teljes – minden esélyünk megvan rá, hogy 10-20 év múlva a hazai karmesterek nagy generációjáról beszélhessünk.

– A megnövekedett költségek velünk maradnak, a támogatás mértéke és majdani értéke homályban. Ki mire számít 2023-ban?

GyL:
A ’23-as évet egyszerűen túlélő üzemmódba helyezem. Azon drukkolok, hogy ne történjenek nagyobb bajok, nem a fejlődés, a kibontakozás és a megvalósítás évének látom. Elképesztően sok bizonytalanság vesz körül bennünket. Ezt most túl kell élni. Bízom abban, hogy tartósan meg tudjuk őrizni a pozícióinkat, és anyagilag az általános mértéknél jobban nem roppan bele senki.

ZsD:
Nagy optimizmus bennem sincs. Az elmúlt évek forrásbőségét nem tudtuk kihasználni arra, hogy olyan struktúrákat építsünk ki, amelyek egy átmeneti vagy tartósabb visszaesést tompítani, kezelni tudnának, és ennek most isszuk meg a levét. Attól tartok, hogy a magas kamatkörnyezet, a fogyasztás visszaesése komoly versenyhátrányt jelent majd a környező országokkal szemben – tippelni sem tudom, hogy meddig. Hogy ezen belül az előadóművészeti szakma milyen sebeket fog kapni, az viszont teljes egészében politikai döntés kérdése: ez nem az az összeg, amit a döntéshozók nem találnak meg, ha nagyon keresik. Becslésem szerint kb. 15-20 százalékot lehet fogni úgy ezen a rendszeren, hogy a meglévő kapacitások és minőség különösebb és tartósabb leépülését elkerüljük. De benne van a jelen helyzetben, hogy elveszítjük azt a kivételes zenei ökoszisztémát, amire az elmúlt 100-120 évben minden magyar muzsikus büszke volt. Ez az, amit a döntéshozóknak látniuk kell: elengedünk-e egy ma még restaurálható, csúcsminőségre képes ágazatot, vagy sem.

Interjú Somogyi-Tóth Dániellel, a Kodály Filharmónia Debrecen igazgató – művészeti vezetőjével

Az elmúlt évek pénzbősége súlyos szakmai aránytévesztést hozott a zenekari támogatásba – mondta lapunknak Somogyi-Tóth Dániel, akivel arról is beszélgettünk, hogy a válság miatt egyébként is fordulóponthoz érkezik a magyar zenekari rendszer finanszírozása, és a fővárosi és a vidéki zenekarok között kialakult támogatásbeli különbségeket orvosolni kell.

– Az egyik élvonalbeli vidéki nemzeti kategóriás zenekart vezeted több mint egy évtizede. Az elmúlt évek állami támogatása egyre kevésbé kedvezett olyan mértékben nektek, mint a fővárosiaknak. Mi a helyzet most?

Valóban, idén már tizenkettedik éve leszek igazgató Debrecenben, ezért már némi rálátással rendelkezem erre a területre. Pár évvel ezelőttig volt valamiféle közös cél a vidéki és fővárosi zenekari igazgatók között, mégpedig az, hogy minden zenekarnak nagyon rossz volt az anyagi helyzete, és ebből minden igazgató szeretett volna kijutni. Ez néhány éve markánsan megváltozott, amikor a TAO maradványaiból korábban példátlan módon jelentős összegek áramlottak az iparágba. Ekkor abszurd és bizarr módon hirtelen szétnyílt az olló:

» a fővárosi zenekarok szinte kivétel nélkül jelentős többletforrásokhoz jutottak, game changer szintű béremeléseket tudtak végrehajtani, nagyon komoly produkciós fejlesztési lehetőségekhez jutottak. Ezzel szemben vidéken – és most hangsúlyosan a történelmi hagyománnyal rendelkező vidéki műhelyekről beszélek – a pedagógus bértáblát éppen csak követni tudták a fizetések, és érdemben nem lépett előre a finanszírozás.

Ez különösen nagy probléma annak fényében, hogy a hosszú évek óta rendezetlen, de facto közös működtetés ügye se rendeződött – a vidéki nagyzenekarok jellemzően önkormányzati fenntartásúak, de egyre nagyobb részt állami támogatásból dolgoznak –, így a városok az állami növekményt látva automatikusan csökkentették párhuzamosan a fenntartói támogatást. Talán a tanári pálya okozta elvándorlást sikerült megakadályozni, de más fejlesztésre nem futotta. Most viszont, hogy válság van és a korábbi bőség küzdelmes időszakba fordul át, biztos, hogy valamilyen fordulóponthoz érkezik a magyar zenekari rendszer finanszírozása.

– Az említett aránytalanságok mögött minden bizonnyal a budapesti zenekarok lobbiereje állhat, illetve az a hozzáállás, miszerint a budapesti zenekarok annyival magasabb minőséget képviselnek, hogy a vidéki kulturális életet is rájuk kellene építeni.

Kirekesztő és felesleges megkülönböztetés ez. Sajnos tudjuk, hogy vannak olyan, az elmúlt időben mértékadónak számító aktorok, akiknél ez a narratíva megjelent – ez nem legenda, hanem tény. Azonban annak fényében, hogy jó ideje minden magyar gazdaságfejlesztési program kifejezetten decentralizált koncepciót valósít meg, a kultúrának az ilyen jellegű centralizálása érthetetlen, nincs összefüggésben a nemzetgazdasági/nemzetstratégiai célokkal és rendkívül káros. Ezek a véleményvezérek annyira nem látják a fától az erdőt, hogy nagy belterjességükben elfelejtik:

» annyira távolra sodorták a közönségtől a klasszikus zene hajóját, hogy a szélesebb népesség számára immár Mága Zoltán vagy Havasi Balázs tünteti fel magát sikeresen a magyar klasszikus zeneművészet képviselőjeként. Akiket még hibáztatni se lehet ezért, hiszen egy kialakult piaci résbe helyezték magukat úgy, hogy valószínűleg a kormányzati szereplők is nehezen különböztetik meg a különböző profilokat.

És miközben mi tudományos részletkérdéseken vitatkozunk a tízmilliárdokból fenntartott rendszerben, vagy miközben budapesti vezetők évi százmillióhoz közelítő koncertgázsit vihetnek haza, a nagyközönség Beethoven V. szimfóniáját már rég nem ismeri. Elfelejtjük azt is, mit mondott Kodály Zoltán: nem az a lényeges, hogy ki az Operaház igazgatója (pedig most azt is nagyon fontos lenne látni, hiszen az operajátszásban párhuzamosan ugyanez a folyamat játszódott le), hanem az, hogy ki a vidéki általános iskola énektanára. Lehet, hogy az utóbbi utánpótlási képességet – bár ez nem tartozik szorosan a mi felelősségi körünkbe – már el is vesztettük, de a következő stratégiai vonal leépítése – pénzbőség idején (!) a vidéki nagy műhelyek és közönséggel való kapcsolatuk veszélyeztetése – súlyos károkat okozó folyamatnak számít. Remélem, hogy nem visszafordíthatatlan.

– Az, hogy szétnyílt az olló, mit jelent pontosan?

Azt, hogy a pénzbőség súlyos aránytévesztést hozott. Az egy dolog, hogy egy tízmilliós ország kétmilliós fővárosában tizenvalahány zenekar van. Azért mondom szándékosan, hogy tizenvalahány, mert

» vannak vidéki, nem nemzeti kategóriás zenekarok, amelyeket nagyon tisztelünk, de fontos leszögezni, hogy valójában budapesti importzenekarok, hiszen busszal utaztatják a zenészeiket Budapestről, így nem kizárólag helyi művészeti tudást építenek.

Fontosnak tartom tehát, hogy ha a vidéki zenekarokról beszélünk, akkor emeljük ki a valódi történelmi vidéki műhelyeket. Budapest tekintetében különleges és természetesen büszkeséget adó helyzet az, hogy ennyi kiváló zenekar dolgozik. Azonban, ha felülről nézzük, az is látszik, hogy ilyen arányok sehol nincsenek a világban. A 60 milliós Olaszországban, ami az egyetemes zenei kultúra fellegvára, hány hivatásos zenekar van összesen, és ezen belül hány Rómában? És a 80 milliós Németországban vagy Berlinben? Nyilván sántít bármilyen összehasonlítás, hiszen minden ország más; és nem is az a baj, hogy Budapesten sok nagyszerű együttes lényegesen jobban tudott boldogulni az elmúlt években. Hanem az, hogy amikor a történelem során végre egyetlen egyszer pénz érkezett az iparágba, akkor annak a 90 (!) százalékát Budapest vitte el, és a 10 százalék jutott a vidéknek; úgy, hogy Magyarország lakosságának 80 százaléka vidéken él. Azt gondolom, hogy itt történelmi mulasztás történt a szakmai oldalról a pénzek elosztása terén.

– Ez nem minden területen történik így az országos folyamatokban.

Igen, minden gazdaságfejlesztési koncepció alapja a több lábon állás, de vannak a kulturális területen is a vízfejűség csökkentésére, vagy kiegyensúlyozására irányuló törekvések, ezek rendszeresen meg is jelennek az országos sajtóban. Jellemző módon ezek annyira homlokegyenest ellenkező folyamatok a zenei területen történtekkel, hogy amikor felröppen a hír, hogy egy nagy országos közgyűjtemény nem Budapesten lesz, akkor – pont fordítva – kicsit összeborzongunk ösztönösen, hiszen Természettudományi Múzeumból vagy Közlekedési Múzeumból csak egy van; hol is lehetnének máshol, mint a fővárosban? Pedig elvileg miért ne lehetnének? Még a szlovák technikai múzeum is Kassán van, hogy a nagy fejlett országokról ne is a beszéljünk. De ha itt tartunk, Szlovákia nemzeti zenekarai között a kassai semmiképp nem áll a pozsonyi működés kártékony árnyékában.

» A vidék, a decentralizált rendszerek erősítése minden területen megkezdődött az elmúlt években – ennek teljesen ellentmond, hogy az a történelmi lehetőség, amit az elmúlt években megkapott a magyar zenekultúra a kiemelt támogatással, ilyen bántó és visszatetsző aránytalansággal szolgálta gyakorlatilag kizárólag a budapesti fejlesztéseket.

– Voltak olyan kezdeményezések is, hogy majd a budapesti zenekarok leutaznak koncerteket tartani vidékre, és megoldják az ottani területek zenei ellátását.

Voltak ilyen szólamok, de részben azért, mert nem volt mögöttük koncepció, részben a logisztikai nehézségek miatt ez nem valósult meg. Ennek nem is ez a helyes iránya. Nagy magyarországi régióknak van jelentős zenei hagyománya, Pécsen a zenekar több évszázados múlttal rendelkezik, a mi zenekarunk idén fogja alapításának 100. évét ünnepelni, de folytathatnám a sort Szegeddel, Győrrel, és így tovább. Olyan erős műhelyek és fundamentumok alakultak ki ezekben a városokban – színvonalas egyetemi képzéssel a háttérben –, ami megint csak ellentmond annak, hogy anélkül növeljünk beruházást ebben az szcénában, hogy nem találjuk ki, hogy mit szeretnénk vele, és mik a feladatok.

– Mik a feladatok?

Ha valaki felelősen nézi ezt a területet, abban kéne konszenzusra jutni, hogy megjelöljük, mit szeretne kezdeni a jövőben az állam a magyar zenekultúra rendkívüli történelmével, erőtereivel, brand-értékű, országimázs formáló rendszerével? Napnál világosabb, hogy kiemelkedő szereppel bír a fővárosi zenekari élet, ez mindennek az ékköve és nem is azt gondolom, hogy Budapest nem érdemli meg a jelentős támogatást, a legmagasabb szintű zenei kínálatot. Csak nem a vidék rovására, mégis ez történt. A feladat, hogy az ország minden részében, Budapesten, és utána a nagy hagyománnyal rendelkező vidéki központokban biztosítani lehessen ennek a gazdag zenei örökségnek az utánpótlását, kapjanak a vidéki zenekarok jól definiált ellátási feladatot a szimfonikus koncertek és az operajátszás területén, ennek kapják meg a forrását, és a feladatokhoz rendeljék a financiális hátteret. Én sok éve járok zenekari közgyűlésekre, és megmondom őszintén, rendkívül unalmas már, hogy

» miközben minden igazgató azt mondja, hogy fogjunk össze, az egésznek valójában semmi értelme, mert úgyis mindenkinek más az érdeke. Egy esetben lehet összefogásról beszélni: legyen egy mindenki számára elfogadható koncepció.

Be kell látni, hogy ha meg kell osztozni olyan területeken, ahol a kínálat túlment a reálisan elérhető keresleten, ott meg kell találni a megfelelő funkciókat az arányos feladatelosztásra és annak finanszírozására. Ott pedig, ahol a kínálatot bővíteni szükséges, mert kereslet lenne rá – ilyen a vidék – erősíteni kell a működés valamennyi feltételét. Lehetetlen, hogy egy nagy vidéki, prosperáló gazdasági központban, mint például Debrecenben, ne lehessen a zenei pályát életpályamodellként elképzelni. Jelenleg, ha valaki az Alföldön születik és kimagasló klarinétos, akkor ahhoz, hogy virágzó, sokszínű zenei pályát futhasson be és magas színvonalon tartsa fenn a családját, most Budapestre kell mennie. Ez teljesen szegregálja a vidéken született tehetségeket, ezáltal megfojtva a következő évtizedek fejlődését. Ennek megakadályozására markáns lépéseket kell tenni.

– Jellemzően a kiváló zenekari zenészek tanítanak is, így azzal, ha lefejezik a vidéki zenekari életet, a vidéki magasszintű oktatást is ellehetetlenítik.

Teljesen így van. Eddig a látszólagos jólét okán húzódott ez a probléma, és nem kellett vele foglalkozni. Az elmúlt években nagyon sok pénz volt ebben a szegmensben, mindenki megmaradt, senkit nem szüntettek meg, és voltak, akik kiemelkedően jól jártak. Most viszont, amikor beköszönt a valóság, amikor hirtelen a lét lett a tét és az alamizsnáért kell küzdeni, akkor mások lesznek a játékszabályok, és mindenki kimondja a kendőzetlen igazságot. Akkor már a vidéki nagy műhelyek sem hallgatnak tovább, és jobban fogják a szempontjaikat, érdekeiket érvényesíteni.

– A vidéki zenekarok között van összefogás az említettek mentén?

Nyáron volt egy érdekes és hosszú találkozónk, ahol meg tudtuk fogalmazni azokat az alapvetéseket, amiket az elmúlt években a zenei életben tapasztaltunk. Nem mindegyikünk azonos attitűddel és azonos harciassággal áll a kérdéshez, ebben lehet, hogy vannak különbségek. Az alaptényezők is mások, mert vannak zenekarok, ahol operajátszás is zajlik, vannak városok, ahol egyszerre két zenekar működik, egy a színházban és egy a szimfonikus feladatokra, van, ahol szinte kétzenekarnyi zenész alkot egy zenekart. Én mindig elmondom, hogy mi vagyunk a leghatékonyabb együttes, mert mi kis létszámmal látjuk el mindkét feladatot a legnagyobb vidéki városban egyedül – igaz, nekünk van egy nagyon értékes hivatásos koncerténekkarunk is. Vidéken sincs tehát teljes egységesség a feltételeket tekintve, de nem mondom azt, hogy ne lehetne egy racionalizálást végrehajtani egy elvárt feladatellátásnak megfelelően. Ezek azonban mind részletkérdések az említett aránytalanságokhoz képest. Eközben ráadásul azt látjuk, hogy vidéken is egyre nagyobb az igény a kultúrára, akár a saját tapasztalatunkból, akár a pécsi sikertörténetet ismerve. Ha megkapja egy vidéki zenekar a lehetőséget, ugyanakkora erővel és sikerrel fogja bizonyítani a rátermettségét, bárhol is legyen az országban, a minőséghez nem kell 1-essel kezdődnie az irányítószámnak. Megfelelő zenekari építkezés mentén az együttes egyre jobb lehet, pontosan ez lenne a decentralizáció lényege, hogy vidéken is egyre több kiváló szakembert tudjunk alkalmazni.

– Nektek az új rezsihelyzetben mennyire elegendő a költségvetési keret?

Eddig túléltük. Szerencsére 2022-ben a terven felül még a Kodály Nemzetközi Zenei Verseny is belefért az évbe, amire elvileg kaptunk volna külön támogatást, de a megszorítások miatt arra kértek minket, hogy saját költségen gazdálkodjuk ki, és ez sikerült is. Külön lehetne beszélni különben arról, hogy a fesztiválszervezés, rendezvényszervezés és egy város zenei életének összefogása mennyire egy zenekar feladatellátásához tartozik és milyen viszonyban áll ez az országos Filharmónia feladataival és tevékenységével. Ez azonban most hosszúra nyúlna. Azt, hogy ’23-ban mi lesz a feltételrendszer, egyáltalán nem tudjuk még; sajnos fel vagyunk készülve, hogy lényegesen nagyobb kihívások elé nézünk, mint eddig.

Az utóbbi hónapokban több ajánlás is született, amely azokkal az intézkedésekkel, teendőkkel foglalkozik, amelyeket a vírusveszély csökkentése érdekében a munkáltatóknak és a munkavállalóknak egyaránt érdemes megfogadniuk. Ráadásul a pandémia számos új, munkajogi kérdést is felvet, ezek közé tartozik például a munkavégzés járványveszélyes helyzetekben, az oltási hajlandóság vagy a tesztelési kötelezettség. A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének alelnökével, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége elnökével, dr. Gyimesi Lászlóval ezek mellett arról is beszélgettünk, mennyire egyezik meg álláspontjuk a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság állásfoglalásával, s hogyan látja a munkavégzés és az egészségvédelem kényes egyensúlyát vírusveszély idején.

– Tavaly novemberben született az az ajánlás, amit a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége adott ki az előadóművészeti együttesek, intézmények számára. Melyek voltak ennek a lényegesebb pontjai?
– Szerettük volna, ha a kulturális kormányzat ad ki egy állásfoglalást arról, hogy a pandémia alatt milyen munkavégzés folyhat a társulatoknál, az intézményeknél, azonban erre a minisztérium nem rendelkezett jogosultsággal. Így mi készítettünk egy ajánlást, amelybe a leglényegesebb javasolt intézkedéseket gyűjtöttük össze munkáltatóknak és munkavállalóknak. Ezt követően az ajánlásunkat támogatólag javasolta iránymutatónak mindenki számára az EMMI is. A kulturális államtitkár a heti online értekezletein az összes intézmény-, együttesvezető figyelmébe ajánlotta. Az ajánlásban nem volt sok nóvum, hiszen felhívtuk a társulatok, intézmények figyelmét a maszkhasználat, a távolságtartás fontosságára, mindarra, ami a hétköznapi szabályozásban is benne volt. Ami a kiemelendő pontok közé tartozik, az az, hogy a munkavégzések elrendelésével kapcsolatban azt ajánlottuk: csak olyan munkavégzést rendeljenek el a munkahelyeken, amelyeknek feltétlenül ott kell történnie. Azaz, ha lehet, a munkavállaló a munkavégzési kötelezettségének másként, vagy otthon tegyen eleget. Ha zenész, akkor gyakoroljon otthon, ahol sokkal kisebb a járványveszély. De természetesen annak kapcsán is megfogalmaztunk néhány ajánlást, hogy ha már meg kell jelennie a munkahelyen vagy felvételen, akkor ott milyen módon foglalkoztassa a munkáltató: lehetőleg kisebb csoportokban, kamarajelleggel. A szólampróbán se üljenek egymás mellett a muzsikusok, tartsák az előírt távolságot és viseljenek maszkot, szeparálják el egymástól a fúvósokat, ők is ügyeljenek egymás között a távolságtartásra, továbbá a munkáltató szereljen fel elválasztó plexilapokat, azért, hogy a fúvósok legyenek elválasztva egymástól és a zenekar többi tagjától. Ahogy azt is megfogalmaztuk, hogy azok számára, akik hatvan év fölöttiek, netán krónikus betegek, immunbetegségben szenvednek vagy egy háztartásban élnek súlyosan veszélyeztetett hozzátartozóval, azok számára biztosítsák az otthoni munkavégzés lehetőségét.

– Mi volt a tapasztalat? Mennyire fogadták ezt meg a munkáltatók? Hiszen még a november előtti időszakban lehetett hallani olyan intézményekről, ahol a szakszervezetek a több száz fős próbák leállítását kérték…
– A többség már az ajánlások előtt is hasonló elvek és gyakorlat alapján szervezte a munkát. Egyébként mi azt javasoltuk, hogy ne csak a művészekre terjesszék ki mindezt, hanem a velük közvetlenül kontaktusba kerülő munkavállalókra is.

– Most pedig újabb kérdések merülnek fel az oltások, az oltásra kötelezhetőség kapcsán…
– E téren az álláspontunk nemcsak a miénk, hanem a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság állásfoglalása is arról, hogy milyen jogai és kötelezettségei vannak a munkáltatónak és a munkavállalónak jogi, adatvédelmi és munkajogi szempontból. A munkáltatónak a jogszabály által meghatározott rendkívül szűk és a mi esetünkben nehezen indokolható eseteken túl, nincs joga arra, hogy a munkavállaló egészségügyi állapotáról bármilyen adatot nyilvántartson. Ezek az adatok ugyanis a legérzékenyebbek közé tartoznak. Így már magát azt a kérdést is csak akkor lehetne feltenni a munkavállalónak, hogy kapott-e oltást vagy sem, ha erre jogszabály adna lehetőséget, amely jelenleg nincs. Ugyanakkor annak nincs véleményem szerint akadálya, hogy anonim, a válaszadót semmilyen módon nem azonosítható felméréssel próbálja a munkáltató felmérni a munkavállalók átoltottsági és a vírus okozta betegségen átesettek arányát. Viszont tévedésben vannak azok a munkáltatók, akik az oltás kötelezővé tételén komolyan gondolkoznak. Tegyük azt is hozzá, hogy azzal azért lényeges tisztában lenni, hogy az oltás védőoltás. Azt védi, aki megkapja, de ez nem azt jelenti, hogy ez bármilyen védelmet jelent azoknak, akik nincsenek beoltva. A vírus bárkiben jelen lehet oltással és anélkül is. Nehezebb és bonyolultabb annál a képlet, minthogy egy erőszakos munkáltatói intézkedéssel a vírusveszélynek az elejét lehetne venni. Hiszen járványügyi szempontból akadnak egyéb védelmek is, arról nem is beszélve, hogy mi a helyzet azzal, aki már a víruson átesett? Az egészséges munkafeltételek biztosítása a munkáltató kötelezettsége. Emiatt kötelezheti a munkavállalót több időszakos vagy eseti egészségügyi vizsgálatra. Egy ilyen rendkívüli helyzetben a munkáltató kötelezheti a munkavállalót arra is – ha ennek minden feltétele adott -, hogy rendszeresen teszteltesse magát. Természetesen a munkáltató költségére, hiszen ez is egyfajta módszer, amellyel a munkáltató próbál elébe menni a betegségnek, ezzel biztosítva az egészséges munkafeltételeket. Ebben a helyzetben egyetlen eszköz van, ami a munkavállalók körében ki tudja szűrni a fertőzötteket, az pedig a tesztelés. Egyébként pedig, ha a mostani időszakot nézzük, azt is láthatjuk, hogy közönség előtti, zenekari koncert bemutatására nincs lehetőség. Az együttesek próbatermekben, koncerthelyszíneken próbálhatnak, felvételt készíthetnek stb., amelyekre vonatkoznak az általános szabályok: a távolságtartás, a maszkviselés. Az online közvetítések vagy felvételek hasznosak, mert az érdeklődő közönség találkozhat a produkcióval. Ugyanakkor nagyon meg kell gondolni azt, hogy ilyen körülmények között valóban meg kell-e valósítani minden nagyszabású online hangversenyt. Természetesen fontos, hogy az együttesek megmutassák azt, hogy folyamatosan dolgoznak, ezt azonban kamaraformációkkal is megtehetik, ahol nem áll fenn az akár száz ember megfertőződésének a veszélye.

– Mi a helyzet azokkal, akik éppen a fertőzéstől tartanak, ha berendelik őket munkavégzésre?
– Ahogy említettem a munkáltatónak kell biztosítania az egészséges munkafeltételeket. Ha erre nincsenek tekintettel az intézményvezetők, és olyan betegséget kaphatnak el a munkavállalók, amelybe akár bele is halhatnak, akkor a felelősségük súrolja a szabálysértés, de akár más jogterület határát… Mondhatja azt egy munkáltató, hogy nekünk működnünk kell, de ehhez szükséges biztosítania az egészséges munkafeltéteket. Hiszen, ha valakit a munkahelyén nem egy, akár halálos kimenetellel is fenyegető Covid vírus fertőzés, hanem „csak” egy baleset ér, azért a munkáltatót komoly és súlyos felelősség terheli. Ha pedig valahol nagyon jelentős a fertőzöttségi arány, akkor az is egyértelmű, hogy a munkáltató is rosszul csinál valamit e tekintetben. Attól is nehéz persze mindez, hogy természetesen a művészek szeretnék már végre azt csinálni, ami a hivatásuk. Nem otthon akarnak énekelni, táncolni, zenélni… Egy nagyobb intézmény esetében pedig szinte elkerülhetetlenek a kontaktusok. Egyetlen munkahely sem lehet a végtelenségig zárva. Áttekintve a hazai helyzetet, a munkáltatók zöme kellő felelősséggel, gondossággal foglalkozik a kérdéssel, mert fontosnak tartja a munkavállalóit. Egyensúlyozik az egészségvédelem és a feladatok ellátása között. Az első és legfontosabb szempont mindig az emberek egészsége kell, hogy legyen. Ennek kell megelőznie minden mást. Sajnos a járvány súlyos időszakát éljük már hónapok óta, s nem is látni még, mindez meddig tart.

– Hátrányt szenvedhet el egy munkavállaló amiatt, hogy elzárkózik az oltástól?
– Se munkavállalói, se állampolgári alapon senkit nem érhet semmilyen hátrány, ha elzárkózik a koronavírus elleni oltástól a jelenlegi jogszabályok alapján. Az is biztos azonban, hogy jelenleg az oltás az egyén számára az egyetlen olyan módszer, ami megelőzheti a legnagyobb és a kevésbé nagy bajokat. Csak remélni lehet, hogy az orvostudomány és a járványügy előbb-utóbb mederbe tudja terelni és tartani a koronavírust, mint ahogy számos más súlyos veszéllyel is tette már. Az pedig az előző gondolatból származó másik kérdés, hogy a kormányzat hogyan határoz, bővíti-e a kötelező oltások sorát a Covid elleni vakcinával, vagy sem, ezt a döntést a következő hónapok, esetleg év fejleményei fogják megalapozni …
– R. Zs. –

A témához tartozik:

Tájékoztató a munkavállaló koronavírus elleni védettsége tényének munkáltató általi megismerhetőségéről

Ön 2011 óta a Szegedi Egyetemen dolgozik. Hogy látja a művészeti képzés helyzetét ebben az intézményben?

Kezdem azzal, hogy ott, ahol a tudományegyetemeken belül működnek művészeti karok – mint Győrben, Debrecenben, Szegeden, Pécsett is –, ott a szakterület megítélése már egyetemen belül is kétséges, hiszen nehéz ebbe a profilba beilleszteni egy művészeti kart. Amíg nem tudjuk elfogadtatni, hogy a művészet nem a tudomány alárendeltje, hanem az élet éppolyan fontos és értékes ága, addig ez probléma lesz. A művészektől publikációs listákat és idézettségi mutatókat várnak; ezekben mi mindig le fogunk maradni. A vezetők gyakran megkapják a kritikát: a művészeti karokon nincs megfelelő mértékű tudományos tevékenység. Ez valóban így van, a művészet nem tudomány, soha nem is ez volt a lényege. Ha valahol nagy nehezen elfogadják a sajátosságait, akkor sem szeretik, mert nem tudnak vele mit kezdeni. A nemzetközi rangsorokban egy művészeti kar nem emeli az egyetem rangját.

Milyen területen lenne a legnagyobb szükség a változásokra?

A legégetőbb problémánk az osztatlan tanárképzés finanszírozása. A zenetanárok képzését az általános tanárképzés igényeinek megfelelően támogatják, ami azt jelenti, hogy az Állam ugyanannyit szán egy hegedűtanár kiképzésére, mint egy földrajztanáréra. Ez így nem felel meg a képzés tényleges tartalma által gerjesztett anyagi elvárásoknak, hiszen mi művészeket nevelünk ki, akik még pluszban pedagógiai tárgyakat is tanulnak. Könnyű belátni, hogy a képzés jóval drágább, mint az MA esetében. Ehhez képest az állami támogatás növendékenként körülbelül 400 000 forint félévente, ami azt jelenti, hogy minden egyes hallgatóval, akit felvesz az egyetem, éves szinten 800 000 forint mínuszt termel. Márpedig a vidéki zeneművészeti egyetemek elsődleges feladata a környék ellátása zenetanárokkal; tehát az intézmény nem teheti meg, hogy nem vesz fel tanárképzésre hallgatót. Ez egy nagyon súlyos probléma, hiszen a művészeti karok automatikusan bekerülnek egy negatív spirálba, hangsúlyozom: elsősorban vidéken.

Ha a képzés ilyen mértékben deficites, akkor hogyan lehet egyáltalán fenntartani a karok működését?

Ez folyamatos konfliktust jelent a számunkra, mert az egyetem egy nagy, közös kasszát működtet, ahol a nyereséges karok többletéből kiegyenlítik a művészeti karok deficitjét. Nálunk tavaly közel 900 millió forintot adtak a közösbe a nyereséges karok, elsősorban a térítéses külföldi hallgatók oktatásából. Mikor ez a téma előkerül, akkor – évente háromszor – garantáltan végighallgathatjuk, hogy nem jól teljesítünk, rosszul osztjuk be a pénzünket. Folyamatosan a szőnyeg szélére vagyunk állítva, amit kikérek magamnak, hiszen nem azért vagyunk ebben a helyzetben, mert elherdáljuk a vagyont, hanem azért, mert rossz a finanszírozási rendszer! Nem értem, miért nem lehet ezt felismerni, hiszen amikor integrálta a főiskolát a Tudományegyetem, a képzés sajátosságai akkor is nyilvánvalóak voltak. A vezetők tudták, hogy nem mi leszünk a húzóágazat. Nem tudunk nyereségesek lenni, de ez nem a saját hibánkból kifolyólag van így. A külföldi hallgatók oktatása esetünkben is javít valamennyit ezen a statisztikán, de bizonyos létszámnál többet térítéses hallgatókból sem vehetünk fel, hiszen akkor újabb tanárokra van szükség, akik idegen nyelven is tudnak tanítani – ez egy ördögi kör! Ráadásul – tisztelet a kivételeknek – ezek a hallgatók nem mindig ütik meg a kívánt zenei mércét, mégis ugyanazt a diplomát fogják megkapni végül, mint egy jóval magasabb szintet abszolváló ösztöndíjas muzsikus. Egyik oldalról az anyagiak szorításában vagyunk, a másik oldalról a művészi elvárások nehezednek ránk. Aki Kínából idejön, az – túl azon, hogy sokszor nem beszél sem magyarul, sem angolul, és alig van olyan tanárunk, aki szót ért vele – nem azért jön ide, hogy tanári diplomát kapjon, hanem azért, mert előadóművész szeretne lenni. Ha sok hallgatót veszünk fel, akkor újabb tanárok is kellenek! Plusz tíz ének szakos hallgató még három docens foglalkoztatásával jár, így a problémát nem oldja meg pusztán a létszám fejlesztése. Amíg nincs rendezve a művészeti karok finanszírozása, addig folyamatosan szégyenkeznünk kell, illetve küzdhetünk az állandó negatív megítéléssel.

Ugyanakkor pontosan a művészeink azok, akik világszerte a legtöbbet tudnak tenni az ország jó megítéléséért; a koncertjeikkel a képzés és a zenei élet jó hírét tudják közvetíteni. Nem éri meg ez a „reklám” azt a többletköltséget, ami a finanszírozás rendezésével járna?

Ehhez tudomásul kellene venni, hogy a művészetet csak egyénileg lehet oktatni. Amikor ott áll egy növendékkel szemben Szecsődi Ferenc, és a zongoránál ül egy korrepetitor, akkor nem lehet csoportban gondolkodni, és ez így van jól, ettől tud működni. Nyilván nem olcsó a képzés, de ha Várdai Istvánokat vagy Baráti Kristófokat szeretnénk kinevelni, akkor ezt vállalni kell. Aki felmegy az Oktatási Hivatal honlapjára, az megnézheti a létszámokat: néhány száz fő tanul a mesterképzésben, tehát nem olyan összegekről van szó, amik alapjaiban rengetnék meg a magyar gazdaságot! A művészetoktatás érték; olyan, mint egy ékszer. Ékszert sem alumíniumból készítenek, hanem aranyból vagy ezüstből. Ez nem olcsó, de nem is kell, hogy olcsó legyen.

Mennyiben adottak az egyetemi oktatás személyi feltételei?

Az a furcsán ironikus helyzet, hogy Liszt Ferenc ma nem taníthatna a róla elnevezett Zeneakadémián; sajnos egyre kevésbé a művészi nagyság számít, sokkal inkább a papírok. Ez kontraszelekciót eredményez. Aki igazán nagy karriert épít fel szólistaként, zenekarban vagy kamarazenészként, az nem tud közben doktorálni. Magyarországon nagyon sok pozíció esetében elvárás, hogy az aspiránsnak legyen minimum DLA fokozata. Ez vidéken teljesen megbénítja a szakindításokat, mert nincs elég fokozattal rendelkező oktató. Nem is lehet, hiszen zenei doktorátust vagy Budapesten, vagy Pécsett lehet szerezni. Ezek tőlünk olyan messze vannak, hogy munka mellett gyakorlatilag lehetetlen kellő intenzitással részt venni a doktori képzésben – azon túl, hogy nyilván minden egyetem a saját hallgatóit részesíti előnyben a felvételin. Ettől kezdve nem lehet művészeti mastert indítani, mert nincs elég minősített oktató, tantárgyfelelős, aki rendelkezik az elvárt végzettséggel. Régen ez úgy működött, hogy a mindenkori szimfonikus zenekarok szólamvezetői voltak a tanárok a helyi főiskolákon. Ennek nagy előnye, hogy a biztos zenekari állásuk mellett a szólamvezetők kevés növendékkel is ugyanolyan jól működtek, mint sokkal; nem voltak kiszolgáltatottak, nem kellett mindenképpen felvenni növendékeket, ráadásul tudták a szakmát is, hiszen naponta játszottak. Ez azt is garantálta, hogy a legjobbak tanítottak. Nem a papír döntött, hanem a tényleges tudás. Nem azt mondom, hogy szüntessük meg a doktorit, de könnyebb volna, ha bizonyos egyetemi funkciók betöltéséhez nem lenne kötelező a megszerzése! A zenészek megítélésében nagyon fontosak az állami díjak is, mint a Liszt-díj vagy az Erkel-díj. Ezeket a kitüntetéseket vidéki muzsikusként megkapni gyakorlatilag reménytelen, mert Budapesten is sok jó zenész van, a döntéshozók pedig sokkal jobban ismerik őket, mint a vidékieket. Igazi csoda, ha egy nem budapesti művész Liszt-díjat kap.

Ez az állami előadó-művészeti ösztöndíjakra is igaz?

Igen, sőt: a Junior Prima Díjakra is. Azok kapják meg, akiket a kuratóriumok ismernek. Kiket ismerhetnek? Akik Budapesten működnek. Sajnos ez egy ördögi kör. Visszatérve a személyi feltételek kérdésére: normális esetben, ha valaki az operaszínpadon tölt harminc évet, akkor a pályája végén, amikor már nem tud, vagy nem szeretne annyit énekelni, akkor elmegy tanítani és átadja azt a hatalmas mennyiségű tudást, amit évtizedek alatt összegyűjtött. Ennyi idősen viszont nem lehet senkitől elvárni, hogy kezdjen el ledoktorálni, szerezzen nyelvvizsgákat azért, hogy taníthasson! Az igazán jó fiatal szakemberek sem fognak rögtön a tanulmányaik után doktorálni, hiszen ők művészek; utaznak, koncerteznek és évi százhúsz hangverseny mellett nem lehet erre idejük. Ezért aztán később nem fognak tudni Magyarországon tanítani. Mit tehetnek? Elmennek Kölnbe, Grazba, Bécsbe, ahol nem a papírjaikat kérik, csak a szaktudásukat vizsgálják.

Elvileg pontosan az átjárhatóságot és egységességet szolgálná a bolognai rendszer – az említett városokban nincs DLA fokozathoz kötve a felsőfokú tanítás?

Pont ebben látom a bolognai rendszer legnagyobb hibáját. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a koncepcióval, hogy ideje lenne már visszaállni a normális, négy- vagy ötéves képzésre, az osztatlanra, ahogy a képzőművészek, az orvosok, a jogászok már mind vissza is álltak. Nekünk is ezt kellene tennünk, hiszen egy BA diplomával semmit sem lehet kezdeni, muszáj mellé még valamit szerezni. Ebből következik, hogy mindenki olyan helyre felvételizik, ahol a BA-t és az MA-t is végig tudja csinálni, hiszen master diploma nélkül sehová sem lehet bekerülni.

Hogy látja a zenekari játék oktatásának a feltételeit? Elég hangsúlyt kap ez a képzésben?

Régóta mondom már, hogy fontosabb lenne vidéken a művész MA képzés helyett a zenekari MA képzés elindítása, ha már egyáltalán az osztott rendszerben gondolkodunk. A zenekari művészképzést ki lehetne dolgozni úgy, hogy az MA négy féléve alatt a növendékek előadói gyakorlatot szereznének a barokktól a kortárs zenéig minden stílusban. A zeneirodalmat gyakorlatban kellene megismerni, ez valóban a pályára készítené a növendékeket, hiszen egy vidéken végzett hallgató általában diploma után vagy zeneiskolában tanít, vagy leszerződik egy zenekarba. Különben a zeneiskolai tanítás helyzete sokkal megnyugtatóbb, mint a felsőoktatásé. Egy zeneiskolai tanár ma többet keres, mint egy egyetemi docens a maga doktori fokozatával. Megjegyzem, egy zenekarban sem kérdezik meg soha, analízisből vagy gyakorlásmódszertanból valaki hányast kapott, csak az számít, el tudja-e játszani Brahms I. szimfóniáját.

Vajon szerencsésebb-e a helyzet a felsőfokú oktatás tárgyi feltételeit illetően?

Az alapfokú és középfokú oktatás segítésére meghirdették a Hangszercsere Programot. Ennek keretében állami támogatással tudnak új hangszereket vásárolni az intézmények ezeken a szinteken. A felsőoktatásban nagyságrendekkel drágább hangszerekre van szükség, mégsem vonatkozik ránk ez a program. Egy hat-nyolc millió forintos zongora középfokon még remekül használható, de egy egyetemen már nem elég. Nekünk legalább egy Yamaha C modellt kell vennünk, ami tízmillió forint, és még messze van a Steinway minőségétől. Mikor egy karnak a saját működésére sincs elég pénze, akkor erre már végképp nincs miből félretenni. Ilyen tárgyú pályázatok számunkra nincsenek, új hangszert csak adományból lehet venni, vagy ha a kancellár személyes döntéséből kifolyólag extra juttatás kerül a kar kasszájába. Erre van példa: Debrecenben is, Pécsett is vettek a közelmúltban jó minőségű hangszereket, de azért az nem normális, hogy egy kar működése ki van szolgáltatva a mindenkori kancellár jóindulatának!

Mindebből úgy tűnik, az utolsó órában vagyunk, és orvosolni kellene a felsőfokú zenei képzés problémáit. De hogyan lehetne ezt megvalósítani a gyakorlatban?

Először is meg kellene változnia a szemléletnek. El kell fogadni, hogy a művészet az nem tudomány, hanem egyenrangú vele – amíg ez nincs benne a köztudatban, csak megtűrt szereplők leszünk az oktatásban. Másodszor a finanszírozást kellene nagyon gyorsan rendbe rakni. A doktori képzés szerepét is újra kellene gondolni, és visszaállítani a bolognai előtti rendszert, mert ez így értelmetlen – vagy ha nem, akkor létre kellene hozni a zenekari művész képzést. Rendszeres támogatást kellene biztosítani hangszerek beszerzésére, hogy ez is tervezhető legyen. Minőségi munkához minőségi eszközök kellenek, ezért nem lehet megúszni a háttér megteremtését. Ha valaki kap egy jó hangszert, akkor még nem kell, hogy a vezetés lekötelezettje legyen – az érdemi munka ott kezdődik, hogy biztosítják a technikai feltételeket. Ugyanilyen fontos a felsőoktatásban tanítók béreinek a rendezése. Ha egy egyetemi tanár elmegy egy zeneiskolába korrepetitornak, ott garantáltan minden nap kettőtől hatig fog dolgozni, stressz nélkül – a Hajlik a meggyfa kísérete jóval egyszerűbb, mint a Jolivet: Trombitaverseny –, mindezt garantáltan több fizetésért. Most komoly bérfeszültségek vannak a zeneiskolai és a felsőoktatásban dolgozó tanárok között. Muszáj lenne már foglalkozni ezzel!

Ön szerint mikor került ebbe a leszálló ágba a zenei felsőoktatás?

Az integráció időszakában indult el a folyamat. Okosabban kellett volna a művészeti karok szerepét és feladatait deklarálni, amikor összekapcsolták a különböző szakterületeket. Régen a vidéki főiskolák a Zeneakadémiához tartoztak. Akkor sem volt egyszerű a működés, mert Budapesten döntötték el, ki mit taníthat és ez nyilván alá- és fölérendeltséghez, ebből kifolyólag feszültségekhez vezetett. Az integrált egyetemi rendszer jól működhetne, hiszen egy művészeti kar nem nagyon tud önállóan megállni a lábán, de ehhez elfogadóbb környezetre, a művészetek és a művészetoktatás iránt elkötelezett társkarokra és vezetőkre lenne szükség.

Véleménye szerint más a vidéki főiskolák képzésének a tartalma, mint a fővárosiaké?

A különbség főleg abban áll, hogy a Zeneakadémián a művészképzés a hangsúlyos, a tanárképzés talán kevésbé – nálunk pedig fordítva. Sokan nem is pártolják, hogy vidéken legyen művészképzés – de ha nem lenne, elveszítenénk az összes külföldi hallgatónkat, és még veszteségesebbek lennénk. A nálunk végzett művészek nagyobb része tényleg nem lesz szólista, de ez azért a Zeneakadémiára is igaz. A színvonal mindig a tanárokon és a növendékeken múlik. Az azért nyilvánvaló, hogy minden nagyon tehetséges növendék első helyen a Zeneakadémiára felvételizik, és csak akkor megy tovább, ha oda nem veszik fel. A vidéki intézmények kiválasztásának esetében sok egyéb kérdés is felmerül: milyen a tanszak híre, a környezet, a kollégium, milyen az egyetem épülete – bárcsak mi is felmutathatnánk ebben valami különösen vonzót! A szolfézs felvételit pedig jó lenne mindenütt egyformán komolyan venni, hiszen ez is nagyon sokat hozzá tudna tenni a szinthez.

Ha minden feltétel rendelkezésre áll, előbb-utóbb mégiscsak diplomások hagyják el az intézményt. Hogyan boldogulnak ők az életben? Szükség van annyi zenészre, amennyit a zenei felsőoktatás kinevel?

Nehéz megmondani. Tanárra feltétlenül! Csongrád megyében most azonnal el tudnék helyezni tíz zongoratanárt, ha lenne – nem tudunk annyi zongoristát képezni, ahány helyre várják őket. Nem minden hangszer ennyire népszerű, de ha létezne a zenekari művész master képzés, akkor a vidéki zenekarok muzsikus utánpótlását nagyon szépen meg lehetne oldani. Ez egy jól használható, sokfelé kamatoztatható tudás lenne.

Látja esélyét a szak beindításának?

Sok a kétség; rengeteg munkát jelentene és nem tudom, végig lehetne-e vinni. Pedig igény lenne rá a zenekarok irányából is, hiszen ha valaki négy ütővel marimbán szóló koncerteket szokott adni, az nem feltétlenül képes egy triangulumot jól és jókor megütni a Liszt: A-dúr zongoraversenyben. Én személy szerint elég kevés marimba művészt ismerek, aki szólistaként megél; a zenekari rutin egy ütősnek – és a többi hangszeresnek is ugyanígy – elengedhetetlen. De az oktatásban más furcsaságok is vannak. Aki a Zeneakadémián az ötéves képzést elvégezte, az bizonyos szakokon egyáltalán nem tanult pedagógiát és metodikát. Amikor elkezdtem tanítani, akkor ezzel szembesülve megpróbáltam visszaemlékezni a saját tanulmányaimra. A művészképzésben ma olyanok tanítanak, akiknek vagy van ehhez érzéke, vagy nincs, de tanulni sokan egyáltalán nem tanulták. Lehet, hogy a művészi kvalitás egyeseket átemel ezen a problémán, de nekem legalábbis furcsa volt, hogy nincs metodikai képzettségem, mindent nekem kell kitalálnom.

A felsőoktatás rendszere csak akkor fog jól működni, ha az odáig vezető úton is jó pedagógusok képzik a növendékeket, akik így megfelelő zenei alapokkal rendelkezhetnének. A közoktatás sokat változott, és most új Nemzeti Alaptanterv készül – Ön szerint mit kellene ennek tartalmaznia a zeneoktatás tekintetében?

Meggyőződésem, hogy a zeneiskolák helyett Kodály iskolákat kellene létrehozni. A Marczibányi térre járó vagy a Kecskeméten tanuló gyerekek mindannyian játszanak hangszeren, többet tudnak összhangzattanból, zeneirodalomból, szolfézsból, mint a legtöbb konzis, lelkes hangverseny-látogatók; a napi rutinjuk része az éneklés, a zene. Mára a szakok megszüntetése miatt alig képeznek olyan ének-zenetanárokat és karvezetőket, akik képesek ezt az értéket átadni! A zeneoktatást megmenteni különben az alapoktól kell. Ennek kulcsfigurái az óvónők. Mind tudjuk, hogy a Kodály módszer az éneklésre épül. Népdalt, értékes anyanyelvű éneket a gyerekek ma jó esetben az óvodában hallanak először. Kellene képezni olyan óvónőket, akik jól énekelnek, ismernek legalább százötven népdalt, amiből ha huszonötöt megtanítanak, akkor az ovisok egy alaptudással mennek majd zeneiskolába – lent kell elkezdeni mindezt! Ha valaki nem tud semmit zeneelméletből a felvételin, az a mi bűnünk is, egyrészt amiért ilyen szintig eljutott, másrészt mert mi vagyunk azok, akik nem támasztunk magasabb követelményeket a növendékekkel szemben.

(Mechler Anna)