A képzésnek alapfoktól a felsőfokig ívelő stratégiára van szüksége – fogalmazott lapunknak Baráti Kristóf hegedűművész. A Zeneakadémia vonós tanszékének vezetője sokkal szorosabb kommunikációt és együttműködést tart szükségesnek az egyes fokok között, de a zenei pálya presztízsének megteremtését is elengedhetetlennek érzi ehhez, hiszen ennek hiányában az egyébként tehetséges gyerekeket sem zenei pályára szánják a szülők. Baráti Kristóffal a szólistaképzésről, a próbajátékokról és arról is beszélgettünk, miért búcsúzott el idén a Kaposfest művészeti vezetésétől.

A Zeneakadémia vonós tanszékének vezetőjeként rálátsz a teljes magyar zenei oktatásra. Mennyire működik párbeszéd a különböző iskolai szintek között? Felsőoktatásként nyilván elsősorban a középfokra, a konzikra látsz rá, hiszen a felvételin szembesülsz a jelentkezők tudásával, de annyira egymásra épül az alap-, a közép- és a felsőfok, hogy bizonyos értelemben nem is lehet ezeket külön kezelni.

A magyar zeneiskolai rendszer más országokhoz képest Magyarországon élvonalban van. Erre épülve ideális esetben kellene legyen egy olyan merítés, amiből a konzik tudnának válogatni. Ez viszonylag sokáig így is működött, de az elmúlt néhány évtizedben ez a gyakorlat folyamatosan erodálódott. A zeneiskolák működése is megérne egy beszélgetést, én erről most annyit mondanék, hogy nagyon jó, hogy van, és igyekeznünk kellene ezt a zeneiskolai képzést megtartani és minél magasabb színvonalon működtetni.

Sajnos a realitás az, hogy mostanában a szülők nem a zenei pályára vizionálják a gyerekeiket, még akkor sem, ha egyébként tehetségesek, így aztán a hangszeres óra is csak egy a sok foglalkozás közül.

Azok a gyerekek, akik mégis elgondolkodnak a zenei pályán, egyre gyakrabban nem konziban folytatják a közismereti tanulmányaikat, hanem egy általános gimnáziumban, fenntartva annak a lehetőségét, hogy más pályát választanak. Ez azt jelenti, hogy mire eljutnának a felsőoktatásba, addigra nagyon sok minden történhet, ami más irányba indítja el őket. Ideális esetben egy egység kellene legyen a teljes zeneoktatás alaptól a felsőfokig, és az lenne a jó megoldás, ha egy átgondolt koncepció mentén egyben lehetne tartani ezt a rendszert. Most a zeneiskoláknak is van egy szempontrendszere, a konziknak is van egy másik szempontrendszere, bár a konzik a túlélésért küzdenek.

Igaz, lassan ott tartunk, hogy a felsőoktatásban is tulajdonképpen a túlélésért küzdünk, már ami a létszámot és az utánpótlást illeti. Csak egy példával illusztrálnám: brácsából összesen egy vagy két felvételiző volt az egész országban. Ez egy olyan szám, ami vészjósló, és nem csak a brácsára nézve, hanem jól mutatja az általános tendenciákat is.

Sokkal szorosabb kommunikáció és együttműködés kellene a különböző fázisok között. Reméltem, hogy a Zeneakadémia esetleg átveheti ennek az irányító szerepét, de volt ez a nagyon zajos rektorválasztási próbálkozás, ami végül patthelyzetet teremtett. Most mindenki kivár, és ez a bizonytalan állapot megakadályozza az ilyen típusú építkezést. Mi is várakozó állásponton vagyunk, csak én azt hiszem, hogy ez tipikusan egy olyan szegmens, amiben az idő nagyon fontos tényező. Ha még néhány évet várunk, akkor lehet, hogy bizonyos folyamatokat nagyon nehéz lesz visszafordítani. Ettől függetlenül tehetségek most is vannak, akár az előkészítő osztályból, a fiatalabb korosztályban, akár a felvételizők között, de ez önmagában nem tud változtatni az általános képen.

Ez a tendencia összefüggésben van az ének-zene oktatás drasztikus lecsökkentésével, és az ének-zene tagozatos iskolák megszüntetésével. Akkoriban sokkal nagyobb volt a zeneiskolák merítése, és olyan gyerekek is látószögbe kerültek, akiknél a zenélés nem volt családi hagyomány. Az ének-zene oktatás degradálása szorosan összefügg a klasszikus zene presztízsének csökkenésével.

Az igazság az, hogy a klasszikus zene egy olyan érték, ami leginkább generációs formában adható tovább. Ha a szülő, a nagyszülő vagy egy közeli rokon szereti a klasszikus zenét, akkor van arra esély, hogy olyan lemez-élményt vagy koncertélményt tud a gyereknek adni, ami maradandó, ami beszippantja ebbe a világba vagy legalábbis nyitottá teszi a klasszikus zenére. Ha egy társadalomban ez nem egy erős középosztálynak a jellemzője – ha egyáltalán létezik most erős középosztály –, akkor nem tartom valószínűnek, hogy az iskola irányából meg lehet fordítani a dolgot. Persze, legyen több énekóra.

Csak legyen hozzá jó énektanár!

És honnan lesznek jó énektanárok? Ha egy szerényebb képességű, hiányos tudású, esetleg elavult pedagógiai módszerekkel dolgozó tanár tanítja az éneket, akkor lehet, hogy még azt a kis lelkesedést, nyitottságot is sikerül lerombolnia a gyerekben, ami egyébként természetesen ott van benne. Ha innen közelítjük meg, akkor bizony a tanárképzés a központi probléma.

Tanárképzés viszont akkor lesz, ha lesz jelentkező. Jelentkező pedig akkor, ha újra vonzó lesz ez a pálya. Ez a huszonkettes csapdája.

Nehéz kérdés, és nem tudom, hogy lehet ezt megállítani, visszafordítani, abban viszont biztos vagyok, hogy a klasszikus zene értéke messze túlmutat azon, hogy hány gyerek tanul zenélni. A klasszikus zene jelenléte a társadalom kulturális és szellemi minőségét befolyásolja. Magyarországnak van is ezen a téren egy nagyon erős nemzetközi respektje, sőt, zenei kultúrkincsünk nemzeti identitásunknak egy nagyon fontos, elválaszthatatlan része, ezért bűn lenne hagyni, hogy veszítsen erejéből, hatásából.

Korábban számos kritika érte a Zeneakadémiát, hogy a szólistaképzésre helyezik a hangsúlyt, nem pedig a zenekari tanulmányokra. Azóta rengeteg dolog megváltozott. Most hogy látod ezt a kérdést?

Erre nagyon gyorsan tudok válaszolni: nincs kifejezetten szólistaképzés. Nagyon sokáig én is azt képviseltem, hogy a zenekari képzés kell a középpontban legyen, vagy legalábbis nagyon erős fókuszban kell tartani, ahogy a kamarazenélést is, mivel ez a kettő tudja megalapozni azt, amit később a hallgatók 99 százaléka csinál. Ugyanakkor akár korrepetitor lesz egy zongoristából, akár zenekari muzsikus lesz egy vonósból, egyértelmű, hogy a hangszeres és zenei tudásnak a legnagyobb részét mégis a szólórepertoáron keresztül fogja megtanulni. Kizárólag zenekari szólamismeretet tanulva nyilvánvalóan nem lehet fejlődni. Korábban, még tíz, tizenöt évvel ezelőtt jellemzőbb volt az a szemlélet, hogy a zeneakadémiai képzés elitképzés. Ez mára eléggé irreálissá vált és most sokkal kiegyensúlyozottabb a képzés, igyekszünk figyelni arra, hogy a hallgatók felkészültebben érkezzenek a próbajátékokra, illetve olyan tudást szerezzenek, amivel sikeresebben működhetnek a zenekari munkában. Ebből a célból távlati terv olyan vendégtanárokat meghívni mesterkurzust tartani, akik az európai csúcszenekarokban szólamvezetők, koncertmesterek. Egy szólista biztos nagyon sok hasznosat tud mondani a hangszeres játékról, zenéről, de a zenekari lét nem feltétlenül tartozik a fő profiljába. A hallgatók is igénylik ennek a szemléletnek a képviseletét.

Néhány éve robbant a próbajátékos „botrány”, amikor a zenekarok vezetői azt állították, hogy a frissen végzett zeneakadémisták nem felelnek meg a próbajátékok követelményeinek. Mi az igazság? Mennyire követitek azt, hogy a végzett hallgatók hogy boldogulnak a zenei életben?

Visszakérdeznék, hogy kik is ülnek most a zenekarokban? Nemrég olvastam egy interjút, hogy rengeteg külföldi zenész van a hazai zenekarokban. Én nem ezt tapasztalom. A Fesztiválzenekarban talán van néhány külföldi vendégművész, de ott sem gondolnám, hogy ez a jellemző. És a jelenlegi zenekari tagok vajon hol tanultak? Ezzel meg is válaszoltam a kérdést. Természetesen a tendenciákat én is látom, és tudom, hogy előfordul az, hogy a próbajátékon nincs megfelelő jelentkező, de megjegyzem, ez külföldön is megtörténik, és minél jobb egy zenekar, annál gyakrabban előfordul. Ez nem feltétlenül a felhozatal gyengeségét mutatja, azt is mutathatja éppenséggel, jellemzően inkább arról van szó, hogy nem találkozik a kínálat a kereslettel. Nemrég került be próbajátékkal az NFZ-be két hegedűs hallgatónk, egyik tavaly diplomázott, a másik most fog, azért ez nem rossz arány. A konstruktív vitákat, kommunikációt szerencsésebbnek tartanám a zenekarokkal, vezetőikkel. A felsőoktatásban is örülnénk, ha az utánpótlás nevelésében minőségben és mennyiségben egyaránt fejlődés mutatkozna, de ezt a bemeneti oldal tendenciái is erősen befolyásolják. Nem szeretném megbántani a hallgatókat. Akinek szerencséje van, és egy nagyon jó alapképzésből érkezik, az arra fordíthatja a felsőoktatásban töltött éveit, hogy szélesítse látókörét, de nagyon sokszor olyan alapvető technikai, zenei hiányosságokat kell pótolni, amelyeket legkésőbb konzis korban kellett volna elsajátítani. Ha egy kicsit mélyebbre ások ebben a kérdésben, akkor megint csak visszajutok oda, ahonnan indultunk, hogy a képzésnek alapfoktól a felsőfokig ívelő stratégiára van szüksége. Ha a zenei pálya presztízsét sikerül megteremteni, akkor ez az ív sokkal természetesebben jöhet létre.

Mennyire versenyképes a Zeneakadémia? A legutóbbi rangsorban előkelő helyen végzett.

A rangsorok nem sokat jelentenek. Én elsősorban a hangszeres képzés szemszögéből nézem a Zeneakadémia működését. Ebben a diák és a főtárgy tanár kapcsolata elsődleges. Ha az jó, akkor az a hallgató versenyképes képzést kap, ha nem jó, akkor a diák előbb-utóbb keres magának valamilyen más alternatívát, másik intézményt vagy tanárt vált. Az is nagyon egyéni, hogy az egyéb órák mit jelentenek és mennyit adnak hozzá a diákok tudásához. Ha valaki a szükséges kötelezőt elvégzi kamarából és egy kamaracsoportban úgy-ahogy részt vesz, akkor az nyilván csökkenti az ő képzésének az értékét. Ha viszont mindent belead és két-három kamarában is aktívan részt vesz, akkor biztos, hogy többet profitál. Ugyanezt tudom mondani a zenekari képzésről, aki sokat gyakorol és alaposan megtanulja a zenekari anyagot, többet tanul, mint aki csak az utolsó pillanatban nézi át és így esik be a próbára. Úgyhogy a képzés értéke nagymértékben függ attól, hogy az adott hallgató maga mennyi munkát tesz bele. Persze, szoktam beszélgetni a diákjaimmal, és tisztában vagyok azzal, hogy az intézménynek is van egy szellemisége, a kollegialitás milyensége is számít, és van, akinek ez inkább pozitív, és van, akinek ez inkább negatív, utóbbiak szoktak Erasmus-szal külföldre menni, vagy a mesterképzésre másik intézményt, esetleg országot választani. Ezekkel együtt fontos, hogy folyamatos fejlődés mutatkozzon az intézmény munkájában, továbbá szükséges egy hosszú távú stratégia, amely nem csak a magyar, de külföldi fiatal zenészeket is be tudja vonzani a Zeneakadémiára. Ehhez viszont kell egy erős, stabil anyagi háttér, és szerintem elengedhetetlen a jó kommunikáció és együttműködés a fenntartóval.

Nem csak hegedűművész vagy, hanem gyakran vezényelsz is. Miben különbözik, ha a koncertre szólistaként vagy karmesterként készülsz? Mennyire befolyásolja a készülést, ha olyan művet dirigálsz, amit játszani is szoktál?

Ez utóbbi csak akkor történik meg, ha hegedűversenyt “kísérek”, és erre eddig kétszer volt alkalmam: két növendékem diplomakoncertjein vezényeltem a zenekart, Bartók- illetve Brahms-hegedűversennyel. Az volt a célom vezénylés közben, hogy azt próbáljam adni a zenekarral a szólista számára, amit én magamnak kívánnék. Vezénylés szempontjából a szimfonikus repertoár elsajátítása önmagában is vonzó, úgy érzem hasonlóképpen van mondanivalóm, koncepcióm, mint a hegedűirodalomban. Nagyon izgalmas feladat megérteni, megérezni, hogy mi mindent tartalmazhat az adott mű, és ezt megosztani a zenekari kollégákkal. Ideális esetben ez egy olyan interakció, amelyben közösen inspirálja egymást a karmester és a zenekar. Szólistaként erre sokkal kevésbé van lehetősége az embernek, amikor a főpróba előtti próbára beül, ahol másfélszer lemegy a mű és már csak arra van idő, hogy a legfontosabb technokrata kérdéseket megbeszéljük, például, hogy itt miért nem voltunk teljesen együtt vagy ott milyen tempó lesz. Persze vannak kivételes alkalmak, amikor szólistaként azonnal közös hullámhosszon értelmezzük a zenét a zenekarral és egy természetes együttjáték alakul ki.

Milyen koncerteket emelnél ki a következő időszakból?

Két zenekar évadnyitó koncertjén is játszom, a Concertóval Beethoven C-dúr hármasversenyt Fenyő Lászlóval és Balázs Jánossal, Keller András vezényletével, és néhány napra rá az NFZ nyitókoncertjén a Brahms hegedűversenyt Vashegyi György keze alatt. Érdekes, a Brahms hegedűverseny az NFZ-vel az utóbbi években többször is utolért. Egyáltalán nem bánom, az összes kedvenc közül számomra ez a legkedvesebb hegedűverseny. A Concerto Budapestnél Évad Művésze leszek, ami izgalmasnak ígérkezik. Nagyon várom a januári Hegedűgálát velük, ahol több hegedűversenyt is játszom, azután egy héttel lesz talán a legizgalmasabb játszós-vezénylős koncertem velük, ahol Strauss “Hősi életét” is vezényelni fogom. A Zuglói Filharmóniával is nagyszabású koncertünk lesz novemberben. Ebben az évadban többet fogok külföldön is koncertezni és örülök ezeknek a feladatoknak. Mostanában megint elkezdtem komolyabban gyakorolni, új műveket tanulni, ami nagyon jóleső érzés. A családommal is igyekszem minél több időt tölteni, kislányom most lett óvodás, nagyon sok szeretetet és energiát kapok tőlük.
Ez volt az utolsó Kaposfest, amin művészeti vezetőként voltál jelen. Mi az oka a távozásodnak?

Minden történetnek van egy csúcspontja, és mi ezt talán néhány évvel ezelőtt értük el Várdai István művészeti társvezetésével a Kaposfesten. Azóta egyre kevésbé éreztem, hogy egy irányba eveznénk, egyformán gondolkodnánk. A kettős vezetés nagyon jól is tud működni, amikor kiegészítjük egymást, és problémát is tud okozni, amikor nem így van. Talán annyi maradt bennem, hogy mindennek a kommunikációját nem egyeztettük, nem kerekítettük le. Nagyon sokat kaptam a Kaposfest tíz évétől; sok szép koncertélményt adott és sok remek zenész kollégát ismerhettem meg. Nagyon hálás vagyok ezért.

Azon túl, hogy szeretném teljesebbé tenni a körképet, más aktualitása is van a beszélgetésünknek: december végén, január elején egy átalakítási folyamat indult el, amelyik az összes egyetemet, így a zeneművészeti képzést nyújtó karokat és intézményeket is érinti. Hol tart most ez az eljárás?

Az öt vidéki zeneművészeti képzőhely közül kettő már alapítványi működésűvé vált: Miskolc és Győr. A három nagy egyetem – Pécs, Szeged és Debrecen – pedig most van átalakulóban. Ahhoz, hogy megértsük, mi történik, meg kell ismernünk az előzményeket. Ez hosszú történet, ami kicsit minden városban másképp alakult. Ami minket illet: 1996-ban jött létre Pécsett a Művészeti Kar. Eredetileg a BTK rajz és vizuális nevelőtanár szak és az ének-zene tanár szak vált ki az anyakarból és ők indítottak el művészképzést a városban. Akkor még nem volt a Karon hangszeres képzés, csak festő, szobrász és ének-zene-karvezetés egyetemi szak. Abban az időben a vidéki hangszeres képzés még a Zeneakadémiához tartozott. Én ebben az intézményben, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tanárképző Intézetében végeztem. Két évvel később, 1998-ban az országban utolsóként váltunk le a Zeneakadémiáról és integrálódtunk a Művészeti Karba a Pécsi Tudományegyetemen belül. A 98-ban integrálódott képzések alapvetően főiskolai magánének és hangszeres tanárszakok voltak az akkori nevén szolfézs és zeneelmélet, ma zeneismeret tanárszakkal együtt, ahol indokolt esetben az Akadémia engedélyével egy-egy pécsi diák egyetemi szintű diplomát is kaphatott. Ez a sajátos integráció alakította ki azt a különös házasságot, melyben ma is létezünk, képzőművészek és előadóművészek közösségét. Természetesen a folyamat az azóta eltelt időben szépen haladt tovább, így alakult ki az a sokszínű oktatási portfólió, ami most jellemez minket.

Gazdasági szempontból elejétől fogva nem volt ideális az integráció. A kezdeti állami normatívák jelentős változáson mentek keresztül, ami kifejezetten előnytelenül érintette az akkori szakportfóliót. Az Akadémia fennhatósága megszűnt, így nem tudta befolyásolni, hogy milyen képzéseket indítanak vidéken. Mivel a főiskolai tanárképzés normatívája jelentősen alacsonyabb volt, mint az egyetemi művészképzésé, minden vidéki egyetem pusztán gazdasági okokból arra kényszerült, hogy megpróbáljon minél több egyetemi művészszakot indítani, de ezeknek az akkreditációs feltételei különösen nehezen teljesíthetőek még ma is; a minősített oktatók megléte és az ő bérük finanszírozása hatalmas gondot okoz. Ekkoriban indult el Pécsett az egyetemi szintű hegedűoktatás Bánfalvi Bélával, a fuvola Gyöngyössy Zoltánnal, a zongora Király Csabával és az operaének szak Kincses Veronikával. Pár évvel később megszűnt az egyetemi képzés és megjelent a bolognai rendszer. Az ezután akkreditált szakjaink már nem indulhattak egyetemi képzésként, csak művész mester szakként – például gitárművész MA, brácsaművész MA – azzal együtt, hogy a már meglévő egyetemi művész szakjainkat újra kellett akkreditáltatni művész MA szakokként. Ez egészült ki a múlt évtizedben az ének-zene karvezetés művész MA szakkal, ami egyben tanárszak is. A korábbi főiskolai tanárszakok először bolognai BA és tanári MA szakokká, majd a tanárszakok revíziójakor osztatlan tanári szakká váltak. Jelen pillanatban ezek azok a szakok, melyek hatalmas mínuszokat „termelnek” a képzés alulfinanszírozottsága miatt. A mostani átalakuláskor tehát az egyik legfőbb célkitűzésünk és reményünk annak elérése, hogy az egész országban ezt a kezelhetetlen finanszírozási hiányt az alapítványi váltással az állam orvosolja. A másik minket feszítő körülmény, hogy a PTE karai közül egyedül mi vagyunk bérleményben, azaz a Pécs város tulajdonában lévő ingatlanokat az Egyetem bérli a Művészeti Kar számára. A Kart ez évi szinten jelentős költségekkel sújtja, melyet szintén nem lehet kigazdálkodni. A megoldás szükségét az Egyetem is látja. Bízunk abban, hogy találunk egy minden fél számára elfogadható konstrukciót, de ez még a jövő ködébe burkolódzik.

Valahogy a pécsi zenész társadalomban nem alakult ki egzisztenciális félelem az átalakulással kapcsolatban, holott az országos átlagnál négyszer több muzsikus él Pécsett. Talán azért, mert a korábbi években sok magán- vagy alapítványi zeneiskola jött létre, a Pannon Filharmonikusok is átalakultak, sok művésztanárunk pedig Budapestről jár hozzánk – van köztük például operaházi muzsikus, vagy éppen főzeneigazgató, ők már átéltek szervezeti változást és tudják, hogy ez nem okoz tragédiát. Az is igaz, hogy a kollégáim lelkes, leleményes, kreatív emberek, akik mindig is több lábon álltak annak ellenére, hogy ezek a lábak sosem voltak igazán nagyok. Az egyetemi bérek közép-európai szinten is elég katasztrofálisak, nemhogy az európai átlaghoz viszonyítva. Furcsamód a több lábon állás anyagi kényszere jótékonyan hatott nálunk a zeneoktatásra. Mindazt a hatalmas tapasztalatot, amit az oktatóink a nemzetközi hírű zenei együttesekben muzsikálva megszereznek, önkéntelenül átadják hallgatóinknak. Ez az élő kapcsolat a nemzetközi vérkeringéssel az egyik pillére annak, hogy nem vagyunk provinciálisak. A másik a rengeteg világhírű művész vendégszereplése nálunk hangversenyeken és mesterkurzusokon. Nem gondolom, hogy mindez az alapítvánnyá alakulással megváltozna.

Milyen feltételekkel, milyen háttérrel, milyen jogokkal és milyen szervezeti egységként működik most a pécsi intézet? Milyen változásokra lehet számítani?

Egyedi helyzetben vagyunk. Egyedül az országban, egy egyetem egy karának egy intézete vagyunk. Szeged, Debrecen önálló kar. Debrecen most Zeneművészeti Karként működik, Szeged most alakult át Művészeti Karrá, és szeretnének a képzőművészet felé nyitni. Tudomásom szerint Miskolcon a rektor alá rendelt önálló intézet működik, míg Győr most vált Művészeti Karrá a korábban közvetlenül a rektor alá rendelt intézetből. Ők is a társművészetek felé szeretnének nyitni.
Az alapítványi átállás első éveiben nem számítok változásra. Ha a Kart esetleg érinti a szervezeti átalakulás, akkor az ezzel járó feladatokat valószínűleg közösen fogjuk elvégezni. Szervezeti integritásunk a zeneművészet jól körülhatárolt volta miatt aligha bomlik fel. Hogy ez aktuálisan milyen keretek között valósul meg, az végső soron lényegtelen.

Milyennek látja a működési feltételeket?

Infrastrukturális hátterünk elég jó. A „Pécs Európa Kulturális fővárosa 2010” kapcsán költöztünk be jelenlegi helyünkre, ami háromszor akkora, mint a korábbi Mátyás Király utcai épület volt. Igaz, ott az ének-zene-karvezetés egyetemi és művészképzés sosem lakott, ők a Damjanich utcai Művészeti Kar épületében működtek. Van egy remek hangversenytermünk, egy Steinway és egy Fazioli zongorával. Már beköltözésünkkor képesek voltunk videó- és hangfelvételeket készíteni, CD-ket, diplomákat rögzíteni, online hangversenyeket közvetíteni. Épp a napokban frissítjük rendszerünket 4K minőségű kamerákkal, robot mozgatókkal, sliderekkel, és már színházi világításunk is van. Számos új hangszert vettünk és tudunk venni 2021-ben is. Több hangszert felújítottunk, generál javíttattunk és tudunk javíttatni idén is. Nemrég adtuk át új mechanikus orgonánkat, mely több szempontból is egyedülálló. Világi orgona vidéken nagyon-nagyon régen nem épült, és ez az egyetlen, ami gurul is, tehát a helyzete a teremben az előadói apparátustól függően változtatható.
Ahogy korábban is mondtam – és ezzel csatlakozom Tóth Péter szegedi dékánhelyetteshez – a tanárképzési normatíva hibás beágyazódása a közoktatási tanárképzés normatívája közelében súlyos károkat okozott a zeneművészetnek. Ha ez és a bérleményünk kérdésköre rendeződik, akkor sokkal inkább meghatározóak lesznek a mi szakmai ambícióink, lelkesedésünk és elkötelezettségünk. Most, innen a szőnyeg széléről nehéz az álmainkhoz szövetségest találni. Az egyetem szolidaritása miatt működünk még, ők finanszírozzák a Kar hiányát. Bízom benne, hogy ez a közeljövőben megváltozik.

Vigh Andrea említette, hogy a zeneművészeti karok, intézetek közös javaslatot szeretnének letenni a minisztériumi vezetők elé, amelyben a tanárképzés feltételrendszerén szeretnének változtatni. Mi történt a javaslattal, sikerült-e változást elérni ebben az ügyben?

A javaslat egyre jobban körvonalazódik, fontos és jelentős vitákat, megbeszéléseket folytatunk. Ennek már közel 12 éves hagyománya van. Pécsett 2009-ben az akkori intézetigazgatóval, Neumayer Károllyal közösen szerveztük meg az első ágazati konferenciát. Akkor a bolognai rendszeren belül az osztatlan tanárképzés visszaállítása, valamint a zeneművészeti tanárképzés önállósodása mellett voksoltunk. Addig a bölcsészettudomány keretrendszere volt számunkra is adott a zeneművészeti sajátosságok figyelembevételének teljes hiányával. A 2009 és 2013 közötti időszakban a Zeneakadémia és a vidéki intézmények közösen dolgoztak a saját zeneművészeti keretrendszerük kialakításán, mely teljes mértékű sikerre vezetett. Azért fontos ez a 2009-es dátum, mert korábban a Zeneakadémia nem szövetségest látott a vidéki leányintézményeiben, hanem konkurenciát. Vigh Andrea azon a találkozón, mint rektorhelyettes volt jelen Batta András mellett, és úgy vélem, akkor érezte meg, hogy mekkora erő van az egységes fellépésben. Ma már csak ketten vagyunk az országban vezető beosztásban azok közül, akik akkor jelen voltunk Pécsett. Örömmel mondom, hogy Andrea élére állt a közös munkának és volt egy remek munkatársa is, Szabad Attila, aki páratlan ügyességgel, alapossággal és korrektséggel adminisztrálta a megbeszéléseink konklúzióját. Az egységes fellépés a normatíva rendezésére már a végstádiumában van, legalábbis a közös álláspont kialakításának tekintetében. Ezek után jön a neheze, a fenntartóval való párbeszéd. Veszteni valónk nincs, tehát megpróbáljuk. Az nyilvánvaló, hogy itt egy hatalmas probléma van, mert senki, de tényleg senki nem tudja a képzését gazdaságosan működtetni. Ez pedig egy teljes ágazatban csak akkor lehetséges, ha rendszerhiba van a normatívákban és az állami támogatásban. Ezt biztosan meg lehet értetni a fenntartóval. Hogy ennek lesznek-e következményi a zenetanár képzésre vonatkozóan vagy sem, az már politikai és szakpolitikai döntés lesz.

Mennyire érzi stabilnak és tervezhetőnek a zeneművészeti felsőoktatás jelenlegi feltételrendszerét? Tudnak-e olyan perspektívákat kínálni a hallgatóknak, amik vonzóvá teszik a szakterületet?

A gond társadalmi szintű, nem csak a zenetanulásra terjed ki, hanem általában a tanárképzésre is. A zeneművészet azonban különös hátránnyal indul egy mai fiatal szemében. Túl sokat kell vele melózni, késői és kétséges a befektetés megtérülése. Az, hogy kevesebb a pénz benne, csak ezek után jön. Ahogy korábban mondtam, az egyetemi bérek katasztrofálisak. Egy adjunktus, de előfordul, hogy még egy docens is kevesebbet keres, mint egy zeneiskolai tanár, vagy egy buszsofőr, vagy egy bolti eladó! A pénztől független emberi értékek, a belső lelki gazdagság sok fiatal szemében nem erényként, hanem időpocsékolásként, gyengeségként jelenik meg. „Ostoba” az, aki nem a gyors haszonszerzés és a befektetett munka azonnali megtérülése mellett dönt. Igen, a muzsika végtelen eszköztárának megismerése és építgetése a mindennapos parányi, vagy nem is annyira parányi örömei mellett sok munkával és küzdelemmel jár. Nehezen kapnak rá a mai fiatalok ennek az ízére. Sokkal könnyebb egy jó konditermi kifáradás örömét megélni, mint egy gyakorlás izzadságos katarzisát. Pedig annak is van ám öröme, hogyne lenne, de ahhoz kicsit nyugodtabb, szelídebb, befelé fordulóbb életet kellene élnünk. Mi muzsikusok ennek vagyunk fáradhatatlan mohikánjai. Szegény fiataljaink pedig minden másnak ki vannak téve, de ezt az életmódot pont nem ismerik. Azt hiszem, a működési módunk egyfajta belső autonómiából táplálkozik és voltaképpen dacol a világ embert ölő, lélek-kiforgató voltával, ami mindent ígér, semmit nem ad és végül mindent elvesz.
Jelenleg munka alapú társadalmat építünk és élünk. Ám ennek – ha ideális úton fejlődik az emberiség – vége lesz. Azt olvastam, hogy jelenleg a föld népességének szükségleteit körülbelül 800 millió ember munkája fedezi. Ha a mai technológiai tudásunk mellett minden ide tartozó folyamatot automatizálnánk, akkor elég lenne 80 millió is! Az emberiség életében el fog jönni egy pillanat, amikor az embereknek munka helyett mást kell adni. Nyilván anyagiakat, hogy élni tudjanak, meg tevékenységet, amiben el tudják tölteni az időt, ki tudják élni magukat anélkül, hogy ön- és közveszélyesek lennének. Kétségtelenül az aktív zenei tevékenység lesz az egyik, ami ezt a célt fogja szolgálni.

Milyen a kommunikáció az egyetem vezetése és a művészeti kar vezetői között? Mennyire veszik figyelembe a javaslataikat? Kérhetnek-e tőlük segítséget, igyekeznek-e a tárgyi és anyagi feltételeiket biztosítani?

Pécsett a fentebb elmondott fejlesztések túlnyomó része külső forrásból valósult meg. Pályázatokból, önálló állami támogatásokból, mint például a Modern Városok Programból. Az is kétségtelen, hogy Szegedhez képest mi sokkal inkább támogató környezetben éltünk eddig. A Modern Városok Program javainak elosztása egyetemi belügy. A hiányunk konszolidációja, az ezzel kapcsolatos szolidaritás is egyetemi belügy. A Pécs Európa Kulturális Fővárosa épületei európai támogatásból jöttek létre, de a belső infrastruktúra egyetemi ráfordításból. Látva mindezt egyáltalán nem panaszkodom. Kifejezetten sokat segített minket a korábbi rektor, Bódis József és a korábbi kancellár, Jenei Zoltán, de régóta ismerem a jelenlegi rektort, Miseta Attilát is, aki az állandó hiányunk mellett és ellenére támogat minket. Az új kancellár az egyetem nehéz helyzete ellenére is odafigyel ránk. Mi azzal tudunk segíteni a felettes vezetőinknek, hogy nem tétlenül várjuk adományaikat, hanem hatékony munkát folytatunk azért, hogy egyre kevesebb támogatásra legyen szükségünk tőlük. Én azt gondolom, hogy segítőkészségükben és jóindulatukban az is visszaköszön, hogy ők ezzel tisztában vannak. A Kar vezetése – az élén Lengyel Péter dékánnal – komoly erőfeszítéseket tesz a céljaink eléréséhez, de ehhez bizony össze kell szednünk magunkat…

– Mechler Anna –

  Az elmúlt hónapokban körüljártuk, milyen problémákkal szembesülnek a magyarországi zenei felsőoktatási intézményekben dolgozó muzsikusok; megismerhettük a feltételeket a vezetők szemszögéből éppúgy, mint az oktatók oldaláról. Adódott a sorozat utolsó részében a kérdés: mi történik mindeközben az ország vezető zenei egyetemén, a Zeneakadémián? A kérdésekre ezúttal Dr. Vigh Andrea, az intézmény rektora válaszolt.

Azok a felsőoktatási intézmények, amelyekben zenei képzés is folyik, különböző struktúrákban működnek; míg Miskolcon és Győrben alapítványi fenntartású létesítmények látják el ezt a feladatot, Debrecenben, Szegeden vagy Pécsett az ezekben a városokban működő egyetemek egy-egy karát jelentik a zeneművészeti fakultások. Mit lehet tudni a Zeneakadémia jövőjéről, vannak-e ezzel kapcsolatos tervek?

A Zeneakadémia egy egészen speciális, önálló, független, államilag fenntartott egyetem, amely már százötven éve működik kiválóan, és intenzív nemzetközi figyelem irányul rá. Liszt Ferenc maga alapította, ami teljesen unikálissá teszi az egész világon, hiszen a muzsikusok nevét viselő intézmények mind csak felvették országaik zeneszerzőinek nevét, például sem a varsói Chopin Akadémia, sem a Csajkovszkij Konzervatórium nem büszkélkedhet így alapítójával. Mi több, a nagylelkű és nagyvonalú, magát mindig magyarnak valló világpolgár Liszt Ferenc, első tanárként díjmentesen tanította a diákokat. Ha bárhol a világban kimondjuk Liszt nevét, az egy igazi hívószó Magyarországgal összefüggésben – mindenki tudja, kiről beszélünk. Kevés nemzetközileg is ennyire ismert és sikeres magyarra emlékezhetünk; ezen túl a professzionális koncerteket is szervező Zeneakadémiának még a nemzetközi egyetemi szférában sincs párja. Amiben hasonlítunk a többi intézményhez, az az, hogy Magyarországon egységes felsőoktatási rendszer van, amelynek szabályai ránk is vonatkoznak. Ám a rendszert nem a művészeti képzés komfortérzetére szabták. A Zeneakadémia tapasztalja, hogy a zeneművészeti képzőhelyek nem férnek bele abba az elgondolásba, amely optimális a tudományegyetemek vagy az ipari-termelési szektor fejlődése számára. E rendkívüli intézmény esetében azt is látni kell, hogy a zene egy nonprofit terület. Nem lehet termeléstől, bevételtől, üzleti szempontoktól függővé tenni a működését, mert pont akkor tud virágozni, ha hosszú távú, kiszámítható, állami biztonságot kap a fennmaradásra. Lehet zenei karokat magánegyetemek részeiként jól működtetni, erre vannak nemzetközi példák. De a csúcsintézmény, a koronaékszer minden fejlett országban állami fenntartású. Az emberiség történetében a művészet az ókortól kezdve mindig is a javakból történő visszaforgatás árán tudott működni, és az adott nép, illetve hatalom dicsőségére vált. Tehát mindig is az állam pénzelte – mindegy, hogy fáraó, király vagy köztársaság.

Nem zárkózna el az alapítványi fenntartásba kerüléstől?

Meggyőződésem, hogy a Zeneakadémia állami fenntartásban tudja megőrizni a nemzetközi és a hazai szerepvállalását és küldetését. Az állami fenntartás szükséges, és kicsi is az egyetem ahhoz, hogy kimutatható haszonnal járjon a modellváltás – akár a gazdasági mutatókat, akár a közalkalmazotti létszámot vesszük figyelembe. Azon területek intézményei prosperálnak alapítványként, amelyek az üzleti élethez – iparhoz, kutatáshoz, találmányokhoz, mezőgazdasági felfedezésekhez kapcsolódnak, mert a megtermelt javakat vissza tudják forgatni, tehát a saját költségeik legalább egy részét megtermeli az adott ágazat. Ezt a zene nem tudja megtenni. Az ország vagyonához képest fel kell mérnünk, mennyi zenészt lehet képezni, számítva arra, hogy kiképzésük másféle előnyökkel jár és másféle gazdagságot jelent. Ha ezt megvizsgáljuk, kiderül, hogy a közvetlen állami gondoskodással nem lehet mellényúlni.

Ön szerint ezekkel a különbségekkel kellő mértékben tisztában vannak azok a vezetők, akik a művészeti egyetemek költségvetését meghatározzák? A terület említett speciális mivoltát és az ehhez kapcsolódó igényeket elfogadják?

Szerintem az egységesítés és a központosítás – azaz: a mindenkire egyformán vonatkozó szabályozás – akkor lehet jó, ha kellő rugalmasságot adunk belül az intézményi sajátosságok kezelésére, vagyis nem szabályozzuk túl. Látom, hogy Magyarország döntéshozói sokat áldoznak a művészetre, a kultúrára, ami óriási erény és páratlan célkitűzés. A döntéshozók is nyilván látják, hogy a lelki táplálékon túl a magyar emberek kreatívabbak lesznek általa, tovább megmarad az egészségük, a kognitív képességeik, tehát sokkal kifinomultabb és rugalmasabb társadalom tud létrejönni nálunk is, ha a művészeti oktatás, a művészettel való nevelés jelentős szerepet kap. Fontos tisztában lenni azzal is, hogy akkor érdemes ennyit költeni a kultúrára, ha ki tudunk nevelni olyan nemzedékeket és társadalmi rétegeket, amelyek ezt igénylik. A Városmajor utcai iskolával való kapcsolatunk egyértelműen bizonyította, hogy a kompetenciateszteken jobban teljesítenek a zenét tanuló iskolások, mint azok, akik nem tanulnak zenét. Az MTA/ELKH összetett vizsgálatokat végzett a gyerekekkel: az agyi képalkotás kutatásainak nemzetközi szintű projektjéből kiderül, hogy a zenével felnövő gyerekek agyhullámai különböznek a zenét nem tanuló kortársaikétól. Ezek elképesztő eredmények.

Jelen szervezeti formájukban van lehetőségük olyan módon többletforrásokhoz jutni, mint más egyetemeknek?

Mi is tudunk pályázatokon indulni, de lehetőségeink messze elmaradnak a felsőoktatásra általában jellemző pályázati struktúráktól, európai viszonylatban is. Legutóbb az öt különálló művészeti egyetem együtt nyert egy uniós EFOP pályázatot, amelynek témája a művészeti nevelés a közoktatásban. A pályázat nagyon sikeres volt – jómagam főleg a zenei területet látom –, fantasztikus fejlesztések történtek, digitális tananyagok, módszertanok jöttek létre. Ezeket pont a pandémia alatt remekül tudtuk használni, sőt, díjmentesen az egész országban a pedagógusok rendelkezésére bocsátottuk. A pályázat eredményei iránt külföldről is óriási az érdeklődés a Kodály Intézeten keresztül, amely szintén részt vett a közös munkában.

Hogyan ítéli meg a Zeneakadémián a képzések támogatottságát? Vezető intézményként érezhetően más helyzetben vannak-e, mint az ország összes többi felsőfokú zeneoktatást nyújtó intézménye?

A Zeneakadémia ebből a szempontból is egyedi helyzetű. Nálunk igen széles a paletta, hiszen a klasszikus zene mellett itt lehet tanulni jazz-t, egyházzenét, népzenét, zenetudományt, zeneszerzést – oktatásunk a zene összes részterületét lefedi. Erre sincs sok példa a világ zenei felsőoktatásában. Jelenleg zajlik a bolognai rendszer kihívásainak átvizsgálása, egy sokoldalú javaslat kidolgozása a tanárképzés megújítására, segítve a tudományegyetemek zenei karait. Együtt kezdtük kialakítani azt a szabályozási tervet, amely megfelelő lenne az egyetemi szférában a zenei tanárképzéssel összefüggő gondok enyhítésére. Valóban, ahogy már előttem nyilatkoztak erről, a képzés alulfinanszírozott, amin fontos lenne változtatni. Ha a képzés veszteséges, az semmi esetre sem a képzőhelyek hibája, hanem a rendszeré. Azzal is egyet kell értenem, hogy megengedhetetlen, hogy egy egyetemi adjunktus ma kevesebbet keres, mint egy zeneiskolai tanár. A Zeneakadémia állami csúcsintézményként szívesen fogja össze a korszerűsítést célzó elképzeléseket és folyamatokat.

Egy régebbi interjúban utalt arra, hogy a zenekari játék területén nagyon előnytelen, hogy az osztatlan képzés megszűnésével teljesen tervezhetetlen a zenekari gyakorlat. Akkor a fluktuációt említette ennek okaként, valamint a tanulmányok átcsoportosítását, a kreditek átvitelét. Sikerült-e ezen javítani? Esetleg tervben van újból az osztatlan képzés bevezetése? Vagy marad a bolognai rendszer annak előnyeivel és hibáival együtt?

Marad a bolognai rendszer, ez biztosnak látszik, tudtommal nincs változtatási szándék. Való igaz, hogy a zenei területen a három éves BA képzés végén kiadott diploma nem igazán piacképes. Inkább mágneskártyaként működik, mert ezzel a világon bármely master képzésbe be lehet csatlakozni. A fiatalok nagyon szeretik, mert minőségi szabadságérzetet ad, lehetőséget arra, hogy a növendék két évet eltöltsön egy másik országban. Hozzánk is nagyon szívesen jönnek diákok a kétéves master képzésre, ennyi időt még könnyedén vállalnak egy akár számukra ismeretlen országban is. Öt év már túl hosszú. A hallgatók megszokták az osztott képzést, és megpróbálják kihasználni az előnyeit. Mivel a rendszer elemei egymással kompatibilisek, ösztöndíjakkal járják a világot. Egy biztos: a BA diploma sem itthon, sem külföldön nem elégséges. Ma már – ez nem volt mindig így, de most így van – a zenekarok is megkövetelik a master diploma meglétét, hiszen az utolsó két évben stabilizálódik a tudás egy olyan minőségi szinten, amit elvárnak az együttesek. A kreditrendszer rugalmassága hátrányokkal is jár: miután a hallgatókat folyamatosan foglalkoztatja az önállósodás, a munkába állás, a közreműködés lehetősége professzionális együttesekben, tologatják azokat a tárgyakat, amelyeket nem előre megszabott időben kell elvégezni. Ennek az a következménye, hogy aki rosszul kalkulál és nem végez idejében tantárgyaival – azaz minden előírt kredittel – a diplomázás idejére, az nem kaphat diplomát. Aki kockára teszi az államilag finanszírozott ösztöndíjas féléveit, az kicsúszhat, ami azzal jár, hogy fizetős diák lesz. A képzés azonban olyan drága, hogy nem tudják kifizetni a családok. Diploma nélkül pedig ma már nem lehet elhelyezkedni, bár egy darabig lehet kisegítésből, ösztöndíjasként zenélni. Talán a szólistáknál kevésbé érvényesül mindez, ott nem kérdezik a színpadon, hányasa volt esztétikából, és van-e diplomája. Egyébként minden munkahelyhez köthető álláspályázaton beugró a diploma.

A pandémia változtatott-e a növendékek magatartásán, ami a különböző intézményekben való kreditszerzést illeti? Most azért lényegesen nehezebb utazni, máshol folytatni a tanulmányokat!

Miközben az utazások száma valóban visszaesett, és a külföldi jelentkezések is csökkentek, a Zeneakadémián most is szinte ugyanannyi külföldi jelentkező volt, mint a megelőző években. Ez bennünket is meglepett. Szeptemberben a külföldi diákjaink 80%-a megérkezett, és a maradék 20% digitálisan be tudott kapcsolódni a munkába. Hogy ebben mi a top kategóriába tudtunk betörni, az többek között a már említett EFOP projektünknek is köszönhető, hiszen módszertani fejlesztésekkel meg tudtunk alkotni olyan képzéseket, olyan rendszereket, amelyek korábban nem álltak rendelkezésünkre. Megtapasztaltuk a pandémia idején – és tovább is fogjuk vinni –, hogy pont ezekre a rendszerekre mekkora szükség van; külföldről is hatalmas érdeklődés mutatkozik. Bevallom, hogy amikor belevágtunk, ugyan tudtuk, hogy a világ errefelé megy, de azt, hogy ennek ekkora gyakorlati jelentősége lesz hamarosan, álmomban sem gondoltam volna! Nagy öröm, hogy a magyar pedagógusoknak is el tudtuk juttatni az eredményeket; a rendszer folyamatosan bővül, tanítható, letölthető, az oktatásban jól használható anyagokkal.

Többen is megfogalmazták a vidéki egyetemek vezetőségei részéről, hogy óriási szükség lenne a zenekari játék célzott, magas szintű oktatására, akár zenekari zenész képző szakot, szakirányt is hasznos lenne indítani. Hat éve Ön úgy látta, a kamarazene oktatása lehet ennek az alapja, és úgy foglalt állást: a Zeneakadémián kellő felkészültségre tehet szert a zenekari képességek terén egy zenész szakirány indítása nélkül is. Változott-e bármiben a véleménye? Látja-e szükségét a célzott zenekari zenészképzésnek, vagy megfelelőnek tartja a mostani képzési formákat? Ha az ország vidéki intézményei mind pártolják ezt, akkor lát-e alkalmat, lehetőséget egy szakindítás megvalósítására?

Nagyon sok kérdést vetett fel. A Zeneakadémia elmúlt hét éve óriási fejlődést mutat; 2013-ban nyitott újra a főépület, én ekkor lettem rektor. Akkorra épült fel a változásokhoz szükséges infrastruktúra. A legfontosabb feladataim közé tartozott, hogy a fejlesztést tartalommal töltsem meg. Az elmúlt hét évben pont a zenekari képzés megújítása volt fókuszban; mára az egész rendszert sikerült átalakítani, hol látványos, hol kevésbé látványos lépésekkel. Ezt sokan elismerik. Az egyik legjobb visszajelzés e téren az, hogy a diákjainkból álló szimfonikus zenekarunk Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet kapott. A jelen előadó-művészeti képzésben az első évben a hangszeres hallgató alapképzést kap egy vonószenekari, maximum mozarti méretű együttessel, azután a második-harmadik év már a szimfonikus zenekari alapozásé: a BA diploma eléréséhez olyan kiváló kollégákkal fektettük le a zenekari játék alapjait, mint Kovács Péter, Rolla János, Kelemen Barnabás, Baráti Kristóf. A zenekarainkat Ménesi Gergely koordinálja. A harmadik év végére a hallgatóink tudása már elegendő ahhoz, hogy egy professzionális szimfonikus zenekar keretei között dolgozhassanak tovább olyan kiváló és keresett mesterekkel, mint Pinchas Steinberg, Kobajasi Kenicsiró, Dennis Russel Davies, Takács-Nagy Gábor, Keller András, Eötvös Péter vagy amíg élt, Kocsis Zoltán. A tanáraink nemzetközi szinten elismert muzsikusok, hazánk legjobb zenekarainak szólistái és szólamvezetői, akik oktatják a hallgatóinkat, és átadják a zenekari kultúrát – említhetem például a kürtös Szőke Zoltánt, a harsonás Gyivicsán Györgyöt, a trombitás Boldoczki Gábort, a fuvolista Sebők Erikát és Oross Veronikát, valamint az oboista Dienes Gábort vagy Káli-Fonyódi Fruzsinát, a klarinétos Szatmári Zsoltot vagy a tubajátékot hangszeres innovációjával radikálisan korszerűsítő Szentpáli Rolandot is. Régebben jogos lehetett az észrevétel, hogy a képzés szólistacentrikus, de ez mára átalakult. Szívesen működünk együtt vezető szimfonikus zenekarokkal, például a Nemzeti Filharmonikusokkal zenekari akadémiát szervezünk. Abban is változott a helyzet, hogy a Zeneakadémia diákzenekara teljes jogú tagként vesz részt a professzionális koncertéletben. Az egész szezonra szóló bérleti sorozatuk előadásai rendre teltházasak. A siker egyik magyarázata lehet, hogy átjön a tehetséges fiatalok odaadó lelkesedése a nemzetközi összehasonlításban is kimagasló művészek iránt, akik velük dolgoznak. Világsztárokkal ékesített hangversenyéletünket diákjaink ingyenesen követhetik, a koncerteket látogathatják, ami része sokoldalú képzésüknek – ez is egyedülálló Magyarországon, sőt, a világon is, az intézményünk egyik vonzereje, ami összehasonlíthatatlan más egyetemekkel. Látható tehát, hogy a Zeneakadémia a jelenlegi tantárgystruktúrával is képes jó zenekari művészeket nevelni. A master képzésünknek ez alapvetése és küldetése. Tudjuk, hogy kevesen lesznek szólisták, de a többség kiváló zenekari muzsikussá vagy kamarazenésszé válik.

Milyen órákat tartalmaz a kreditháló, amik kifejezetten a zenekari képzést érintik?

Mindenekelőtt van zenekari szólamismeret óra, amelyen a növendékek megtanulják a legfontosabb zenekari állásokat. Aztán van csoportos szólamismeret óra, amelyen a vonósok egy-egy szólama dolgozik együtt, a fúvósok számára pedig fúvósegyüttes és fúvószenekari gyakorlatunk van, amelyet Antal Mátyás vezet. Így nálunk a diákok egyénileg is és csoportban is gyakorolnak. Persze mindig lényeges kérdés, hogy egy egyetem hogyan tudja realizálni mindezt az adott, egyébként elég magas óraszám mellett. Rengeteg energiát fordítunk arra, hogy a zenekari képzésben a fent vázolt órák szinergiát alkossanak, azaz erősítsék egymást. Két főtárgyóra, minimum két kamaraóra, a szólamismeretek mellett hetente hat óra zenekari gyakorlat van, amikor a diákok már a zenekarban ülnek – mindez óriási terhelés oktatónak és diáknak egyaránt. Ám egyetemünkön ez prioritás, a hallgatók 24 órában ezzel foglalkoznak, így valósul meg a zenekariművész-képzés, ami az iskola fő profilja! Fenntartom, hogy ebből a rendszerből időről időre ki tudnak emelkedni azok a rendkívüli tehetségek, akik szólistaként 150 éve viszik a Zeneakadémia hírét a világban.

Van olyan terület, ami kiemelkedő szerepet kapott mostanában?

A historikus zene oktatása iránt nagy nyitottság mutatkozik a tanáraink részéről. Szándékosan nem régizenét mondok, mert a historikus zenébe beletartozik Wagner, Mozart és Bach, vagy a reneszánsz is – ezeket a korokat és előadási módokat mind ismernie kell egy mai muzsikusnak. Ha ezt sikerül a képzésünkbe ügyesen beépíteni, azzal megint úttörők lehetünk. Az egyetemen az elmúlt években megerősítettük a projektszemléletet: létrehoztunk projektszemléletű zenekari sorozatokat, hiszen a rögzített főtárgyórák mellett a kreditrendszer rugalmassága lehetővé teszi projektek megvalósítását. Mindenki az évfolyamának megfelelő projektekben vehet részt, amelyekhez hozzárendeltük a támogató zenei tárgyakat. E kezdeményezésünket sikerek és eredmények övezték, elmélyült tudást vittek haza hallgatók, miközben élvezettel vettek részt a tematikus programokban. A kialakított jó gyakorlatot szeretnénk átültetni a historikus játékmódba is, megerősítve a historikus zenekari projekteket is, ami a Zeneakadémia hozzáadott értéke lehet. Liszt folyamatosan újító szellemi örökségét is gondozzuk így, alkalmazkodva a jelen igényeihez.

A szimfonikus zenekarnál egyébként még a próbajátékot is modellezzük; nem mindegy, valaki hogyan megy be a bizottság elé, hogyan köszön, hogy veszi fel a hangszerét, vág-e arcokat, ha valami nem sikerül. A diákoknak alkalmuk van eljátszani a nehezebb zenekari állásokat, megtanulják, mire figyeljenek az adott rész előadásakor, és megtanulják, hogy az egész művet tudniuk és érezniük kell akkor is, ha csak egy szeletét játsszák el éppen. A stílusismeretet is mögé tudjuk tenni. Mindez együtt jól használható, gyakorlati tudást ad, amelynek hátterében ott az elméleti megalapozottság is. Nem véletlen, hogy a világban nagyon keresettek a magyar muzsikusok. A nálunk szerzett mesterdiplomával elhelyezkedve hazai és külföldi muzsikusaink újra és újra rádöbbennek, hogy szerteágazó és használható képzést kaptak a budapesti Zeneakadémián, amelynek így erős, egyre növekvő nemzetközi hitele és kapcsolatrendszere van. Tekintélyes diplomáciai csatornákon is érkeznek jelzések, hogy számítanak ránk, mint erős, állami fenntartású intézményre, Magyarország egyik ékkövére.

Amikor először beszéltünk telefonon, ön azt említette: épp óriási szervezeti átalakításban vannak, ami várhatóan nyár végére lezajlik. Mi történt Győrben az elmúlt időszakban?

A Széchenyi István Egyetem 2020. augusztus 1-től államilag elismert alapítványi fenntartású egyetemként működik, önállóbb szerkezeti struktúrában. Erre a megoldásra sok sikeres nemzetközi példa található.

Mit jelent ez a változás szervezeti szinten és hogyan jelentkezik a mindennapokban?

A Széchenyi István Egyetem fenntartói jogait az államtól a Széchenyi István Egyetemért Alapítvány vette át, amelynek kuratóriumában az egyetemhez szorosan kötődő, intézményünket jól ismerő, elkötelezett személyek vállaltak szerepet. A szervezeti felépítés ugyanakkor alig módosult, az egyetem autonómiája változatlanul megmaradt, s természetesen a karok, a tanszékek is a megfelelő keretek szerint működnek tovább. A modellváltás a minőségi képzéseket nem befolyásolja. A hallgatók az eddigi módon kezdhetik meg, illetve folytathatják tanulmányaikat. Számukra az állami ösztöndíjas képzések, a korábban elérhető ösztöndíjak, juttatások is megmaradtak.

Miért döntöttek a szervezeti változtatás mellett?

A tervezhetőbb, rugalmasabb, szabadabb működési környezet megteremtése volt a legfőbb indok. Fontos kiemelni, hogy a Széchenyi István Egyetem gazdálkodását az elmúlt időszakban is a stabilitás jellemezte, de arra számítunk, hogy a modellváltás révén növekszik majd az intézmény bevételszerző képessége, ami a hallgatóknak, az oktatóknak és a munkatársaknak is előnyöket hozhat. Azt is várjuk, hogy tovább erősödik az egyetem nemzetközi versenyképessége.

Lehet, hogy a kérdés az átállás izgalmas pillanatában már inkább a múltra vonatkozik, mégis: az eddigiekben milyenek voltak a működési feltételek, hogyan ítéli meg a zeneoktatás támogatottságát? Megvolt és megmaradt a kellő anyagi háttér, adottak a személyi feltételek?

A működés infrastrukturális feltételei az egyetem egészét tekintve jók. Külön említést érdemel a campus közelmúltban történt jelentős bővítése, az egykori Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola oktatási épületeinek, valamint a hozzátartozó kollégiumi épületegyüttesnek a teljes felújítása, új kollégiumi szárnyak átadása. A néhány évvel ezelőtt végbement integrációk révén a Széchenyihez került ingatlanok, ingóságok tovább javítottak és javítanak a feltételeken, ugyanakkor a régi épületek komoly feladatokat is jelentenek – például a karbantartás tekintetében. A Művészeti Kar bázisát jelentő épületegyüttes – a volt győri zsinagóga és a hozzátartozó két iskolaszárny – ebbe az utóbbi, törődést igénylő kategóriába tartozik. Az Egyetemi Hangversenyteremnek otthont adó egykori zsinagóga teljes körű felújítása 2006-ban fejeződött be, és ez az épület ma is az egyetem ékkövének számít. Az iskola vonatkozásában a források az állagmegóvásra, a szükséges és elkerülhetetlen javításokra összpontosulnak.

A hallgatói létszámunk az elmúlt években jelentősen gyarapodott, így időközben ki is nőttük alma materünket. Az egyetem ezért újabb oktatási helyszíneket, termeket bocsátott rendelkezésünkre. Hallgatóink évek óta használhatják a Gárdonyi utcai épület földszinti helységeit hangszeres gyakorlásra, oktatóink az első emeleti előadótermeket csoportos órákra, kóruspróbára, továbbá a különálló udvari épületbe költözhettek az ütősök.

A zeneoktatás támogatottsága az egyetem részéről persze nem csak a növekvő teremigények kiszolgálásában és az erre való törekvésben követhető nyomon. A zenetanárképzések alulfinanszírozott voltáról Tóth Péter már beszélt a Szegedi Tudományegyetem kapcsán; nos, ez minket is érint. Ugyanakkor a jelentkezők nagyobb része az előadó-művészet alapképzést, majd a futó mesterképzéseinket célozza, ahol a normatíva a közelmúltban történt jelentős emelésnek köszönhetően közelebb került a képzés valós költségeihez. Egyetemünkön az universitas-jelleg erősítése mindig is fontos cél volt, ezért a Művészeti Kart szerencsére soha sem a bevételei alapján, jóval inkább az itt folyó munkát és az annak nyomán létrejövő értékeket elismerve kezelte a mindenkori vezetés. A hangszerek beszerzése terén évtizedek óta nagy segítséget nyújt az Universitas-Győr Nonprofit Kft., illetve az általa támogatott Egyetemi Zenei Alapítvány, amely Győr Megyei Jogú Város Önkormányzatától is jelentős támogatást kapott erre a célra. Az Universitas-Győr Alapítvány pedig ösztöndíjai útján a Győri Egyetemi Zenekar, a Győr Symphonic Band, valamint az Egyetemi Kórus munkájában kiemelkedő teljesítményt nyújtó hallgatókat is patronálja.

Tantervfejlesztési terveinket az egyetem szintén mindig pártolta. Az új szakok támasztotta infrastrukturális és személyi feltételekre, valamint a hangszerigényekre biztosította az anyagi hátteret. A meglévő hangszerállományunk amortizációja ugyanakkor a jelen és a közeljövő talán legjelentősebb kihívását jelenti.

A hangszerpark megújításán kívül milyen változtatásokat lát szükségesnek, amik segítséget jelentenének a színvonal megtartásában vagy emelésében? Van-e esély arra, hogy az új szervezeti háttérrel ezek a változások be is következnek?

A színvonal rendkívül összetett kérdés, e téma egy teljes cikket is megérne. Véleményem szerint megtartása, emelése felsőfokon hazánkban legalább annyira függ az alap- és középfokú művészetoktatás sikerességétől, eredményességétől, mint az egyetemek falain belül folyó munkától. A felsőfokú oktatási intézményeknek ezért különösen nagy hangsúlyt kell fektetniük az oktatás során a tanárképzésre – függetlenül attól, hogy előadó-művészet alap-, hangszerművész mester- vagy bármely tanárképzésen tanulmányokat folytató hallgatóról légyen is szó. Tanárképzés alatt ezen a ponton a személyiség fejlesztésére, a zenei és hangszeres gondolkodásmód organikus összefüggéseinek megvilágítására gondolok elsősorban. Fontos, hogy olyan muzsikusokat képezzünk – az elméleti és gyakorlati órákon egyaránt –, akik majdan személyiségükkel, szakmaiságukkal, művészi, pedagógiai képességükkel, elméleti és gyakorlati tudásuk szerves összhangjával tanárként is képesek lesznek helyt állni, a tehetségeket felkarolni, fejlődésüket hatékonyan segíteni, valamint az utánpótlást biztosítani. Úgy vélem, az elméleti és gyakorlati tárgyak egymást erősítő voltának kérdése kevésbé függ a szervezeti háttértől, mint a szemléletmódtól.

Mennyire népszerű a győri egyetem a zenészek körében, van elég jelentkező az egyes szakokra?

Egykoron a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem legkisebb létszámmal működő zeneiskolai tanárképző intézete voltunk. A meghirdetett szakirányok számának tekintetében – a közelmúltban akkreditált képzésekkel együtt is – talán még mindig a legkisebbnek számítunk, ugyanakkor a felvételi statisztikák alapján kijelenthető, hogy több hangszer vonatkozásában meghatározó szerepet játszunk a zenei felsőoktatásban. Évek óta kiemelkedő eredménnyel, létszámmal büszkélkedhet a hegedű és a gordonka tanszak. A hiányszakoknak számító mélyhegedű, oboa, fagott, tuba tanszakokra idén két-két hallgatót, gordonra pedig hármat tudtunk felvenni, s a többi hangszer kapcsán sincs okunk panaszra. Számszakilag azonos jelentkezési statisztika mellett 25 százalékkal nőtt a felvettek száma a tavalyihoz képest úgy, hogy minőségi elvárásainkból nem engedtünk.

Sikerül elhelyezkednie a karon végzett zenészeknek? Mi az, amire az ön véleménye szerint nem készültek fel kellően, amit muszáj lenne máshogy oktatni ahhoz, hogy könnyebben teljesíthessék majd a későbbiekben azt, amit elvárnak ezektől a muzsikusoktól?

Bizonyos szakokon jelentős tanárhiány mutatkozik a zeneiskolákban, így sokan már tanulmányaik ideje alatt is vállalhatnak munkát, elsősorban az alapfokú művészetoktatásban. Sőt: az igényeket nem is mindig tudjuk kielégíteni. Legjobbjaink pedig nemcsak a régió zenekaraiban képesek megállni a helyüket, de nemzetközi porondon is versenyképesek. Számos volt hallgatónk dolgozik vezető szlovák zenekarokban – például Pozsonyban, Kassán –, sőt, a Drezdai Staatskapelle vagy a New-Yorki-i TON zenekarát is erősíti egy-egy volt diákunk szóló első pozícióban. Mindemellett a hazai együttesekben elhelyezkedők között is megtalálhatjuk azokat a valaha Győrben végzett zenészeket, akik megkapták az „Év muzsikusa” címet.

A verseny a próbajátékokon, meghallgatásokon világszerte jelentős. A felkészítés, gyakorlatszerzés terén mindenképpen előre kellene lépnünk, amit nemcsak a tantárgyi tematikákon keresztül, de akár a régió zenekaraival való szorosabb együttműködés keretében is meg lehetne valósítani. A zenekari akadémiák szükségét Magyarországon is érezzük, próbálkozások is történtek e téren, ám a németországihoz hasonló rendszer és gyakorlat ez idáig sajnos nem került bevezetésre. A felsőoktatásban egyre nagyobb szerep jut a duális képzésnek, amit a mi szakterületünkön leginkább a zenekari akadémiák képviselhetnének. Persze óriási különbség, hogy míg a jelenleg futó duális képzések a felsőoktatás belépő szintjén működnek és gyakorlatorientáltságuk folytán főként az ipart, a versenyszférát szolgálják, addig a zenekari akadémiák helye sokkal inkább posztgraduális képzési szinten, vagy a mesterképzésekkel párhuzamosan képzelhető el. Itt persze a megfelelő anyagi háttér, finanszírozás, ösztöndíjrendszer kérdése legalább annyira fontos pont, mint a mentori háttér, az oktatás menetének felépítése.

Érdekes, hogy az ön által megfogalmazott gondolatot már több Magyarországon működő zenei felsőoktatási intézmény képviselőjétől is hallottam: arról nyilatkoztak, hogy nagyon fontos és időszerű lenne olyan képzést működtetni, ami a zenekari játékra készíti fel a hallgatókat. Ha ez országos szinten igény, akkor van arra esély, hogy ilyen fajta képzés elinduljon?

Sajnos itt nem egy egyszerű szakirány indításáról lenne szó: egy komplex szak létesítését kellene végrehajtani, melynek kreditrendszere Magyarországon mindeddig nem került kidolgozásra, s talán ebből fakadóan a folyamatok ütemezése sem mindig ideális. Németországban kétféle rendszerrel találkozhatunk: az akadémiák többségét hivatásos zenekarok működtetik, ám vannak közvetlenül a felsőoktatás rendszerébe kapcsolódók is, ahol az oktatási intézmény egyszerre akár több, az adott régióban működő zenekarral karöltve biztosítja hallgatóinak a gyakorlati terepet, működteti zenekari akadémiáját. Míg az előbbi esetben meghirdetett próbajáték útján nyerhetnek felvételt az ifjú tehetségek, addig az utóbbinál többnyire az oktatási intézmény belső kiválasztásának eredményeképpen csatlakoznak új akadémisták a rendszerhez. Hazánkban a főváros és vidék lehetőségei e téren bizonyosan különbözőek. A budapesti zenekarok az utánpótlás, illetve ezzel párhuzamosan egy tervezett zenekari akadémia vonatkozásában is jóval szélesebb körből meríthetnek. Nem csupán a Zeneakadémia mind számában, mind színvonalában jelentős hallgatói körére, friss diplomásaira kell gondolnunk ezen a ponton, de a vidéki zeneművészeti karok legjobbjaira is, akik egyre nagyobb számban pályáznak sikerrel fővárosi zenekarokhoz. Ezzel egyidejűleg a vidéki karokon olykor fejtörést okoz a zenekari tárgyak hatékony működtetése, elsősorban a bizonyos szakokon hosszú évek óta megfigyelhető alacsony jelentkezési adatok, illetve az ebből eredő hallgatói létszám miatt. Szerencsénkre Győrben ezzel a tényezővel kevésbé kellett megküzdenünk az elmúlt évek során, stabilan tudtuk működtetni együtteseinket. Kiemelkedő tehetségeink szakmai fejlődését ugyanakkor a zenekari akadémiák keretein belül megvalósuló képzés sokkal hatékonyabban segíthetné. Szerintem egy ilyen, különben égetően szükséges képzést csak országos szinten gondolkodva tudnánk létrehozni. A fővárosban reálisnak tartanám, hogy a Zeneakadémia fogja össze a szálakat, míg vidéken inkább hivatásos zenekarok és művészeti karok közös égisze alatt tartom megvalósíthatónak az akadémiákat. A képzés keretrendszerét a felsőoktatási intézményeknek és az érintett zenekaroknak ezért közösen lenne érdemes kidolgozni. Véleményem szerint a szakterület eddigi gyakorlatát, bevált egyeztetési folyamatait követve, a Zeneakadémia összefogó, koordináló szerepvállalásával lehetne ezt megvalósítani, s így középtávon el tudna indulni a zenekari muzsikusok specifikus képzése hazánkban.

Említette, hogy idén 25 százalékkal több hallgatót vettek fel, mint tavaly; most hány hallgatójuk van? Van elég olyan megfelelő képzettségű oktató, amennyi kell ehhez a megnövekedett létszámhoz? Indult új szakirány, és van esetleg olyan terület, aminek a megszüntetését tervezik?

Idén szeptembertől 189 muzsikus hallgató folytat tanulmányokat a Művészeti Kar Szólóhangszerek és Művészetelmélet, valamint Zenekari Hangszerek Tanszékén: alapképzésen 89, osztatlan tanárképzésen 64, hangszerművész és művésztanárképzésen 30, levelező tanárképzésen 6 fő. A Széchenyi István Egyetemen az átlagosnál több oktató jut ugyanannyi diákra, mint más intézményekben. A Művészeti Kar sem kivétel ez alól, de oktatói gárdánkkal, illetve óraadóinkkal el tudjuk látni évről évre gyarapodó feladatainkat.

Szeptemberben új képzést indítottunk, mivel idén már szaxofon szakra is lehetett jelentkezni a karunkon.

A tanárképzős rendszerben két évtizede még jól működő szolfézstanári mellékszak a bolognai rendszer bevezetésével sajnos végleg megszűnt intézményünkben. Manapság a régióban jelentős nehézségekbe ütközik annak megoldása, hogy a zeneiskolai szolfézsórákat szakképzett tanárok tartsák. A szolfézstanár-képzés feltámasztása ezért különösen fontos lenne.

Különben a meghirdetett szakok, szakirányok mindegyikére volt idén jelentkezőnk, s minden szak, szakirány el is indulhat a sikeres felvételik eredményeként. Ezért az idei és korábbi adatok nyomán olyan képzést nem tudnék említeni, amelynek további működtetése kérdéses lenne.

Milyen perspektívát nyújt az intézmény a tanárainak? Ön szerint megnyugtatóak az oktatók számára a feltételek?

A perspektíva tekintetében fontosnak tartom kiemelni, hogy a közelmúlt oktatói pályázatait jelentős érdeklődés övezte. Számos más jelzésből is érezzük, hogy az intézmény kifejezetten vonzó a fiatalok és a nagyobb tapasztalattal rendelkező művészek, tanárok számára egyaránt. Ennek egyik titka talán az a szellemiség és légkör, amely az intézmény falait áthatja, és amit az ide belépő szinte azonnal megérez. Mi rejlik e mögött? Természetesen a mostani tanáraink, a teljes kollektívánk, s főként az a gondolatiság, amit korábbi vezetőink képviseltek. Nem mehetünk tovább ezen a ponton anélkül, hogy ne emelnénk ki Gábor József, illetve az intézményt több mint két évtizedig irányító dr. Ruppert István nevét. A távlatok tekintetében az is egy nagyon fontos elem, hogy oktatóink fokozatszerzését ösztöndíjjal, költségtérítéssel is támogatják a már említett háttérszervezeteink.

A járvány által előidézett helyzet hogyan hatott az egyetem életére? Hogyan birkóztak meg a távoktatás feladataival?

Egyhetes rendkívüli tavaszi szünet szolgált a távolléti oktatásra való átállásra, és arra, hogy ebben mi, oktatók is megtaláljuk a helyünket, kialakítsuk, testre szabjuk az egyetem által kijelölt információs csatornákat. Tanszéki csoportokat alakítottunk ki, ahol az adminisztrációs munkát arra kijelölt, informatikában jártasabb oktatóink segítették. Szinte kivétel nélkül minden kolléga dicséretet érdemel a digitális kompetencia terén mutatott óriási fejlődéséért, a helytállásáért, a helyzetmegoldó képességéért.

A chatprogramok alkalmatlanok a minőségi zeneoktatásra, ezért sokan a konzultációkat a hallgatóik által rögzített és megosztott felvételek alapján tartották. Hanganyagok ugyanakkor nemcsak a hallgatóktól érkeztek főtárgytanáraik részére, de korrepetitoraink, elmélettanáraink is kitettek magukért: zongorakíséreteket, hallásgyakorlatokat vettek fel, és azokat juttatták el a hallgatókhoz.

A diplomahangversenyek teljesítésére jelenléti és távvizsgázási lehetőséget is biztosítottunk, ahol a feltételeket próbáltuk azonosan kialakítani. Mind az Egyetemi Hangversenytermet, mind az otthoni környezetet választó vizsgázók azonos időkeretet kaptak videófelvételeik elkészítésére, amit a vizsgabizottságok a helyszínen, illetve az online térben követtek figyelemmel. Úgy tapasztaltuk, hogy így valóban reális képet kaphattunk végzőseink felkészültségéről, koncentrációs képességéről, művészi kvalitásairól.

Azért egy felvétel és egy élőben közvetített előadás között nagy különbség lehet a többször rögzített és előkészített anyagok javára. Nem lát itt ellentmondást?

Gondolva a két megoldás különbségeire, olyan feltételeket alakítottunk ki, amik nem engedték meg az utólagos szerkesztést. Egyébiránt az otthon vizsgázókat sem engedtük szabadjára, nekik is egy adott nap adott órájában kellett a kamera elé állniuk. Az otthoni rögzítés során ugyanakkor nehézséget jelenthetett az előre felvett kíséretekre történő játék. A színházi muzsikusok előbb-utóbb megtapasztalják, hogyan kell taktjelre játszani, az énekesek számára pedig nem idegen a fél playback előadás sem. A koncertek hevében keletkező egy-két metronómszámnyi különbség is izzasztó lehet olykor az előadók, muzsikusok számára. Ezért nem gondolom azt, hogy előre felvett kíséretre játszani teljesen életszerűtlen lenne, bár mindannyian jobban szeretjük a szólista és korrepetitor interaktivitását, a valós időben megszülető, közös produkciót.

Hogyan zajlottak a felvételik?

Az idei felvételi során mi a főtárgyi alkalmassági vizsgákat, továbbá a tanárképzésekre jelentkezőkkel a pedagógiai pályaorientációs beszélgetéseket tartottuk meg, illetve motivációs levél feltöltését kértük egy általunk megadott tárhelyre. A főtárgyi alkalmassági vizsgákra, interjúkra mind jelenléti, mind távvizsgázási lehetőséget biztosítottunk. A fuvolisták, hegedűsök, mélyhegedűsök, gordonosok nem éltek a jelenléti lehetőséggel, így ők videófelvételek útján pályáztak, ám a többi szakon sokan vállalták az élő játékot. A sikerességről már volt szó: minden idők legjobb eredményét értük el a karunkra felvételt nyert 76 hallgatóval. Az okokat keresve említésre érdemes, hogy a videóanyagok nagy része jó produkciót tartalmazott, a jelenléti vizsgát választók, illetve tanáraik, korrepetitoraik értékelték a személyes bemutatkozás lehetőségét, az online térben zajló interjúk – az olykor tapasztalt nehézségek ellenére is – az előre megadott időrend szerint, pontosan zajlottak, és a jelentkezőkkel, felvételizőkkel való kapcsolattartás ugyancsak sikeresnek volt mondható.

Mi lett a sorsa a járvány miatt elhalasztott versenyeknek, kurzusoknak?

Több futó pályázati projektet, közöttük „A mai magyar zene napjai” hangversenysorozatot érintette karunkon a pandémia. A március 11-re hirdetett két hangversenyből csak a kari koncertet tudtuk este megtartani, a Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium délutáni hangversenyére nem kerülhetett sor. Az Egyetemi Hangversenyterembe ekkor már csak közreműködő hallgatóink, felkészítő tanáraik és az est programjában érintett zeneszerzők léphettek be, de gondoskodtunk róla, hogy a koncertet online élő közvetítésen keresztül meg lehessen tekinteni.

Sajnos a járvány második hulláma nem engedi meg, hogy elmaradt koncertjeinket mielőbb pótoljuk, illetve az őszre tervezetteket megtarthassuk az Egyetemi Hangversenyteremben.

Mechler Anna

 Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke az előadó-művészeti együttesek állami támogatásáról, a támogatási rendszer átalakításának szükségességéről, a zenekarok profiljának meghatározásáról és a Nemzeti Kulturális Alap program működéséről nyilatkozott.

Az utóbbi időben óriási nehézségekkel küzdöttek a zenekari muzsikusok: nem csak a próbák és koncertek elmaradásával kellett szembenézniük, de sok bizonytalanság övezi a különböző együttesek jövőjét is. Milyen hírek vannak ezzel kapcsolatban, mire számíthatnak a zenekarok a 2020-as év hátralévő részében és a jövő évadban?

• Először hadd mondjak egy jó hírt: nincs ok az aggodalomra, mert Magyarországon jelenleg senki nem tervezi zenekarok megszüntetését vagy összevonását – ezt hivatalos minőségemben, mint a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Kulturális Tanács elnöke mondhatom. Miniszterelnök úr megbízásából idén februárban én készítettem el a 2020-as évi költségvetési javaslatokat a komolyzenei előadó-művészeti együttesek vonatkozásában. Egy olyan lista állt össze, amely a Nemzeti Filharmonikusok több milliárdos költségvetésétől a Budapesti Fesztiválzenekaron át lényegében minden komolyzenei előadó-együttes állami támogatását tartalmazta. Bár ez a költségvetés-javaslat – címe szerint – az összes komolyzenei előadó-művészeti együttesről készült, a benne szereplő szervezetek döntő többsége szimfonikus zenekar, a teljes költségvetés nagyjából 90%-a is ezekre fordítódik. Ezen támogatások összege 2019-ben 9 milliárd forint körül volt, ami akkor az állami támogatás és a TAO-pótlás összességét jelentette. Ehhez képest Miniszterelnök úr márciusban – az éppen kibontakozó koronavírus-válsághelyzet kellős közepén – jóváhagyta, hogy 2020-ban ez a keret 4 milliárd forinttal növekedjen, vagyis az eddigi 9 helyett 2020-ban 13 milliárd forinttal gazdálkodhat az ágazat, s ez az összeg 2021-ben várhatóan tovább fog emelkedni. A 2020-as támogatási összegeket pontosan rögzítettük, tudomásom szerint az EMMI megkötötte a vonatkozó szerződéseket és a szimfonikus zenekarok megkapták a támogatást, melyből biztosan tudnak működni. Szerintem magáért beszél az információ, melyet sajnos nem ismernek elegen: jelenleg a GDP-arányos kulturális költségvetések sorrendjében Magyarország az Európai Unió első helyén áll!

Az állami támogatás megszerzésének egyik törvényi feltétele az, hogy csak azok az együttesek szerepelhetnek a támogatottak között, amelyek megfelelő számban, állásban foglalkoztatják a zenészeiket. Teljesül ez a kitétel minden zenekarra? Lehet-e szabadúszó zenészekkel feltölteni a közpénzekből gazdálkodó együtteseket?

• Ez egy rendkívül problematikus pont, melynél a magam részéről a rendszer gyökeres egyszerűsítését látom szükségesnek: amikor erről bármilyen fórumon kérdeztek és kérdeznek, mindig ezt javasoltam és javaslom. A jelenlegi minősítési rendszert komplikáltnak érzem, sajnos nem is kellően célravezető. Hiszen a múltat nem lehet „végképp” eltörölni, az együttesek a saját, létező hagyományaikon építkeznek tovább: minden együttes története más és más, nem könnyű összehasonlítani azokat, nem igazán lehet egységes rendszerben, objektíven érvényes mutatószámokat írni róluk. Nagyon különböző az infrastruktúra, amelyet használnak, különböző a történetük, tagságuk, életkoruk, kulturális hátterük és környezetük is, nem utolsó sorban finanszírozásuk mértéke és struktúrája – csakúgy, mint kitűzött céljaik és törzsközönségük. Azt javasoltam Miniszterelnök úrnak, hogy 2021-től a foglalkoztatás kérdésében egyetlen fontos szempontot vegyünk figyelembe, mégpedig a kapott közpénz-támogatás éves mértékét: azoknál az együtteseknél, amelyek éves közpénz-támogatása – ezalatt az állami és az esetleges külön, nem-állami fenntartói támogatás együttesét értem – nem éri el a 300 millió forintot, fel kell oldani a foglalkoztatási kötelezettséget. Ez azt vonná magával, hogy ezek az együttesek a muzsikusaikat egyaránt legálisan foglalkoztathatnák folyamatos státuszban, vagy éppen számlával, minden egyes produkcióra külön-külön. Nem példátlan az általam javasolt rendszer, Nyugat-Európában sok helyen, főleg Londonban így működik – a kamarazenekarok, kortárs- és régizenei együttesek mellett – sok szimfonikus zenekar is. Ez Magyarországon a gyakorlatban azt jelenti majd, hogy az ő esetükben 2021-től az állam önként lemond a járulékok jelentős részéről. Meg kell értenünk, hogy nincs semmilyen gazdasági realitása annak, hogy ennyi szimfonikus zenekart, amennyivel most Magyarország szerencsére rendelkezik, kizárólag főállású együttesekként – nemhogy nyugat-európai, „csak” közép-európai szinten – méltón és közpénzből finanszírozzunk, még ilyen jelentős, majdnem 45%-os forrásbővítés mellett sem, melyet a szféra 2019-ről 2020-ra kap. Évi 300 millió forint közpénz-támogatás felett 2021-től viszont mindenkinek be kell tartani a foglalkoztatási kötelezettségeket; és ezeket be is fogják tartani, hiszen másképp nem kaphatják meg állami támogatásukat, mert mindenkire egységes szabályok vonatkoznak. Ez sokat fog tisztítani a képen: véleményem szerint a továbbiakban a zenekarok vezetőinek bölcsességére kell bízni, hogy mondjuk évi 600 millió forintból ugyanannyi embert ugyanannyi projekt erejéig akarnak-e státuszban tartani, mint egy másik zenekar évi kétmilliárdból.

Ha egy zenekar éves szinten 300 milliónál kevesebb támogatással gazdálkodhat majd, és szabadúszó zenészekkel fog szerződni – mi lesz ebben az esetben a produkciókra hívott zenészekkel, ha éppen nem kapnak feladatot? A járvány időszakában sokan a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy ha bármilyen okból elmaradnak a koncertek, akkor fizetést sem kapnak!

• Ez általános probléma a világban, amióta művészek léteznek – és természetesen nemcsak a művészeti területre igaz. De hadd hozzak ide egy érzékletes adatot: ha egy itthoni együttes például évi 250 millió forint támogatást kap a magyar adófizetőktől, nem árt, ha tudja, hogy a francia adófizetők a William Christie által alapított Les Arts Florissants együttesnek – a francia zeneművészet méltán világhírű nagykövetének – soha nem adták évente ennek az összegnek még a felét sem támogatásként! Itt érzek egy óriási ellentmondást. Nálunk azt mondják, hogy nem lehet fenntartani ennyi pénzből egy főállású – úgy 60 státusszal rendelkező – zenekart. Így igaz, valóban nem lehetséges – de akkor talán el kellene gondolkodni azon is, hogy vajon reális-e ez a cél… A rendszert kellene okosan megváltoztatni: az eddig elmondott számok is érzékeltetik, hogy bár itthon nagyon sok pénzt költünk kultúrára és művészetre, a továbbiakban a hatékonyságot kell jelentősen növelnünk. Mióta több testületben is vezető pozícióba kerültem, rengeteg olyan koncepciót küldenek el nekem, amelyeknek a közös lényege: „ha jövőre ennyivel több pénzt kapunk, akkor jobb eredményt fogunk elérni”. Be kellene látni: az állam nem tud mindig és mindenkinek „ennyivel” több pénzt adni, de lehetővé tudja tenni a támogatások sokkal hatékonyabb felhasználást – például azáltal, hogy nem kéri vissza abból a járulékokat, és általában véve szabadabb kezet ad. A zenekarok pedig mutassák meg, mit tudnak ebből produkálni: hiszen ők döntik el, hány koncertet adnak, mit, kinek, hányszor játszanak el, hány fős együttessel, kit hívnak meg szólistának – egyetlen követelménynek kell csak igazán megfelelniük: a produkciójuk legyen magas színvonalú és igényes, közvetítsen valódi értéket. Én a minőségi megközelítés híve vagyok, ami itt is nagyon fontos. Óriási dolog, hogy a szféra ennyi támogatást kapott – és egyben türelmi időt is, hogy végre rendezze saját dolgait, mert ez elkerülhetetlen. Nem biztos, hogy minden jövőbeli kormány ennyi támogatást fog adni a kultúrára, azon belül is a klasszikus zenére. Amelyik zenekar az évi 300 millió forint alatti kategóriába fog esni, az még így is sok közpénzzel gazdálkodhat; az én együtteseim, a Purcell Kórus és Orfeo Zenekar például 2000-2010 között, tíz év alatt összesen sem kaptak 100 millió forint közpénzt, mégis sikeresen tudtunk működni. Jelentős részben piaci alapon: a piaci alapú működés sokszor egyszerűen rákényszerít a magas színvonalú munkára, ami egyáltalán nem hátrány.

A közelmúltban sokat hallhattunk a készülő nemzeti komolyzenei stratégiáról – mi lett a dokumentum sorsa?

• Azzal kezdem, hogy amikor – egy bő éve – kezembe került a kulturális államtitkárság által készített anyag, annak készülő stádiumában is nagyon zavart, hogy megírói a magyar zenetörténet feltérképezését a nemzeti romantikánál, az általam rajongva szeretett Erkel Ferencnél kezdték. Fontos mindig felidéznünk, hogy előtte is, évszázadokon keresztül volt európai csúcsszínvonalú zenei élet Magyarországon! Joseph Haydn például 30 évig Magyarországon, az Esterházy-hercegek támogatásával alkothatott – meggyőződésem, hogy az egész bécsi klasszika, sőt a teljes európai zenetörténet is máshogy alakult volna enélkül a kivételes mecenatúra nélkül. Tavaly ezért írtam még néhány oldal történeti előszót az államtitkárság dokumentumához, ebben megemlítettem a magyarországi középkor, reneszánsz, barokk és klasszika zenéjét is. A szimfonikus zenekarok az egész világon – ha nagyvonalúak vagyunk, akkor is – csupán mintegy 200 év repertoárját játsszák, lényegében az 1750-1950 között született zenét, sőt, annak is egy viszonylag szűk szeletét. Ezért is lenne fontos esetükben a profiltisztítás, a feladatkörök meghatározása! A vidéki zenekarok helyzete például „geopolitikailag” meghatározott, ezáltal stabilabb is, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Ugyanakkor fontos lenne tisztázni, hogy a különböző együttesek milyen célokat szeretnének elérni. Visszatérve a stratégiára: meggyőződésem – és ezt Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár úrnak is megírtam tavaly őszi levelemben –, hogy egy valóban átfogó, minden fontos szempontot figyelembe vevő nemzeti komolyzenei stratégia elkészítése több esztendőre, a következő évekre ad majd feladatot minden érintettnek. Sőt: sikeres megalkotásához a zenei életet irányító felelős vezetők összefogására és példás együttműködésére lesz szükség.

Ha már felmerült a profilok kérdése – hogy látja a Rádiózenekar helyét a zenekarok palettáján? Sokáig a fő arculata a kortárs művek rögzítése volt, ami hosszabb időre megszűnt, majd történtek kísérletek ennek újraélesztésére, ám megnyugtató döntés a helyzetükről a mai napig nem született.

• Valóban nagy, sőt súlyos problémának érzem, hogy a szimfonikus zenekari profilok nincsenek kellőképpen tisztázva: a Rádiózenekar egyik fő tevékenysége korábban tényleg a kortárs művek rögzítése volt. A Magyar Rádió zenei együtteseinek fenntartója immár az MTVA, a tőlük kapott támogatás mértéke évek óta változatlan, évi 871 millió forint, emellett 2019-ben 300 millió forinttal, idén 500 millióval támogatja őket az állam is. Mindezen állami támogatás 2021-re is beépülő forrás, mely terv szerint a jövő évtől tovább növekszik: ugyanakkor véleményem szerint feltétlenül szükséges, hogy 2021-től a fenntartó MTVA is jelentősen – legalább arányosan – növelje már régóta változatlan támogatási összegét. Ezzel párhuzamosan fontos, hogy a Rádió zenei együtteseinek vezetése tisztázza a művészeti vezetői kompetenciákat és feladatkört, olyan célokat megfogalmazva, amelyeket a tervezhető anyagi háttérrel el szeretnének érni – és ez természetesen nem csak rájuk, hanem minden magyar komolyzenei előadó-együttesre igaz.

A zenekarokon kívül milyen együttesekre, szervezetekre szeretné ráirányítani a figyelmet a közeljövőben?

• Bár valóban a szimfonikus zenekarok jelentik a magyar zenei élet egyik alappillérét, feltétlenül érdemes szélesíteni ezen a körön. Például a kamarazene irányába: 2021-től szeretnénk elindítani egy vonósnégyes-támogatási programot is. Ha idén elköltünk 12 milliárdot szimfonikus együtteseinkre, akkor jövőre szerintem szánhatunk 150 milliót vonósnégyeseinkre is, hiszen a kamaraformációk közül a vonósnégyes talán az egyik leginkább munkaigényes műfaj, ráadásul igazi „hungaricum” is. Nem csak a magyar vonósnégyesek szinte páratlan nemzetközi sikerei miatt, hanem azért is, mert az egész műfaj – a bécsi klasszikus szimfóniával együtt – a történelmi Magyarországhoz erősen kötődve, szintén Joseph Haydn „köpönyegéből” bújt elő, ahogyan mondani szokás, nyomban teljes vértezetben. Egy vonósnégyesnek összecsiszolódni, komoly repertoárt felépíteni és azzal nemzetközi szintre fejlődni rengeteg munkába és időbe telik, sok-sok befektetést igényel. Ezt mindenképpen segíteni kell. Ezen kívül – szerintem az eddigieknél komolyabban – érdemes támogatnunk a magyarországi kortárs- és régizenei műhelyeket, a minőségi kamarazenekarokat és -kórusokat.

A szervezeti változás igénye a Nemzeti Kulturális Alapot illetően is többször felmerült már. Hogy látja az NKA kultúrmecénás szerepét a mai zenei közéletben?

• Úgy gondolom, az NKA nagyon fontos intézmény, amely alapvetően működőképes jelen formájában is, de érdemes rajta fejleszteni. Elődöm az MMA-elnöki székben, néhai Fekete György tiszteletbeli elnök úr alapította az Antall-kormány idején, akkor még kultúrpolitikusként: ő az NKA-t arra hozta létre, hogy civil kezdeményezéseket támogasson. Fekete elnök úr többször mesélte többünknek is, hogy anno – amikor egy percet kapott Antall József miniszterelnök úrtól, hogy az NKA megalapításának szükségességét néhány mondattal megindokolja – ő így fogalmazott: „Az NKA-ra azon értékes kulturális kezdeményezések támogatása céljából van szükség, melyek máshogyan nem jöhetnének létre.” Személy szerint az NKA esetében is a profiltisztítást tartanám szükségesnek, hiszen a szervezet – az elmúlt bő 25 év alatt – sok szempontból eltávolodott az eredeti céljaitól. Mivel arra hozták létre, hogy civil kezdeményezéseket támogasson, egyáltalán nem tartom helyesnek azt a gyakorlatot, hogy az állam vagy önkormányzat egy általa alapított és fenntartott intézménynek feladatot ad, de nem biztosít hozzá kellő forrást, hanem azt mondja, az intézmény pályázzon arra az NKA-nál. Ezt a gyakorlatot minél előbb meg kellene szüntetni: ki kell zárni az ilyen intézményeket az NKA pályázói köréből – és ezen döntés meghozatalával nyomban sohasem látott forrásbőség fog előállni a jelenlegi finanszírozási feltételek mellett is. Még egyszer hangsúlyozom: az NKA intézményét semmiképp nem lenne jó felszámolni, de strukturálisan továbbfejleszteni szükséges és érdemes lenne. Ha nem lennék az MMA elnöke, akkor is helyes lépésnek tartanám például a – sokak által akkoriban bírált – minisztérium, szakmai szervezetek és MMA közötti egyharmad-egyharmad-egyharmados delegálási arány néhány éve történt bevezetését. Mivel az MMA által jelölt kurátorok értelemszerűen a szakmai elit tagjai – nem szükségképpen, de általában a köztestület akadémikusai is –, ezzel a döntéssel a művészeti tematikájú kuratóriumok összetételében kétharmados szakmai képviselet jöhetett létre a korábbi 50%-kal szemben.

Visszatérve a zenekarok és a művészeti nevelés témájára: mit látna fontosnak a változtatások közül ebben a periódusban, amikor a járvány miatt úgyis nehéz helyzetbe került az ágazat?

• A koncentrált és minőségi munkára hívnám fel újra a figyelmet. Legalább húsz éve nem értem, hogy olyan zenekarokban, ahol nem tudnak kiemelkedő fizetést adni az ott foglalkoztatott kollégáknak, rugalmasabb munkaszerződésekkel – melyek például jól és előre megtervezett próbarendek által lehetőséget adnának több együttesben való párhuzamos és magas színvonalú munkára – miért nem csökkentik az elvégzendő munka mennyiségét. Egyszerű a kérdés, melyet érdemes feltennünk: mi az a pontos munkamennyiség, melynek valóban maximális színvonalú elvégzése a jelen díjazás mellett elvárható? Szerintem pont annyi, jól megszervezett és magas szakmai színvonalú munkát kell adni a kollégáknak – és akkor a maximális teljesítmény valóban elvárható, érdemes is ragaszkodni hozzá. Ahogyan a finanszírozás kapcsán már korábban elmondtam, fontos, hogy mindenkire azonos szabályok vonatkozzanak: az pedig, hogy ki hova szerződik, a muzsikusok saját döntése, melyet – a néha kicsit cinikus közhiedelemmel szemben – nemcsak a fizetés nagysága, hanem sok más szempont is befolyásol. Izgalmas kérdés, hogy egy-egy kiemelkedő tudású zenészt végül melyik együttes nyer meg magának, de az igazi stratégiai gondolkodás annak megtervezése, hogy egy ilyen komoly mértékben bővülő költségvetéssel az egész zenekari szféra is épülni tudjon, és így egyre magasabb szinten lássa el feladatát. Javaslom, zenészként se feledkezzünk el arról, hogy egy pandémiás válság-időszakban például könnyen felmerülhet a társadalomban a kérdés: e nehéz időkben ugyan miért kell ennyit költeni zenekarokra, és tágabb értelemben, kultúrára és művészetre? Erre csak az lehet a jó válasz, hogy minden adófizetői forintot a maximális hatékonysággal, magas színvonalon működő művészeti szféra támogatására költünk, mely egyértelműen a magyar nemzet és társadalom jövőbeli sikerét szolgálja.

Azért léteznek olyan kezdeményezések, amik ebbe az irányba mutatnak. Ön szerint elég figyelmet kapnak azok az együttesek, amelyek a művészeti nevelés fontosságát kellően hangsúlyozzák, illetve a gyakorlatban is tesznek ezért?

• Ennek fontosságát valóban nem lehet eléggé hangsúlyozni: a művészettel nevelés a nemzet jövőbeli sikerébe való befektetés. Idetartozó, szerintem nagyon örömteli fejlemény, hogy a közelmúltban dr. Freund Tamást választották a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. Nem mindenki tudja róla, hogy ő kiváló muzsikus is: eredetileg hivatásos zenésznek – klarinétművésznek – készült, de végül a tudományos pályát választotta. Világhírű agykutató, kutatásai a mai tudományos módszerekkel is bizonyítják Kodály Zoltán 70-80 évvel ezelőtti elgondolásainak helyességét. Kodály koncepcióját sajnos évtizedek óta rengetegen félreértik: ő egyáltalán nem hivatásos zenészt vagy szolfézsbajnokot akart nevelni minden magyarból! Persze nyilvánvaló, hogy – legendás zeneakadémiai tanárként – volt elgondolása a hivatásos zenészek sikeres képzéséről is: és ez is aktuális kérdés ma, hiszen a mai magyar zeneoktatás egyik problémája, hogy az „általános” szint amatőrnek sok, profinak viszont kevés… De visszatérve Kodályhoz: nem főállású magyar muzsikusokat akart tízezrével képezni, hanem mindenki számára fókuszba helyezte a sport és a művészeti nevelés, azon belül a zenei nevelés fontosságát, amit már a görögök is felismertek. Ezt igazolják Freund Tamás kutatásai is: a tudomány mai állása szerint 18 éves korig az agyi struktúrák optimális kialakulásához a művészeti nevelésnek és a sportnak dominálnia kellene! Ezt mondja a tudomány – és a gyakorlatban milyen messze vagyunk ettől! De szerencsére léteznek nagyon jó példák e téren is, számomra egyik ilyen a Zuglói Filharmónia. Sok magyarországi szimfonikus együttes szeretett volna 2021-től tisztán állami fenntartásúvá válni, de – Miniszterelnök úr döntése értelmében – elsőként, és eddig egyedül pont azért kapták meg ők ezt a kitüntető lehetőséget, mert másoktól eltérő, létfontosságú és rendkívül magas színvonalú, amit csinálnak. Náluk tényleg megvalósul a művészettel való nevelés, és a zenekarépítő, zenekari képzést nyújtó profiljuk is különlegesen eredményes. Immár 10 éve, hogy a zuglói kerület összes, 6-18 év közötti diákjának évente egy alkalommal biztosítják az ingyenes, magas szintű ismeretterjesztéssel egybekötött, egyben összművészeti elemeket tartalmazó – és az adott életkorhoz igazodóan megszerkesztett – élő koncertélményt, amely az iskolába járás 12 éve során egy életre szóló „bevésődést” ad. 2020-ig erre az egy kerületre koncentráltak, 2020/2021-ben az állam támogatásával a program egy újabb kerülettel bővül, 2021/2022-ben pedig már három budapesti kerület diákjait vonják majd be a koncertjeikbe. Az ilyen zenekarok fennmaradása valóban nemzeti érdek – és szerencsére sok-sok kiváló együttesünk van. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy a szféra fejlődését – az eddig elmondott elvek alapján – a jövőben is elősegítsem.

(Mechler Anna)

Lakatos Péter, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának dékánja tovább árnyalta a felsőoktatás helyzetéről készülő körképet, amikor a debreceni sajátságokról nyilatkozott. A Kar helyzete némileg szerencsésebb a máshol tapasztaltaknál, mivel az intézmény vezetése elfogadja és kompenzálja a deficites működést. Az utóbbi időben felmerült a könnyűzenei kurzusok tanrendbe emelésének kérdése is, ami erősen foglalkoztatja és megosztja a zenei közvéleményt.

Milyen feltételekkel került be az egykori Zeneművészeti Főiskola a Debreceni Egyetem karai közé?

Izgalmas új korszak kezdődött intézményünk életében, amikor csatlakoztunk a Debreceni Egyetem közösségéhez, majd hamarosan az Egyetem Zeneművészeti Karává válhattunk. A korábbi időszakban, a Zeneakadémia kihelyezett, vidéki tagozataként az ő szakmai és gazdasági fennhatóságuk alatt kicsit más volt az életünk. Nem kellett megmagyaráznunk, mit, miért teszünk így vagy úgy, hiszen mindannyian jól ismertük a zenei felsőoktatás működését. Az új helyzetben meg kellett ismertetnünk és el kellett fogadtatnunk a zenei felsőoktatás különlegességét egy olyan környezetben, ahol erről semmit nem tudtak, nem értették, nem ismerték. Volt, hogy komoly, átfogó költségvetési ellenőrzést kaptunk a hiányaink következtében, melynek eredményeként kiderült, már az is nagy eredménynek számít, hogy csak annyi a hiányunk, amennyi. Mostanra az Egyetem vezetése nagy megértéssel és empátiával kezeli a helyzetünket. Mi vagyunk az intézmény legkisebb kara. Továbbra is csak előre láthatóan veszteséges költségvetést tudunk készíteni évről évre, de bízhatunk a kancellária segítségében. Mára nem firtatják, hogy miért van hiányunk, hanem segítenek annak kipótlásával, és ha lehetséges, beruházásokkal támogatják a működésünket. Cserébe ott vagyunk az Egyetem szinte minden fontos eseményén, és hallgatóinkkal, tanárainkkal műsorokat adunk a különböző karok és az intézmény központi rendezvényein. Erre nagyon nagy az igény és rendszeresen pozitív visszajelzéseket kapunk. Rektor úr megfogalmazása szerint nagy érték, hogy egy ilyen méretű, tudományos kutatásairól híres egyetemnek zeneművészeti kara van és ezt támogatni, őrizni kell. Mi ennek nagyon örülünk, és igyekszünk a magunk értékeit folyamatosan megmutatni.

Hogyan működik a zenei oktatás ebben az intézményben, milyen körülményeket tudtak teremteni a zeneoktatás számára?

Gulyás György alapító igazgatónk álmodta meg az intézményt, annak épületét, egy olyan oktatási metódust szem előtt tartva, ahol a vidékről érkező hallgatók bent lakhatnak az épületben, így szoros tanulói, zenész közösséget alkotva fejlődhetnek. Hatalmas előny, hogy a hallgatók a kollégium épületén belül csak lesétálnak a földszintre, és máris gyakorolhatnak. Jelenleg az eredetileg 160-170 hallgatóra tervezett épületünkben 200-220 hallgatónak kell biztosítani a tanórákat és a gyakorlási lehetőséget. Ez nem könnyű. Állandó feszültség forrása a kiemelt időszakokban, hogy ki juthat teremhez; néha még tanárként is meg kell küzdenünk azzal a helyzettel, hogy bár az időnk megengedné, a hallgató is ráér, tudnánk órát pótolni, de nincs szabad terem. Ugyanakkor nemrég állami pályázati forrásból sikerült a hangversenytermünket felszerelni egy profi négykamerás video-rendszerrel, lemezfelvétel minőségére képes mikrofonparkkal és felvevő rendszerrel. Még csak ízlelgetjük ennek előnyeit, de nagy élmény számunkra!

Milyen hatással vannak a működési feltételek a művészi munkára? Kell-e kompromisszumokat kötni a működtetés érdekében a minőség kárára?

Mindig kell kompromisszumokat kötni! A kérdés csak az, hogy tudunk-e az összképen fokozatosan javítani. A feltételeink egyébként átlagosak, de ez inkább elszomorító. Azok az összegek, amelyeket ki tudunk fizetni egy utazó tanárnak – márpedig vidéki intézményként sok oktatónk utazó tanár –, az óradíjak, a szálláslehetőség, a fizetés mind nagyon szerény. Nyilván aki ezt vállalja, az nagyon elkötelezett kell, hogy legyen! Sajnos ez így van a teljes felsőoktatási szférában. A legjobb tudósok, kutatók, tanárok, művészek sokszor nem mennek el tanítani, mert az így kereshető összegek töredékei annak, amit más munkáért kaphatnak. Csak azok maradnak, akiknek szívügye a következő generációk nevelése, és ebben érzik igazán otthon magukat. Évek óta hallunk arról, hogy az egyetemi oktatók fizetése nem méltó ahhoz a munkához és azokhoz az elvárásokhoz, amelyeknek meg kell felelniük – ez így is van. Hogy mikor lehet majd változtatni ezen, nem tudom. A most kialakuló recesszióban ez egyre kevésbé tűnik tervezhetőnek.

Összességében milyen a kommunikáció az Egyetem vezetése és a művészeti kar vezetői között, mennyire veszik figyelembe a javaslataikat? Kérhetnek-e tőlük segítséget, igyekeznek-e a tárgyi és anyagi feltételeiket biztosítani?

Nekünk jó dolgunk van itt Debrecenben. Megvannak a nehézségeink, nagyon szűkös és hiányt termelő a költségvetésünk, de az Egyetem vezetése támogat bennünket és segíti az elképzeléseink megvalósulását. Ez persze nem volt mindig így, de az elmúlt öt év nagyjából már ilyen légkörben zajlik. Nyilván ennek része az is, hogy az Egyetem jól gazdálkodik és így van lehetősége arra, hogy a kultúra mecénásaként segítsen bennünket. Reméljük, ez még sokáig így marad, és szép lassan megvalósulhatnak a hosszútávú elképzeléseink is.

Sikerül-e elhelyezkednie a karon végzett zenészeknek, van-e igény arra a tudásra, amit megszereztek?

Mi nem panaszkodhatunk. A friss diplomásaink körülbelül 95%-a, három éven belül a nálunk végzettek 100%-a elhelyezkedik a pályán. Olyan nagy a tanárhiány, hogy az utolsó évesek szinte kivétel nélkül már nem csak a szakmai gyakorlatuk végett, hanem egyébként is tanítanak valamelyik zeneiskolában, vagy kisegítenek, esetleg el is helyezkednek valamilyen együttesben.

Mi az, amire nem készültek fel kellően, amit muszáj lenne máshogy oktatni a piacképes tudás érdekében?

Ez egy nagyon jó kérdés. Nekünk nagyon jót tett, hogy egy nagy egyetem kis karaként ki kellett jönnünk a művészek jól ismert „elefántcsonttornyából” és olyan környezetben kell helytállnunk, ahol a magas kultúra – és ugyebár ezt képviselnénk – terjesztése missziós feladat. Azaz mindenki számára befogadható produkciókon keresztül kell megszerettetnünk, amit csinálunk, hogy utána a fajsúlyosabb koncertjeinket is örömmel hallgassák majd. Fontos megértenünk azt – és az oktatás során felkészítenünk a hallgatóinkat arra –, hogy a jövendőbeli kis diákjaik milyen családi környezetben élnek, milyen zenei hatások érik őket, mit szeretnek. És itt érünk el a sokat vitatott könnyűzene témájához is. Nem mondom, hogy szeretni, vagy művelni kellene, de ismerni mindenképpen! Már, ha meg akarom nyerni a diákomat annak, hogy az általam képviselt értékekre is nyitott legyen… Mi alapvetően minél szélesebb palettát szeretnénk kínálni a hozzánk érkezőknek. A régizene-játékhoz, a historikus előadásmódhoz való szoros kötődésem miatt is szívügyem a régizene oktatásának otthont teremteni. Jelenleg ezen a szakterületen nem lehet ma Magyarországon államilag finanszírozott módon diplomát szerezni. Ebben a műfajban kötelező – a régi korokhoz hasonlóan – külföldön is tanulni híres mesterektől, de hogy egy alap diplomáért is külföldre kelljen utazni, ez elfogadhatatlan. Nyilván az országunk zenei kultúrájában ez a fajta zenei előadásmód még nem olyan nagyon régen vetette meg a lábát, és sok nagy professzor nem érti, ezért ellenzi is, vagy egyszerűen csak nem törődik vele – de a fiatalok már nagyon nyitottak és érdeklődőek.
Emellett a másik véglet a könnyűzenei oktatás kérdése. A Debreceni Egyetem rektorának és kancellárjának határozott elképzelése, hogy a könnyűzene felsőfokú oktatását is meg kell honosítani az egyetemen. Mikor felvetették nekünk az ötletet, rögtön jeleztük, hogy ezt csak kiváló minőségben szabad megvalósítani. Ennek következményeként felkértek, hogy vállaljuk fel a feladatot. Elkezdtünk dolgozni az akkreditáción, s közben egy különálló épületben, az országban egyedülálló infrastruktúrával megkezdhettük a könnyűzene oktatását is szabadon választható egy szemeszteres kurzus formájában. Kicsiny kezdet ez még, de nagyon jó produkciók születtek belőle. Jelenleg az Egyetem minden hallgatójának meghirdetett kurzusról van szó, szóval döntő többségében nem zenészek, hanem orvostanhallgatók, jogászok, informatikusok és sok-sok más karról érkező hallgató vesz részt benne; magas a külföldi hallgatók aránya is.

Más karok is kínálnak kurzusokat az Egyetem többi karának hallgatói számára, vagy ez egy egyedülálló kezdeményezés? Miért fontos egy joghallgató számára, hogy elvégezhessen egy könnyűzenei kurzust?

A többi karon nem okozna ekkora feltűnést, ha a zenészek is részt vennének egy másoknak meghirdetett kurzuson – százhúsz történész mellett valószínűleg nem foglalkoznának azzal a hegedűssel, aki beülne az előadóterembe, mert többet szeretne megtudni Mozart koráról, hogy ezáltal jobban megérthesse a zenéjét. Mi már eddig is kínáltunk kurzusokat az általános műveltség bővítésére, hiszen egy egyetem attól egyetemes, hogy kitekintést enged más szakterületek irányába is, és a kötelező tantárgyak mellett ad valamennyi szabadságot a választható kurzusok terén. Visszatérve a szakindítás kérdésére: sok kiváló külföldi példa van előttünk, ahol nagyszerűen működik egymás mellett a komolyzenei és könnyűzenei oktatás. Ugyanakkor a hazai zenész közvélemény nagyon megosztott. Ennek több oka is van. Egyrészt számtalan kollégám gondolkodását meghatározza, hogy a zeneirodalom Bachhal kezdődik és Bartókkal véget is ér. Nos, ez az igen jelentős réteg ugyanúgy nem támogatja a historikus előadásmód oktatását, mint ahogy ellenzi a könnyűzene oktatását is, és nem érdekli a kortárs komolyzene sem. Az ok: az ismeret – és sokszor a kíváncsiság – hiánya. Amikor a könnyűzenére gondolnak, a tömegszórakoztatás igénytelen termékei jelennek meg a képzeletükben. Ezt mi mindannyian elutasítjuk… Ugyanakkor létezik valódi hangszeren, valódi zenészek által játszott könnyűzene is, ahol valós zenei és hangszeres tudást igénylő produkciók születnek. Számomra kétfajta zene létezik: jó zene és rossz zene, és minden zenei műfajban találhatunk példákat mindkettőre.
Mindenesetre megdöbbentett egy kutatás, amit egy, a könnyűzene oktatásával foglalkozó kollégám ismertetett meg velem. A lényege, hogy megvizsgálták, egy-egy országban milyen a hangszert használók aránya. Tehát nem csak a zenészeké, hanem az amatőr muzsikusoké, akik hangszeren tanultak, vagy autodidakta módon fejlődtek, van hangszerük és időnként használják is. Csak Bulgáriát előztük meg a listán! Minden más országban jobbak voltak az arányok. Ez a helyzet Bartók és Kodály országában! Szerintem ebben az esetben mindegy, hogy komolyzene, könnyűzene, népzene, vagy jazz – itt most komoly összefogásra, közös lépésekre van szükség! A magyarországi könnyűzenei tehetségkutatók színvonalán egyértelműen látszik, hogy az átlagos néző zeneileg teljesen analfabéta… Nem kellene ennek így lennie. Országunkban sok érték van, de ezek közül is kiemelkednek a világhírű muzsikusaink. Az a zenei tudás, amivel mi rendelkezhetünk, fontos érték lehet a nemzetközi megmérettetésben. Ez a mi kincsünk, ez az egyik legkeresettebb export termékünk. Szerintem érdemes ebbe belefektetnünk, amíg még nem késő, és behozhatatlanná nem válik a lemaradásunk.

Milyen tapasztalatai vannak a könnyűzenei tematikájú kurzusok működéséről? Nem tart attól, hogy óriási különbségek lesznek a különböző szakokon az azonos diplomát szerző muzsikusok tárgyi tudása között?

Most is vannak különbségek. Nem hiszem, hogy szabadna összehasonlítani a különböző hangszeresek, elmélet szakosok, népzenészek, jazz muzsikusok követelményrendszerét és elvárásait. Azt gondolom, egy megfelelően felépített, minőségre törekvő oktatás során olyan könnyűzenei diplomákat lehetne kiadni, amelyek teljesen megfelelnének az átlagos elvárásoknak.

Mit gondol a szakmai véleményekről ebben a kérdésben, milyen visszajelzéseket kapnak a többi intézménytől, az oktatóktól és a hallgatóktól?

Ha arra gondol: kapunk kritikákat is bőven, de ezeket nyilván majd csak akkor lehet cáfolni, ha beindul a képzés és annak eredményei, megvalósuló színvonala megfelelő ellenérv lesz. Addig is lehet persze kommunikálni, de a sok évtizedes „beállt” gondolkodásmódot nem lehet egy-egy vitával megváltoztatni. Ami engem személy szerint lelkesít, az az, hogy a fiatal művészek, muzsikusok, zeneszerzők, akik nyitottan szemlélik a világot, figyelnek a változásokra, többségében helyeslik és támogatják az elképzeléseinket. Úgy gondolom, ebbe az irányba kell haladni, legalábbis nekünk mindenképpen, aztán majd a jövő bizonyítja, hogy igazunk volt, vagy sem.

Milyen perspektívát nyújt az intézmény a tanárainak?

Ez egy nagy küzdelem. Ahogy már korábban mondtam: a fizetések nem versenyeznek a külföldön, a nagy zenekaroknál, esetleg egy komolyabb szólókarrier során megkereshető összegekkel. Azonban akik meg tudják szerezni az oktatói minősítésüket, doktori fokozatukat, habilitációjukat, azokat igyekszünk minél hamarabb feljebb léptetni az egyetemi besorolásokban, és így egyre elfogadhatóbb bérezést nyújtani számukra. Nagy változás csak akkor várható, ha emelkedhetnek a bérek és az ehhez tartozó finanszírozás is. Talán egyszer ezt is megérjük…

A járvány által előidézett helyzet hogyan hat az Egyetem életére? A zeneoktatásban elég abszurdnak tűnik a távoktatás – mi erről a tapasztalata? Fognak-e diplomát kapni idén a végzős zenészek, milyen terveik vannak a felvételit illetően? Mi lesz az elhalasztott versenyekkel, kurzusokkal?

Óriási a kihívás! Ugyanis eddig semmi nem szorított bennünket arra, hogy az online térrel, az ott megvalósítható oktatással foglalkozzunk. Néhány éve még az is gondot okozott az oktatóinknak, hogy a hivatalos egyetemi e-mail címüket használják, figyeljék, mert csak azon küldhettünk hivatalos tájékoztatásokat… Mára mindenki igyekezett kitanulni a videós oktatás csínját-bínját, az online feladatok kiosztását, a különböző programok és alkalmazások használatát. Nagyon büszke vagyok a kollégáimra, mert kiválóan vizsgáztak rugalmasságból, alkalmazkodóképességből. Mostanra megvalósult az átállás és zajlik az oktatás. Lesznek diplomák és felvételik is. Még küzdünk azért, hogy a lehető legjobb feltételeket tudjuk majd biztosítani a hallgatóknak, de úgy látom, hogy sikerülni fog mindent időben kialakítani. A kurzusok, versenyek, koncertek pedig most halasztódnak, arra az időszakra, mikor újra visszatérhetünk a „normális” oktatási formákhoz. Addig meg igyekszünk kitanulni mindent, ami csak fontos lehet számunkra a jövőben is az online oktatási formákkal kapcsolatosan. (Mechler Anna)

Kovács Szilárd Ferenc orgonaművész a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, a Zeneművészeti Intézetben dolgozik mint mesteroktató; egyúttal a Pécsi Bazilika zeneigazgatója és orgonaművésze. Mivel az egyetemen nem vezető pozíciót tölt be, elsősorban a felsőoktatásban napi szinten – és hatásukat tekintve hosszabb távon is – jelentkező szakmai kérdésekben formált véleményt.

Előző lapszámunkban Tóth Péter zeneszerző a szegedi helyzetről nyilatkozott, így adódik a kérdés: mi történik mindeközben a többi vidéki intézményben? Szeged és Debrecen hasonló háttérrel került a helyi egyetem fennhatósága alá; milyen utat járt be a művészeti kar a Pécsi Egyetemen?

Úgy gondolom, sok szempontból hasonló a helyzet, hiszen Pécsett is a nagy egész egyik szelete az a kar, ahol a művészetoktatás zajlik. Persze különbségeket is láthatunk, hiszen nálunk a vizuális és zenei területek egy karon belül kaptak helyet. Ennek sok előnye van, nem csak a kari stabilitás szempontjából, hanem tartalmilag is. A „közös ház” egyik ilyen pozitív vetülete, hogy oktatói mobilitást tesz lehetővé a két intézet között. Nálunk például a művészettörténet tárgyat ugyanaz a kolléga oktatja, aki a Képzőművészeti Intézetben. A hallgatóink rendszeresen játszhatnak különböző kiállításmegnyitókon, ami azon túl, hogy számukra hasznos lehetőség, a másik oldalt is gazdagítja. A művészeti területek közötti kommunikáció és közös gondolkodás nem csak a graduális képzéseinkben, hanem folytatólagosan a Kar Doktori Iskolájának szellemiségében is jelen van.

Milyen hatással vannak, és mennyiben adottak a működési feltételek a magas szintű művészi munkához?

Mint minden professzionális tevékenység esetében, nálunk is fontosak a körülmények. Most mégis az jut eszembe, amit sok évvel ezelőtt egy professzoromtól hallottam: az oktatás színvonala végső soron mindig a tanteremben dől el, azon múlik, tanár és diák milyen minőségű és mennyiségű munkát hajlandó befektetni a közös cél elérésének érdekében. Tehát általánosságban elmondható: lehetnek ugyan akadályozó külső tényezők, de bármilyen szabályozásnak, csűrésnek-csavarásnak a rendszer leglényegesebb pontjára nincs jelentős hatása. Viszont egyes tárgyi feltételek, mint például a hangszerpark minősége a zenészképzésben kiemelten fontos, hiszen egy leamortizált instrumentum mellett bizonyos interpretációs kérdések fel sem merülhetnek. Pécsről annyit mondanék: nálunk elég jó ez a bizonyos háttér, például a közelmúltban komoly hangszerbeszerzések történtek, nagy értékű zongorát és orgonát is vásárolt a Zeneművészeti Intézet.

Ha a tárgyi feltételek megfelelőek, akkor min kellene, min lehetne változtatni, ami segítséget jelentene a szakmai színvonal megtartásában, illetve emelésében? Látja-e realitását, hogy ezek a változások meg is történhetnek?

A színvonal megtartásához, vagy emeléséhez a legtöbb tanszak esetében szükséges egy minimum létszám, ehhez pedig közhelyesen szólva jónak és vonzónak kell lennünk. Úgy látom, a középiskolából a vidéki zeneművészeti karokra jelentkező végzős diákok elsősorban mestert választanak, csak másodlagos szempont a döntésükben az adott intézmény általános megítélése. Azok a tanszakok működnek jól, ahol az oktatók magas szintű szakmai felkészültsége megfelelő emberi minőséggel társul.
Nagy veszélyt látok abban, hogy esetleg a létszámok tartása vagy növelése miatt olyan, gazdaságilag optimálisabbnak tűnő, de tartalmilag megkérdőjelezhető szakok kerülhetnek a zenei felsőoktatás kínálatába, amelyeknek ott egyáltalán nem volna helyük. Ezt jó lenne elkerülni, mert az ilyen szakok elindítása helyrehozhatatlan károkat okozhat. Hivatásunk lényege, hogy zenészként mind a színpadon, mind a tanteremben formáljuk az igényeket, ne pedig kiszolgáljuk azokat. Szomorú látni, de úgy tűnik, a szakma akár megalkuvásra is kényszerülhet. A „tiszta forrás” beszennyeződhet azon torz képlet által, amikor ilyen és olyan indokokkal a könnyűzene valamilyen formában felületet kap az énekórákon, vagy zeneiskolai hangszeres órák alkalmával. Meggyőződésem, hogy ezzel a zeneoktatásnak semmi dolga nem volna. Dobszay László évtizedekkel ezelőtt beszélt a problémáról. Szerinte háromféle zenéről beszélhetünk. Az egyik a nemes zene, amely épít minket, mert emberformáló erővel bír. A másik zene a „nemtelen”, amely romboló, ezt egyszerűen el kell utasítani. Dobszay e kategóriát sajátosan az ellentétes oldal megvilágításával írja körül: „egy Beethoven-koncertről hazamenő közönség még sosem tépdeste föl a metróüléseket”. A harmadik kategória – most erről van szó – egy semleges zene, szórakoztató, populáris, tehát intellektuális emésztést nem igényel. Ennek nincs közvetlen romboló hatása, károssága abban mérhető, hogy elveszi a helyet az értékestől. A jelenségről már Platón is írt, úgy látszik, a probléma nem új, csak most mintha erőteljesebben jelentkezne; ugyanis, ha a populáris zenei irányzatok a zeneművészeti képzés részévé válnának, az a másodlagos anyagok részleges kanonizációját jelentené.
Sajnálatos, hogy ilyen értelemben a zenei felsőoktatás sincs biztonságban, mert létezik olyan intézmény, ahol a vezetés jelenleg is a könnyűzenei szakok beindításának előkészítésén dolgozik. Bizonyos fakultatív kurzusok már most is jelen vannak a kínálatukban. Úgy látom, hogy a nagy egyetemekbe integrált zeneművészeti karok létrejöttének valóban vannak előnyei – leginkább a működés szempontjából –, de ez a forma kari szinten egyfajta identitásvesztést is eredményezhet, ha mondjuk egy nem-zenész rektor tisztán szakmai kérdésekbe kíván beleszólni. Más területen ilyen nem történhetne meg! Gondoljunk csak bele: nincs az az egyetemi vezetés, amely a példa kedvéért a saját természettudományi karán, vagy az ottani oktatók közreműködésével ki tudna kényszeríteni egy laposföld kurzust, vagy még rosszabb, a laposföld szak beindítását. Még ha erre igény volna, akkor sem. Visszatérve a zenére, azt nem tudom elhinni, hogy a könnyűzenei szakok indításának elhibázott terve ne valamilyen külső nyomásra történne. Muzsikusok belső késztetéséből ez nem eredhet.

Milyen tendenciát mutatnak a hallgatói létszámok, ha az utóbbi éveket nézzük? A lélekszám problémája már most is tapasztalható?

Van esés a jelentkezésekben. Ez több okra vezethető vissza, és ismét nem Pécsről, hanem általánosságban, az országos helyzetről beszélnék. A csökkenés talán más szakmák elszívó hatásának is köszönhető. Nem ritka, hogy igen tehetséges potenciális jelentkezők egyszerűen megrémülnek attól az életpályától, ami mondjuk leendő pedagógusként rájuk várna, így elmennek más területre, például informatikusnak, közgazdásznak vagy jogásznak. Ezek a pályák kiszámítható és stabil egzisztenciát ígérnek. Én ma sem választanék mást, mint a zenét. Karinthy jut eszembe, mikor megkérdezték tőle, mi a munka, így definiálta: az, amit az ember pénzért csinál és utálja. Éppen ezért fontos, hogy az ember megtalálja a hivatását, hiszen azt egy életen keresztül művelheti majd a „munka” helyett. Ehhez az összes szakma arányos anyagi megbecsültsége is fontos volna. Egyelőre mi még építhetünk azokra, akikben olyan erős a hivatástudat, hogy a zenetanári pályát választják annak szépségeivel és nehézségeivel együtt.
Szerintem van egy harmadik csoport, amely mozgósítható lenne. Ők azok a fiatal muzsikusok, akik még nem hoztak döntést, és bennük a hivatástudat, illetve az egzisztenciális jövőkép feszül egymásnak. Hogyan lehetne őket megnyerni a zenetanítás ügyének? Például a jelenlegiek mellett, vagy azok helyett piacképesebb tanári diplomák kiadásával. Ez nem új ötlet, a régi osztatlan képzések szakpárjaira gondolok. Igaz, ezeket nem így nevezték, de ez volt a tartalmuk. Egy bármilyen hangszerből megszerzett négyéves főiskolai végzettség mellé gyorsítva, még az államilag finanszírozott félévek terhére meg lehetett szerezni egy kiegészítő szolfézstanári oklevelet, az ötéves művésztanári diploma mellé ugyanígy egy zeneelmélet tanár képesítést. Úgy látom, erre ma is szükség volna, hiszen egyre kevesebb a szolfézs- és zeneelmélet tanár, ugyanakkor egyes hangszerek esetében a teljes állású zeneiskolai státuszok jellemzően nem biztosítottak. Ha egy hallgató most szeretné megcélozni ezt a „többcölöpös” formát, akkor mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ugyanis, ha két szakot végezne párhuzamosan, akkor duplán fogynának az államilag finanszírozott félévei, így a tanulmányai végére jelentős tandíjköltségre számíthatna. Ez hallgatói oldalról már csak azért sem tűnik igazságosnak, mert a zeneművészeti felsőoktatásban a különböző szakok kötelező tárgyainak jelentős része közös, tehát azokat csak egyszer kell elvégezni, de két szak esetén kétszer kell érte fizetni. Úgy értem, ugyanúgy duplán fogynak a finanszírozott félévek egy trombita és zeneismeret szak párhuzamos végzése mellett, mintha mondjuk valaki a furulya és az atomfizika szakot végezné szimultán, ahol tényleg nincs átfedés a tantárgyak között. Szerintem jóval csábítóbb lenne a zenetanári pálya – nem utolsó sorban a munkaerőpiaci igények is erre mutatnak –, ha a szakpárok újra megjelennének a palettán.

A jelen helyzetben sikerül-e elhelyezkednie a karon végzett zenészeknek, van-e igény arra a tudásra, amit megszereztek? Mi az, amire nem készültek fel kellően, amit muszáj lenne máshogy oktatni a piacképes tudás érdekében?

Az elhelyezkedéssel nincs gond, a kiadott diplomáink piacképesek, inkább munkaerő-hiányról beszélhetünk bizonyos szakoknál. Én rendszeresen részt veszek a felvételi eljárásainkban, mint hangszeres és mint zeneelmélet tanár. Úgy látszik, valóban érezhető egyfajta csökkenő tendencia például az elméleti tárgyak felkészültségi szintjében. Ez azt hiszem, országos diagnózis. Itt tartom fontosnak elmondani, hogy a megfelelő mélységű zeneelméleti tudás hiánya nem azért baj, mert ez egy felvételi tárgy, így teljesíteni kell, és ezen akár el is csúszhat egy jelentkező, hanem mert az a leendő muzsikus, aki nem akarja megérteni a zeneművek strukturális összefüggéseit, valami lényegi dologtól fosztja meg magát. E tudás nélkül egy életen keresztül csak lejátszani lesz képes a műveket, nem pedig eljátszani azokat. Egy zenekari muzsikus esetében ez az analitikus képesség kiemelten fontos, de a tanításban is bázisul szolgálhat a növendék instruálása során, ha kérdez, miért így és miért úgy. Erre ugyanis nem válasz, hogy mert én is így tanultam, vagy mert így tetszik. Ez az előadó-művészet halála lenne. A szakmának értő és gondolkodó muzsikusokra van szüksége.

Mi a személyes tapasztalata a bolognai rendszerről? Segíti, vagy gátolja Magyarországon a minőségi oktatást? Mennyire átjárható a képzés, könnyű vagy nehéz máshol folytatni a tanulmányokat?

Én még egy másik rendszerben szereztem meg a diplomáimat, ami szerintem átláthatóbb volt. A négy- és ötéves képzések közötti különbséget mindenki tudta, értette, ahogyan azt is, ezek mire jogosítanak fel. Az átálláskor számunkra kicsit zavarossá vált az egész. Mára ezt sikerült rendezni, de az látszik, hogy az általános modell nem volt egy az egyben alkalmazható a zenészeknél. Azt hiszem, nem az ördögtől való a kétciklusos rendszer, ugyanis vannak előnyei. A BA-szakok népszerűsége talán abban keresendő, hogy a rövidebb képzési idő a hallgatótól kevesebb elköteleződést kíván, és ezzel együtt nagyobb mobilitást tesz lehetővé számára az egyetemi stúdiumai alatt, tehát magában hordozza a peregrináció lehetőségét. Utóbbinak történelmi gyökerei vannak, hiszen a mestertől mesterig vándorolva tanulás gyakorlata már évszázadokkal ezelőtt fontos részét képezte bármilyen szakma tisztességes elsajátításának.

Mit tart a minőségi zenélés, zeneoktatás legfőbb kérdésének?

Úgy gondolom, szükségünk van az elefántcsonttornyainkra. Ma, ha valami azonnal nem befogadható és szerethető a széles tömegek számára, azt könnyen selejtnek tekintik, ki kell dobni, mert nem piacképes. Önmagában az sem helyes, ha a magasművészet közvetítését és oktatását egy profitorientált rendszerbe próbálják beszuszakolni. Nem jó a logika, mert amit mi csinálunk, az nem rövidtávon és jellemzően nem anyagi szinten termel hasznot. Aki tömegekhez akar szólni és így pénzt termelni – mondjuk egy fejjel lefelé pörgő zongorával –, az instant zenei hazugságot gyárt. Annál rosszabb pedig nem nagyon van, ahogy Hamvas Béla is megmondta: „a zenei hazugság a legelvetemültebb valamennyi hazugság között, mert az embert a legvédtelenebb oldaláról demoralizálja”. A világ változik körülöttünk, de vannak, pontosabban kellenének bizonyos állandóságok is. Például, hogy a minőségi zenék művelésének és/vagy értő befogadásának képessége csak annak adatik meg, aki ezért hajlandó erőfeszítést is tenni. Nagyon nehéz volna megmondani, pontosan mi a recept, ha azt szeretnénk, hogy a komolyzene ne csak egy szűk kör számára adjon valódi lelki gazdagodást és élményt. Egyházzenészként itt azért látok egy komoly lehetőséget, méghozzá a minőségi liturgikus zene művelésében, hiszen egy templomi muzsikus hétről hétre találkozhat a társadalom legszélesebb spektrumával, tehát ha kellően felkészült, akkor hangszere, kórusa mellől a rendszeresség által lehetősége nyílhat az ízlésformálásra. Bár a másodlagos zenék a templomokban is utat próbálnak törni maguknak, bízom benne, ahogy eddig is történt, a divat mulandósága szelektálja majd a silányt. Hogy miért is fontos ez az egész? Ezt egy személyes tapasztalással szeretném megvilágítani, amely nálam hitkérdés. Számomra az egyik legerősebb istenbizonyíték éppen a magasművészet, amelyre ajándékként tekintek. A művészet nem szükségszerű, tudományosan nem vezethető le, miért van, hogyan hat, tehát túlmutat az emberen, mégis az emberhez szól. Ezért kulcsfontosságú, hogy őrizzük a kincset, ne engedjük, hogy a mai, zeneileg artikulálatlan világ bedarálja azt. Liszt Ferenc örök érvényű gondolata ma is tiszta irányt mutathat számunkra, a könnyűzene oktatása mellett kardoskodók pedig remélhetőleg elgondolkodnak rajta:
„…tanuljuk meg, hogy minden erőnket összeszedve igyekezzünk mélyebb barázdát húzni, mint amilyen a nap divatja.”

Ön 2011 óta a Szegedi Egyetemen dolgozik. Hogy látja a művészeti képzés helyzetét ebben az intézményben?

Kezdem azzal, hogy ott, ahol a tudományegyetemeken belül működnek művészeti karok – mint Győrben, Debrecenben, Szegeden, Pécsett is –, ott a szakterület megítélése már egyetemen belül is kétséges, hiszen nehéz ebbe a profilba beilleszteni egy művészeti kart. Amíg nem tudjuk elfogadtatni, hogy a művészet nem a tudomány alárendeltje, hanem az élet éppolyan fontos és értékes ága, addig ez probléma lesz. A művészektől publikációs listákat és idézettségi mutatókat várnak; ezekben mi mindig le fogunk maradni. A vezetők gyakran megkapják a kritikát: a művészeti karokon nincs megfelelő mértékű tudományos tevékenység. Ez valóban így van, a művészet nem tudomány, soha nem is ez volt a lényege. Ha valahol nagy nehezen elfogadják a sajátosságait, akkor sem szeretik, mert nem tudnak vele mit kezdeni. A nemzetközi rangsorokban egy művészeti kar nem emeli az egyetem rangját.

Milyen területen lenne a legnagyobb szükség a változásokra?

A legégetőbb problémánk az osztatlan tanárképzés finanszírozása. A zenetanárok képzését az általános tanárképzés igényeinek megfelelően támogatják, ami azt jelenti, hogy az Állam ugyanannyit szán egy hegedűtanár kiképzésére, mint egy földrajztanáréra. Ez így nem felel meg a képzés tényleges tartalma által gerjesztett anyagi elvárásoknak, hiszen mi művészeket nevelünk ki, akik még pluszban pedagógiai tárgyakat is tanulnak. Könnyű belátni, hogy a képzés jóval drágább, mint az MA esetében. Ehhez képest az állami támogatás növendékenként körülbelül 400 000 forint félévente, ami azt jelenti, hogy minden egyes hallgatóval, akit felvesz az egyetem, éves szinten 800 000 forint mínuszt termel. Márpedig a vidéki zeneművészeti egyetemek elsődleges feladata a környék ellátása zenetanárokkal; tehát az intézmény nem teheti meg, hogy nem vesz fel tanárképzésre hallgatót. Ez egy nagyon súlyos probléma, hiszen a művészeti karok automatikusan bekerülnek egy negatív spirálba, hangsúlyozom: elsősorban vidéken.

Ha a képzés ilyen mértékben deficites, akkor hogyan lehet egyáltalán fenntartani a karok működését?

Ez folyamatos konfliktust jelent a számunkra, mert az egyetem egy nagy, közös kasszát működtet, ahol a nyereséges karok többletéből kiegyenlítik a művészeti karok deficitjét. Nálunk tavaly közel 900 millió forintot adtak a közösbe a nyereséges karok, elsősorban a térítéses külföldi hallgatók oktatásából. Mikor ez a téma előkerül, akkor – évente háromszor – garantáltan végighallgathatjuk, hogy nem jól teljesítünk, rosszul osztjuk be a pénzünket. Folyamatosan a szőnyeg szélére vagyunk állítva, amit kikérek magamnak, hiszen nem azért vagyunk ebben a helyzetben, mert elherdáljuk a vagyont, hanem azért, mert rossz a finanszírozási rendszer! Nem értem, miért nem lehet ezt felismerni, hiszen amikor integrálta a főiskolát a Tudományegyetem, a képzés sajátosságai akkor is nyilvánvalóak voltak. A vezetők tudták, hogy nem mi leszünk a húzóágazat. Nem tudunk nyereségesek lenni, de ez nem a saját hibánkból kifolyólag van így. A külföldi hallgatók oktatása esetünkben is javít valamennyit ezen a statisztikán, de bizonyos létszámnál többet térítéses hallgatókból sem vehetünk fel, hiszen akkor újabb tanárokra van szükség, akik idegen nyelven is tudnak tanítani – ez egy ördögi kör! Ráadásul – tisztelet a kivételeknek – ezek a hallgatók nem mindig ütik meg a kívánt zenei mércét, mégis ugyanazt a diplomát fogják megkapni végül, mint egy jóval magasabb szintet abszolváló ösztöndíjas muzsikus. Egyik oldalról az anyagiak szorításában vagyunk, a másik oldalról a művészi elvárások nehezednek ránk. Aki Kínából idejön, az – túl azon, hogy sokszor nem beszél sem magyarul, sem angolul, és alig van olyan tanárunk, aki szót ért vele – nem azért jön ide, hogy tanári diplomát kapjon, hanem azért, mert előadóművész szeretne lenni. Ha sok hallgatót veszünk fel, akkor újabb tanárok is kellenek! Plusz tíz ének szakos hallgató még három docens foglalkoztatásával jár, így a problémát nem oldja meg pusztán a létszám fejlesztése. Amíg nincs rendezve a művészeti karok finanszírozása, addig folyamatosan szégyenkeznünk kell, illetve küzdhetünk az állandó negatív megítéléssel.

Ugyanakkor pontosan a művészeink azok, akik világszerte a legtöbbet tudnak tenni az ország jó megítéléséért; a koncertjeikkel a képzés és a zenei élet jó hírét tudják közvetíteni. Nem éri meg ez a „reklám” azt a többletköltséget, ami a finanszírozás rendezésével járna?

Ehhez tudomásul kellene venni, hogy a művészetet csak egyénileg lehet oktatni. Amikor ott áll egy növendékkel szemben Szecsődi Ferenc, és a zongoránál ül egy korrepetitor, akkor nem lehet csoportban gondolkodni, és ez így van jól, ettől tud működni. Nyilván nem olcsó a képzés, de ha Várdai Istvánokat vagy Baráti Kristófokat szeretnénk kinevelni, akkor ezt vállalni kell. Aki felmegy az Oktatási Hivatal honlapjára, az megnézheti a létszámokat: néhány száz fő tanul a mesterképzésben, tehát nem olyan összegekről van szó, amik alapjaiban rengetnék meg a magyar gazdaságot! A művészetoktatás érték; olyan, mint egy ékszer. Ékszert sem alumíniumból készítenek, hanem aranyból vagy ezüstből. Ez nem olcsó, de nem is kell, hogy olcsó legyen.

Mennyiben adottak az egyetemi oktatás személyi feltételei?

Az a furcsán ironikus helyzet, hogy Liszt Ferenc ma nem taníthatna a róla elnevezett Zeneakadémián; sajnos egyre kevésbé a művészi nagyság számít, sokkal inkább a papírok. Ez kontraszelekciót eredményez. Aki igazán nagy karriert épít fel szólistaként, zenekarban vagy kamarazenészként, az nem tud közben doktorálni. Magyarországon nagyon sok pozíció esetében elvárás, hogy az aspiránsnak legyen minimum DLA fokozata. Ez vidéken teljesen megbénítja a szakindításokat, mert nincs elég fokozattal rendelkező oktató. Nem is lehet, hiszen zenei doktorátust vagy Budapesten, vagy Pécsett lehet szerezni. Ezek tőlünk olyan messze vannak, hogy munka mellett gyakorlatilag lehetetlen kellő intenzitással részt venni a doktori képzésben – azon túl, hogy nyilván minden egyetem a saját hallgatóit részesíti előnyben a felvételin. Ettől kezdve nem lehet művészeti mastert indítani, mert nincs elég minősített oktató, tantárgyfelelős, aki rendelkezik az elvárt végzettséggel. Régen ez úgy működött, hogy a mindenkori szimfonikus zenekarok szólamvezetői voltak a tanárok a helyi főiskolákon. Ennek nagy előnye, hogy a biztos zenekari állásuk mellett a szólamvezetők kevés növendékkel is ugyanolyan jól működtek, mint sokkal; nem voltak kiszolgáltatottak, nem kellett mindenképpen felvenni növendékeket, ráadásul tudták a szakmát is, hiszen naponta játszottak. Ez azt is garantálta, hogy a legjobbak tanítottak. Nem a papír döntött, hanem a tényleges tudás. Nem azt mondom, hogy szüntessük meg a doktorit, de könnyebb volna, ha bizonyos egyetemi funkciók betöltéséhez nem lenne kötelező a megszerzése! A zenészek megítélésében nagyon fontosak az állami díjak is, mint a Liszt-díj vagy az Erkel-díj. Ezeket a kitüntetéseket vidéki muzsikusként megkapni gyakorlatilag reménytelen, mert Budapesten is sok jó zenész van, a döntéshozók pedig sokkal jobban ismerik őket, mint a vidékieket. Igazi csoda, ha egy nem budapesti művész Liszt-díjat kap.

Ez az állami előadó-művészeti ösztöndíjakra is igaz?

Igen, sőt: a Junior Prima Díjakra is. Azok kapják meg, akiket a kuratóriumok ismernek. Kiket ismerhetnek? Akik Budapesten működnek. Sajnos ez egy ördögi kör. Visszatérve a személyi feltételek kérdésére: normális esetben, ha valaki az operaszínpadon tölt harminc évet, akkor a pályája végén, amikor már nem tud, vagy nem szeretne annyit énekelni, akkor elmegy tanítani és átadja azt a hatalmas mennyiségű tudást, amit évtizedek alatt összegyűjtött. Ennyi idősen viszont nem lehet senkitől elvárni, hogy kezdjen el ledoktorálni, szerezzen nyelvvizsgákat azért, hogy taníthasson! Az igazán jó fiatal szakemberek sem fognak rögtön a tanulmányaik után doktorálni, hiszen ők művészek; utaznak, koncerteznek és évi százhúsz hangverseny mellett nem lehet erre idejük. Ezért aztán később nem fognak tudni Magyarországon tanítani. Mit tehetnek? Elmennek Kölnbe, Grazba, Bécsbe, ahol nem a papírjaikat kérik, csak a szaktudásukat vizsgálják.

Elvileg pontosan az átjárhatóságot és egységességet szolgálná a bolognai rendszer – az említett városokban nincs DLA fokozathoz kötve a felsőfokú tanítás?

Pont ebben látom a bolognai rendszer legnagyobb hibáját. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a koncepcióval, hogy ideje lenne már visszaállni a normális, négy- vagy ötéves képzésre, az osztatlanra, ahogy a képzőművészek, az orvosok, a jogászok már mind vissza is álltak. Nekünk is ezt kellene tennünk, hiszen egy BA diplomával semmit sem lehet kezdeni, muszáj mellé még valamit szerezni. Ebből következik, hogy mindenki olyan helyre felvételizik, ahol a BA-t és az MA-t is végig tudja csinálni, hiszen master diploma nélkül sehová sem lehet bekerülni.

Hogy látja a zenekari játék oktatásának a feltételeit? Elég hangsúlyt kap ez a képzésben?

Régóta mondom már, hogy fontosabb lenne vidéken a művész MA képzés helyett a zenekari MA képzés elindítása, ha már egyáltalán az osztott rendszerben gondolkodunk. A zenekari művészképzést ki lehetne dolgozni úgy, hogy az MA négy féléve alatt a növendékek előadói gyakorlatot szereznének a barokktól a kortárs zenéig minden stílusban. A zeneirodalmat gyakorlatban kellene megismerni, ez valóban a pályára készítené a növendékeket, hiszen egy vidéken végzett hallgató általában diploma után vagy zeneiskolában tanít, vagy leszerződik egy zenekarba. Különben a zeneiskolai tanítás helyzete sokkal megnyugtatóbb, mint a felsőoktatásé. Egy zeneiskolai tanár ma többet keres, mint egy egyetemi docens a maga doktori fokozatával. Megjegyzem, egy zenekarban sem kérdezik meg soha, analízisből vagy gyakorlásmódszertanból valaki hányast kapott, csak az számít, el tudja-e játszani Brahms I. szimfóniáját.

Vajon szerencsésebb-e a helyzet a felsőfokú oktatás tárgyi feltételeit illetően?

Az alapfokú és középfokú oktatás segítésére meghirdették a Hangszercsere Programot. Ennek keretében állami támogatással tudnak új hangszereket vásárolni az intézmények ezeken a szinteken. A felsőoktatásban nagyságrendekkel drágább hangszerekre van szükség, mégsem vonatkozik ránk ez a program. Egy hat-nyolc millió forintos zongora középfokon még remekül használható, de egy egyetemen már nem elég. Nekünk legalább egy Yamaha C modellt kell vennünk, ami tízmillió forint, és még messze van a Steinway minőségétől. Mikor egy karnak a saját működésére sincs elég pénze, akkor erre már végképp nincs miből félretenni. Ilyen tárgyú pályázatok számunkra nincsenek, új hangszert csak adományból lehet venni, vagy ha a kancellár személyes döntéséből kifolyólag extra juttatás kerül a kar kasszájába. Erre van példa: Debrecenben is, Pécsett is vettek a közelmúltban jó minőségű hangszereket, de azért az nem normális, hogy egy kar működése ki van szolgáltatva a mindenkori kancellár jóindulatának!

Mindebből úgy tűnik, az utolsó órában vagyunk, és orvosolni kellene a felsőfokú zenei képzés problémáit. De hogyan lehetne ezt megvalósítani a gyakorlatban?

Először is meg kellene változnia a szemléletnek. El kell fogadni, hogy a művészet az nem tudomány, hanem egyenrangú vele – amíg ez nincs benne a köztudatban, csak megtűrt szereplők leszünk az oktatásban. Másodszor a finanszírozást kellene nagyon gyorsan rendbe rakni. A doktori képzés szerepét is újra kellene gondolni, és visszaállítani a bolognai előtti rendszert, mert ez így értelmetlen – vagy ha nem, akkor létre kellene hozni a zenekari művész képzést. Rendszeres támogatást kellene biztosítani hangszerek beszerzésére, hogy ez is tervezhető legyen. Minőségi munkához minőségi eszközök kellenek, ezért nem lehet megúszni a háttér megteremtését. Ha valaki kap egy jó hangszert, akkor még nem kell, hogy a vezetés lekötelezettje legyen – az érdemi munka ott kezdődik, hogy biztosítják a technikai feltételeket. Ugyanilyen fontos a felsőoktatásban tanítók béreinek a rendezése. Ha egy egyetemi tanár elmegy egy zeneiskolába korrepetitornak, ott garantáltan minden nap kettőtől hatig fog dolgozni, stressz nélkül – a Hajlik a meggyfa kísérete jóval egyszerűbb, mint a Jolivet: Trombitaverseny –, mindezt garantáltan több fizetésért. Most komoly bérfeszültségek vannak a zeneiskolai és a felsőoktatásban dolgozó tanárok között. Muszáj lenne már foglalkozni ezzel!

Ön szerint mikor került ebbe a leszálló ágba a zenei felsőoktatás?

Az integráció időszakában indult el a folyamat. Okosabban kellett volna a művészeti karok szerepét és feladatait deklarálni, amikor összekapcsolták a különböző szakterületeket. Régen a vidéki főiskolák a Zeneakadémiához tartoztak. Akkor sem volt egyszerű a működés, mert Budapesten döntötték el, ki mit taníthat és ez nyilván alá- és fölérendeltséghez, ebből kifolyólag feszültségekhez vezetett. Az integrált egyetemi rendszer jól működhetne, hiszen egy művészeti kar nem nagyon tud önállóan megállni a lábán, de ehhez elfogadóbb környezetre, a művészetek és a művészetoktatás iránt elkötelezett társkarokra és vezetőkre lenne szükség.

Véleménye szerint más a vidéki főiskolák képzésének a tartalma, mint a fővárosiaké?

A különbség főleg abban áll, hogy a Zeneakadémián a művészképzés a hangsúlyos, a tanárképzés talán kevésbé – nálunk pedig fordítva. Sokan nem is pártolják, hogy vidéken legyen művészképzés – de ha nem lenne, elveszítenénk az összes külföldi hallgatónkat, és még veszteségesebbek lennénk. A nálunk végzett művészek nagyobb része tényleg nem lesz szólista, de ez azért a Zeneakadémiára is igaz. A színvonal mindig a tanárokon és a növendékeken múlik. Az azért nyilvánvaló, hogy minden nagyon tehetséges növendék első helyen a Zeneakadémiára felvételizik, és csak akkor megy tovább, ha oda nem veszik fel. A vidéki intézmények kiválasztásának esetében sok egyéb kérdés is felmerül: milyen a tanszak híre, a környezet, a kollégium, milyen az egyetem épülete – bárcsak mi is felmutathatnánk ebben valami különösen vonzót! A szolfézs felvételit pedig jó lenne mindenütt egyformán komolyan venni, hiszen ez is nagyon sokat hozzá tudna tenni a szinthez.

Ha minden feltétel rendelkezésre áll, előbb-utóbb mégiscsak diplomások hagyják el az intézményt. Hogyan boldogulnak ők az életben? Szükség van annyi zenészre, amennyit a zenei felsőoktatás kinevel?

Nehéz megmondani. Tanárra feltétlenül! Csongrád megyében most azonnal el tudnék helyezni tíz zongoratanárt, ha lenne – nem tudunk annyi zongoristát képezni, ahány helyre várják őket. Nem minden hangszer ennyire népszerű, de ha létezne a zenekari művész master képzés, akkor a vidéki zenekarok muzsikus utánpótlását nagyon szépen meg lehetne oldani. Ez egy jól használható, sokfelé kamatoztatható tudás lenne.

Látja esélyét a szak beindításának?

Sok a kétség; rengeteg munkát jelentene és nem tudom, végig lehetne-e vinni. Pedig igény lenne rá a zenekarok irányából is, hiszen ha valaki négy ütővel marimbán szóló koncerteket szokott adni, az nem feltétlenül képes egy triangulumot jól és jókor megütni a Liszt: A-dúr zongoraversenyben. Én személy szerint elég kevés marimba művészt ismerek, aki szólistaként megél; a zenekari rutin egy ütősnek – és a többi hangszeresnek is ugyanígy – elengedhetetlen. De az oktatásban más furcsaságok is vannak. Aki a Zeneakadémián az ötéves képzést elvégezte, az bizonyos szakokon egyáltalán nem tanult pedagógiát és metodikát. Amikor elkezdtem tanítani, akkor ezzel szembesülve megpróbáltam visszaemlékezni a saját tanulmányaimra. A művészképzésben ma olyanok tanítanak, akiknek vagy van ehhez érzéke, vagy nincs, de tanulni sokan egyáltalán nem tanulták. Lehet, hogy a művészi kvalitás egyeseket átemel ezen a problémán, de nekem legalábbis furcsa volt, hogy nincs metodikai képzettségem, mindent nekem kell kitalálnom.

A felsőoktatás rendszere csak akkor fog jól működni, ha az odáig vezető úton is jó pedagógusok képzik a növendékeket, akik így megfelelő zenei alapokkal rendelkezhetnének. A közoktatás sokat változott, és most új Nemzeti Alaptanterv készül – Ön szerint mit kellene ennek tartalmaznia a zeneoktatás tekintetében?

Meggyőződésem, hogy a zeneiskolák helyett Kodály iskolákat kellene létrehozni. A Marczibányi térre járó vagy a Kecskeméten tanuló gyerekek mindannyian játszanak hangszeren, többet tudnak összhangzattanból, zeneirodalomból, szolfézsból, mint a legtöbb konzis, lelkes hangverseny-látogatók; a napi rutinjuk része az éneklés, a zene. Mára a szakok megszüntetése miatt alig képeznek olyan ének-zenetanárokat és karvezetőket, akik képesek ezt az értéket átadni! A zeneoktatást megmenteni különben az alapoktól kell. Ennek kulcsfigurái az óvónők. Mind tudjuk, hogy a Kodály módszer az éneklésre épül. Népdalt, értékes anyanyelvű éneket a gyerekek ma jó esetben az óvodában hallanak először. Kellene képezni olyan óvónőket, akik jól énekelnek, ismernek legalább százötven népdalt, amiből ha huszonötöt megtanítanak, akkor az ovisok egy alaptudással mennek majd zeneiskolába – lent kell elkezdeni mindezt! Ha valaki nem tud semmit zeneelméletből a felvételin, az a mi bűnünk is, egyrészt amiért ilyen szintig eljutott, másrészt mert mi vagyunk azok, akik nem támasztunk magasabb követelményeket a növendékekkel szemben.

(Mechler Anna)

A tanácskozásra az EMMI Kultúráért-, illetve Köznevelésért Felelős Államtitkárságáról, az MMA-tól, az új nemzeti alaptanterv (NAT) kialakításán dolgozó munkacsoportból, a Filharmóniától, a Zeneakadémiáról éppúgy érkeztek képviselők, mint a szövetség tagszervezeteinek részéről. Így a konferencián valóban megszólalhatott minden érintett fél, hangot kaphatott minden vélemény, ami a kérdések kapcsán megfogalmazódott.

A beszélgetést Kovács Géza, az MSZZSZ elnöke moderálta. Köszöntőjében idézte Kodály Zoltánnak azt a gondolatát, ami a Százéves terv című, 1947-es írásában áll: „Jósolni nem tudunk, de ha a szaktanítás elve 1968-ra, száz évvel a népiskolai törvény születése után megvalósul az életben is: bizton remélhetjük, hogy mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát. Nem nagy vívmány. De ez csak külső jele lesz annak, ami addigra bizonyosan kifejlődik, s ami akkor majd joggal viseli nevét: a magyar zenekultúrának.” Ez a morális inspiráció volt a felütése annak a közel három órás beszélgetésnek, amely a mottóban meghatározott két témát igyekezett körbejárni.

A konferencia első felében öt meghívott előadó foglalta össze 10-15 percben az általa tapasztaltakat, majd kerekasztal-beszélgetésre került sor.

Elsőként Záborszky Kálmán, a Zuglói Filharmónia képviselője kapta meg a szót. Egy rövid bejátszással szemléltette, milyenek azok a hangversenyek, amik az ő szervezésében zajlanak Zuglóban. Ezek az – ingyenes – hangversenyek hét éve tartanak a kerületben. A kezdeti ellenállást, amelyet a tanórák elmaradása okozott a pedagógusok körében, személyes beszélgetések során győzte le. Hangsúlyozta, hogy az első ilyen alkalom után – és ezeknek az alkalmaknak zenei, irodalmi, akár tánc- vagy cirkuszművészeti vonatkozásai is vannak – maguk a „nem érdeklődő” diákok kérték, hogy legyen folytatás.

Hámori Máté, aki Óbudáról érkezett, egy hasonlóan jól működő gyakorlatról számolt be. Felvetette, hogy nagyobb hatással van a gyerekekre a méltó környezetben tartott előadás, ezért lehetőség szerint nem a tornatermekben kellene koncerteket adni, de a semminél még egy átmeneti megoldás is jobb. Véleménye szerint intenzívebb kapcsolatot kellene kiépíteni az oktatás szereplői és a zenekarok között, mert a jó szándék csak a pedagógusok – illetve a pedagógiai tárgyú döntést meghozók – segítségével lehetséges. Mélyebb élményt tud adni az a hangverseny, amire felkészítik a diákokat, és amiről utána is beszélgetnek, mint egy olyan, aminek értelmezését és befogadását a gyerekekre bízzák.

Hollerung Gábor szomorúbb gyakorlati tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal: a koncerteket sokszor nem azok hallgatják, akiknek kellene, akiknek igazán szólnak. Véleménye szerint a mai gimnazisták jelentős része elveszett a zene számára; a közhangulatból nagyon hiányzik a motiváció, a zenei tevékenységek, például kóruséneklés elfogadása. A ma működő énektanítás egyre kevésbé alkalmas élményközvetítésre. A tanárok között kevés a szakképzett, vagy ha van is, a véleményét nem fogadják el, kezdeményezéseit nem segítik. Nem pusztán hozzárendelt anyagiakra lenne szükség, hanem arra: az irányító testület koordinálja a zenével kapcsolatos szándékokat, kezdeményezéseket, teremtsen intézményes feltételeket.

Negyedszer Lukácsházi Győző szólalt fel, aki BonBon Matiné sorozatával a gyakorlatban is rengeteget tett azért, hogy zene-közelbe vigye a fiatalságot. Ő azt a gondolatot hangsúlyozta, hogy a rendszeres élmény a dolgok kulcsa, egy-egy alkalom nem változtat a gondolkodásmódon, a zene megítélésén. Szegeden módszeresen egymásra épülnek a gyermekeknek szóló zenés események: az ovisok betekintő-, hangszer-próbálgató élményétől az első mesekoncerten át, majd  a szülő-gyermek párosoknak szóló koncertek után az iskolások is megkapják az egyórás koncertet délidőben, míg eljutnak arra a szintre, hogy egy teljes esti hangversenyt meg tudjanak hallgatni. Fontos, hogy motivált előadók játsszanak; azt is határozottan kijelentette, hogy 6-9 éves kor között dől el, milyen viszonya lesz a gyerekeknek a zenével.

Az utolsó meghívott előadó Lendvai György volt, aki már a várandós édesanyák számára is koncertsorozatot indított. Ezek a szülők újszülöttjeikkel is igényelték a komolyzenei koncertet, és a kicsit nagyobbak unoka-nagyszülő párosok számára összeállított programokat hallgathatnak náluk. Az ifjúsági koncerteket illetően: véleménye szerint egy gyerek nem lehet annak a kiszolgáltatottja, hogy a pedagógusnak van-e kedve elvinni őt hangversenyre; ezeknek a koncerteknek szervezetten és tanítási időben kell zajlania. Még így is további kérdéseket vet fel a terembérlet, az esetleges kivonulás lebonyolítása, finanszírozása.

A beszámolókat követően a konferencia résztvevői kérdéseket tehettek fel, véleményt alkothattak az elhangzottakról. Elsőként Verebélyi Ákos, a váci tankerület vezetője élt a hozzászólás lehetőségével. Ő pártolja és támogatja a hangversenyre járást, ám aggodalmát fejezte ki az iskolai tananyagot illetően; saját tapasztalatai a zenetanításban arra mutattak, hogy könnyebb a gyermekek által ismert anyagokon keresztül megszólítani őket. Mogyorósi Attila, a Közép-Pesti tankerület képviselője rámutatott, hogy amennyiben egy iskolai programon való részvétel kötelező, úgy nem lehet pénzt kérni az azon való részvételért. Ennek ellenére van lehetőség arra, hogy szervezetten és iskolai időben menjenek hangversenyre a gyerekek, a szakmai dologi keret terhére.

Dr. Váradi Judit, a Debreceni Egyetem docense érdekes gondolatokat fűzött az elhangzottakhoz: az ő működési területén pontosan akkor kezdődtek az ifjúsági hangversenyek, amikor a lecsökkentett énekóra-szám miatt a pedagógusok kétségbeesetten fordultak hozzá segítségért. Keresték, hogyan tudnának több időt tölteni zenével a növendékeik, és a megoldás egyik útja volt, hogy látogassanak koncerteket. A térséget mára behálózzák az ifjúsági hangversenyek, ám koncertpedagógiai szakemberként olyan dolgokkal is szembesül, amikkel a zenekarok esetleg nem találkoznak: egy nemrég készült felmérés alapján a nyugat-európai gyermekek körében a komolyzene kedvelési aránya mindössze 3%. Akik a nehézségek ellenére hangversenyre hordják a gyerekeket, azoknak egy része arra panaszkodik, hogy a programok összeállításakor nem veszik figyelembe az életkori sajátosságokat. Sajnálatos tény, hogy kevesen értelmezik helyesen a 2012-es NAT-ban megfogalmazott ajánlást: az ének-zenei oktatás része a koncertpedagógia, vagyis az élőzenei élmény. Dr. Váradi Judit összefoglalójában hangsúlyozta, hogy alulról is, felülről is építeni kell ezt a gyakorlatot, mert máshogy nem találkoznak az igények a lehetőségekkel.

Erre reagálva Szamosi Szabolcs vette át a szót, aki a Filharmónia Magyarország képviseletében ismertette az általa irányított szervezet eredményét. Elmondta, hogy kétszáz településen körülbelül 1000 hangversenyt szerveztek összesen mintegy 300 000 gyerek számára (a honlapjukon: 250 000 iskolás korú gyerek számára, a szerk.), de országos szinten nagyok az eltérések. Kisebb település kicsi hangversenytermében kisebb a koncertezési hajlandóság, mint nagyobb, jelentősebb helyszíneken. Költségvetésük szerint 50 000 forintot fordíthatnak egy hangverseny költségeire, ami ismerve a szimfonikus zenekarok mozgatásának, vagy egyáltalán: szerepeltetésének költségeit, a lehetőségeik végső határára sodorta őket. Nem tudják kigazdálkodni a jó moderátorok szerepeltetésének díját, ami a minőség rovására megy.

Szervesen kapcsolódott ehhez Farkas Pálnak, a Regionális Zenekarok Szövetsége elnökének hozzászólása: Nógrád megyében már nem tudták finanszírozni a filharmóniai koncerteket, komoly gond van a megvalósítással, amit az is nehezít, hogy az egyes zenekarok konkurenciát jelentenek egymás számára. Elengedhetetlen a szervezettség, az intézményes háttér, az irányítás, különben azok a kísérletek is kudarcba fulladnak, amik még működhetnének, eredményre vezethetnének.

Az MMA-t képviselő dr. Solymosi Tari Emőke a minőséget, a magas nívót emelte ki a szempontok közül: a zuglói összművészeti élmény a kivetített tudnivalókkal, a képekkel, hangokkal, versekkel, tánccal olyan komplex élményt nyújt, amit az életkori sajátosságok figyelembevételével alakítanak ki alkalomról alkalomra. Lendvai György gondolatát folytatva kijelentette, hogy a szülők hajlandóságán sem múlhat, részesül-e a gyermek ilyen élményben. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy évente többször, szervezetten menjen hangversenyre az összes diák.

Maróti Emese, aki dr. Csépe Valéria miniszteri biztos képviseletében érkezett, köszönetét fejezte ki a megszólalóknak, mert véleménye szerint az új nemzeti alaptanterv pontosan ilyen célok mentén készül: élményszerű tudást akarnak adni a gyerekeknek a lehető legkorábban. Ha közös a szándék, akkor már csak a közös platformot kell megtalálni, amihez az MSZZSZ segítségét kérte, illetve arról érdeklődött, az egész ország lefedhető-e a zenekarok tevékenységével.

Kovács Géza és Popa Péter biztosította őt arról, hogy mind a titkárságon keresztül, mind a honlapon át minden pedagógus vagy oktatási döntéshozó információkat kaphat a tevékenységükről, mely az egész országra kiterjed. A zenekarok érdekei is azt kívánják a jövő közönségének megteremtése végett, hogy szoros együttműködés alakuljon ki közöttük. Szamosi Szabolcs közbevetette, hogy pillanatnyilag a kulturális alapellátásban az egyetlen erre alkalmas szervezet a Filharmónia, ám a forrásaik a megvalósításhoz nem elégségesek, így nem tudnak kellő színvonalon működni. Néhány rövidebb hozzászólás utalt arra, hogy az iskolák igényét lenne jó a meglévő tartalom mögé tenni, mert nem épült be a gyakorlatba a koncertlátogatás. Szükség lenne ennek bővebb kifejtésére az új NAT-ban (dr. Váradi Judit); illetve: nincs a feladatok mellé elégséges eszköz rendelve. Nem egy karmesternek kellene győzködnie az iskolaigazgatót az ügy fontosságáról, hanem a vezetésnek kellene válaszokat adnia a felmerülő kérdésekre, annál is inkább, mert a mai gyakorlatból a nonverbális kommunikáció képzése teljesen hiányzik (Hollerung Gábor).

A tanácskozás utolsó felszólalója az EMMI-t képviselő Lebanov József volt, aki az oktatásirányítás  szemszögéből mérlegelte a hallottakat. Biztosította a konferencia résztvevőit arról, hogy alapvetően egyetért a nézeteikkel. Nem titkolta, hogy sok olyan impulzus éri a vezetést, ami jól alátámasztott érdekeken nyugszik, legyen szó arról, miért nincs mindennapi matematika-oktatás, vagy miért hiányzik Vajda János a hetedikes magyar tananyagból. Minden ilyen igényt nyilván nem lehet kielégíteni, de a művészetek transzfer hatása miatt a konferencián megfogalmazott gondolatok valóban fontosak. Az új NAT eleme lesz az élményalapú oktatás, ám Lebanov József véleménye szerint döntéshozói szinten nem biztos, hogy kellően felismerik a zenekari koncertek jelentőségét. Abban viszont mindenképp tudnának segíteni a zenekaroknak, hogy a szövetségtől származó információkat eljuttatják az iskolákba.

A tanácskozás összességében jó hangulatban folyt, a jelenlévő szakemberek mindannyian a saját területük odaadó, agilis, jelentős személyiségei. A felmerülő gondolatok csak a kezdetét jelentik annak a megújulási folyamatnak, ami most elindulhat – ha sikerül azt jó helyen és jó időben kommunikálni, hogy a koncertlátogatás problémaköre nem egyezik meg azzal, hogy lesz-e sakk-szakkör az iskolában. Ide kívánkozik a mottóul használt Freund Tamás-idézet: „Az intenzív érzelmek mélyen égetik be az információkat. Érzelemgazdagságot csak katartikus élményekkel lehet elérni. Katartikus élményeket pedig csak a művészet oktatása és a művészetekkel való szoros kapcsolat eredményezhet.” További gondolkodásra ad okot, hogy a felszólalásokból úgy tűnt, nem teljesen tisztázott a Filharmónia Magyarország jelenlegi szerepe. Miért a zenekarok szerveznek ifjúsági hangversenyeket, ha létezik egy olyan szervezet, amelyet erre a célra alapítottak meg? Illetve: amennyiben valóban 50 000 forint költséggel szervezhetnek hangversenyeket, akkor mégis milyen koncerteket hallhatnak azok a gyerekek, akik ilyen szervezésben jutnak élményhez? Ezek minden bizonnyal szólókoncertek, így a nagyzenekari hangzással a diákok valószínűleg nem találkoznak. Akkor viszont hol van a helye a vezetés, az oktatásirányítás szerint a zenekaroknak az ifjúsági koncertek palettáján? – ezzel a kérdéssel máris eljutottunk oda, ahol a konferencia kezdődött. Válasz még nincs. (Mechler Anna)

Zenekar 2017/6

A magyar szimfonikus zenekarok évek óta egyre nagyobb súlyt fektetnek a közönség-utánpótlás nevelésére. Ennek érdekében változatos, egyéni, de kevéssé összehangoltnak tűnő gyermek- és ifjúsági programokkal igyekeznek felkelteni a jövő generációinak érdeklődését a komoly zene és főként a rendszeres koncertlátogatás iránt. Bár egyelőre nincsenek felmérések, illetve megbízható statisztikák arról, hogy mennyire eredményesek és hatékonyak ezek az edukációs programok, annyi azonban sejthető, hogy rendszeres és jól megalapozott iskolai ének-zene oktatás nélkül nem lehet elmélyíteni azokat az ismereteket, amelyek egy-egy komolyzenei koncert értő élvezetéhez szükségesek. Zenei edukáció és ének-zene oktatás kapcsolatáról kérdeztük Vígh Andrea hárfaművészt, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektorát.

Ön hogyan látja azt a vertikumot, ami ma napjainkban Magyarországon az ének-zene tantárgy oktatását jellemzi? Elsősorban nem arra a bázisra gondolok, amit az ének-zene tanítás, illetve a zeneiskolai hálózat a hivatásos muzsikusok képzése tekintetében jelent, hanem a közönség nevelésére, az ország általános zenei kultúrájára.

V.A.: Ez a kérdés összetett, mert a zenekarok által a laikus közönség – gyerekek és felnőttek -számára összeállított sokféle, színes, és többségükben nagyon színvonalas sorozatokat mi figyeljük. Azt kell mondanom, hogy minden zenekar nagyon kitesz magáért. Elsőként említeném például a MÁV Szimfonikusok Unokák és nagyszülők című sorozatát, ami azon túl, hogy nagyon kedves színfoltja a kínálatnak, egyben nagyon jó üzenetet is közvetít. A rendszeres teltházak és az egyéb visszajelzések szerint pedig rendkívül sikeres. De szinte minden együttesnél van valamilyen hasonlóan színvonalas és egyedi kezdeményezés. Említhetném a Nemzeti Filharmonikus Zenekart, a Budapesti Fesztiválzenekart, a Danubia Zenekart, és szinte kivétel nélkül valamennyi fővárosi és vidéki zenekart. Véleményem szerint mindegyikük programkínálata figyelembe veszi az adott korosztályt, és arra fűzi fel azt a tematikát, illetve műsorvezetést, amire a sorozat épül. Szerintem az sem baj, ha vannak átfedések a kínálatban, mivel más-más törzsközönséget szólítanak meg. Tehát ez nem egy konkurenciát indukáló tényező, hanem valóban hozzáadott érték, amit a zenekarok egyrészt képesek megszervezni, másrészt nagyon örvendetes, hogy a fiatalok a családjukkal, vagy az iskolájukkal látogathatják ezeket a kiemelkedő eseményeket.

Igen, de ezek a valóban kiemelkedő, ha úgy tetszik, kivételes alkalmak nem pótolhatják azt a rendszeres „hétköznapi” műhelymunkát, amely a zene nyelvének, mint kifejezési eszköznek az elsajátításához, illetve megértéséhez szükséges, bármilyen alapfokon történjék is ez.

V.A.: Ami az oktatást illeti, azt is ketté kell választani, mert más az, amikor a közoktatásban jelenik meg a művészeti nevelés, és ezen belül a zene, és az is nagyon más, ha professzionális képzésről beszélünk, mivel ezek különböző szegmensek. Ezek egy adott korosztályon belül ott válnak el, amikor meghatározzuk, hogy melyek azok az ismeretek, amelyek az általános zenei műveltséghez szükségesek, és melyek azok, amelyeket a pálya iránt érdeklődő, átlag feletti zenei adottságú gyerekeknek kell elsajátítani.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy az a bázis, amelyre például a zenekari edukáció épülhetne rendkívül heterogén.

V.A.: Ez mindig is heterogén lesz. A gyerekek tudását, még akkor is, ha ugyanabba az osztályba járnak, számos tényező befolyásolja. Függ attól, hogy milyen családi háttérrel rendelkeznek, de rendkívül meghatározók az eltérő képességek is, hiszen másképp értékelnek azok a gyerekek, akiknél a hallás adottság, mint azok, akiknél inkább az érzelmekre lehet hatni. Ezen túlmenően természetesen az is döntő, hogy milyen óraszámban, milyen feltételek között taníthatja a tárgyat a tanár, bármilyen lelkes és felkészült legyen is. Ez tehát soha nem lesz homogén. Ugyanakkor azt nyugodtan kijelenthetem, hogy ha egy jól felépített, strukturált rendszeres képzést kapnak, és megfelelő – tehát nem szinte értelmezhetetlenül kicsi – léptékben, akkor arra a bázisra már lehetne építeni. Kisebb gyerekeknél ugyanis rendkívül fontos az ismétlés, annak érdekében, hogy rögzüljenek az ismeretek. Ha egy héten csak egyszer van énekóra, háromnegyed órában, abból persze nagyon sok nem fog megmaradni. A zenei neveléshez ráadásul nem csak az éneklés és zenehallgatás tartozik, hanem bizonyos alapfokú zenei intelligencia elsajátítása, például a kottaolvasás és írás. Néhány generációval ezelőtt még általános volt, hogy alapfokon mindenki tudott kottát olvasni, kicsit írni is. A saját képességeinek határain belül pedig megtanult énekelni. Ugyanakkor az is magától értetődő volt, hogy ezeket a művészeti tárgyakat szaktanár tanította. Most ez nem természetes, és szerintem ez nagyon helytelen. Ugyanis ez az a pont, ahol igazából nagyon félremehet az ének-zene oktatás ügye. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a művészeti tantárgyakat – amelyek, ha alacsony óraszámban is, de még szerepelnek az órarendben – szaktanár tanítsa.

Az előző kérdésemben én is éppen ezt értettem homogenitás alatt, nem pedig a képességeket. Vagyis a rendszerességet és meghatározott feltételek teljesülését. Ön hogyan látja, megfelelő óraszám esetén lenne-e elegendő számú, megfelelően képzett énektanár?

V.A.: Ennek a lehetőségét kizárólag egy fokozatosan felépülő rendszerben látom. Annak ugyanis, hogy egyetlen mozdulattal az egész országra rákényszerítsünk egy nagyobb mértékű óraszámot, vagy képzést, nem tartom helyesnek. Az ilyesmi ugyanis többnyire ellenállást vált ki, bármiről legyen is szó. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy amit a Zeneakadémia a saját erejéből létrehozott és minden támogatás nélkül végez, az járható út. Az autentikus kodályi nevelést természetesen a mai kor igényeinek és társadalmi körülményeinek megfelelően próbáljuk meg az óvodától kezdve felépíteni. Ez a fajta képzés jelenleg két helyen folyik az országban. Az egyik helyszín Budán, a Városmajor utcában van, ahol ugyanabban az utcában található valamennyi közoktatási intézmény-típus, vagyis az óvoda, az általános iskola és a gimnázium. Ugyanaz a szaktanár veszi át az első osztályba lépő nagycsoportos óvodást, aki majd egészen a gimnáziumig tanítja. Gyakorlatilag ez egyetlen ív. A gyerekeknek tehát magától értetődő, és a mindennapjaik része lesz, hogy a tanár végigkíséri a zenei fejlődésüket a teljes általános iskolai cikluson át. Ezen túlmenően a Magyar Tudományos Akadémiával kötött szerződés keretében részt veszünk egy agykutatással foglalkozó projektben, amelynek keretében az agyi képalkotó csoport munkatársai most értékelték ki és zárták le az első két év eredményeit, amely rendkívüli tanulságokkal szolgált. Azokban az osztályokban ugyanis, ahol nem emelt számban tanították a matematikát, viszont a mi szaktanáraink tanították az ének-zene tantárgyat, a tanulók jobb eredményeket produkáltak, mint azok az egyébként matematika tagozatos gyerekek, akikkel nem a mi szaktanáraink foglalkoztak. Egyszóval, a nem matematika tagozatos, de megbízható zenei képzésben részesülő gyerekek jobb eredményt értek el matematikából, mint a matematika tagozatos tanulók.

Hol van a második ilyen típusú iskola, amelyről említést tett?

V.A.: Kecskeméten, éppen abból a megfontolásból, hogy ne csak a fővárosi gyerekek számára legyen elérhető ez az iskolatípus. Ott egy református iskolában tanítunk, ami azonban egyáltalán nem zenei tagozatos, és ezt szeretném hangsúlyozni. A budapesti Koós Károly Általános Iskolában is az volt a kérésünk, hogy legyen egy tagozatos osztály, de a többi ne legyen az, hanem teljesen átlagos tanulók járjanak oda. Tehát nem kiváló adottságú gyerekek tanulnak ezekben az osztályokban, hanem zeneileg teljesen átlagos képességűek. Ennek ellenére a kutatók fehéren-feketén kimutatták, hogy a kognitív képességek terén sokkal jobb eredményeket érnek el azok a gyerekek, akik rendszeres és megalapozott ének-zene képzésben részesülnek. Ugyanakkor azt is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy minél kisebb gyerekekkel kezdjük el fokozatosan a zenei nevelését, annál természetesebben szocializálódnak az éneklésre, és a komoly zenére. Nem lesz számukra ”kínos” a komoly zene, mint például az első lázadásukat élő kiskamaszoknál. Ők többnyire már szégyellik, hogy a társaik előtt énekeljenek, éppen ezért nehéz megnyerni őket az igényes zene ügyének. Ennek ellenére végtelenül örülünk, ha valaki 14 éves korában jelentkezik felvételre a Városmajori Gimnázium ének-zene tagozatára, mert ekkorra döntötte el, hogy szeretné, ha az élete részévé válna a zene.

Mindezt hallgatva az tűnik fel számomra, hogy ez a rendszer mintha egyszer már felépült volna. Nagyon magas színvonalú volt ugyanis az ének-zene oktatás az óvónőképző-szakiskolákban, következésképpen az óvodákban is. Országszerte ismert volt Forrai Katalin vagy Kokas Klára neve az óvodai ének-zene nevelés vonatkozásában, de éppígy említhetném Szabó Helgát, Lukin Lászlót, Bartalus Ilonát az általános és a középiskolásoknál. Mindenki számára emlékezetesek az általuk vezetett ifjúsági hangversenyek a Zeneakadémián. De létezett a kétféle iskolatípus is, az ének-zene tagozatos általános iskoláknak köszönhetően, ahol szaktanár tanított a mindennapi énekórákon, de ugyanígy szaktanár tanított az általános iskolákban is, legalábbis a felső tagozaton. A gimnáziumokban karvezetés szakon végzett, mai kifejezéssel élve „mester”diplomás tanárok tanították az ének-zene tantárgyat. Igazából nem értem, hogy hol ment félre ez a történet, vagyis miért kell most Önöknek mindent újra kezdeni, összesen két kísérleti iskolával?

V.A.: Én nem úgy fogalmaznék, hogy újra kell kezdeni, ez talán nem helyes, inkább azt mondanám, hogy mi ebben mélyen hiszünk, és azt látjuk, hogy ennek van a legjobb eredménye. Tehát az hozza a legnagyobb eredményt, ha ilyen alapon, ebben az életkorban kezdjük el a zenei nevelést, ezzel az autentikus anyaggal, ezzel a módszertannal. Például nem szorítjuk iskolapadba a kicsiket, az első és második osztályosokat. Ez nem azt jelenti, hogy nem ülnek le a padba és nem tanulnak kottát írni, hanem azt jelenti, hogy az órának egy jelentős részét, több mint a felét mozgással töltik, úgy hogy közben zenére, ritmusra tapsolnak, lépnek, járnak, énekelnek. Tehát egy nagyon komplex, összetett mozgássort végeznek, ami rendkívül sok idegpályát köt össze. A cél ugyanis az, hogy minél több idegpálya kapcsolódjon össze, ami nemcsak az esztétikai érzék és a zenei képességek, hanem a kognitív készségek fejlődését is hatalmas mértékben segíti elő, különösen ebben a zsenge életkorban.

Ha jól értem, akkor a Kodály-módszeren alapulva, módszertani megújulásról is szó van…

V.A.: Igen, teljesen egyértelmű, hogy Kodály koncepciója a mi Credónk. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy az elmúlt fél évszázadban rendkívül felgyorsult a bennünket körülvevő világ. Az idő egészen más dimenzióba került, mint korábban. A digitális kultúra minden tekintetben megváltoztatta az életünket. Nagyon felerősödött általa például a vizualitás. A gyerekek pedig sokkal jobban kezelik a tabletet és a mobil telefont, mint a tanító néni. Erre pedig reflektálnunk kell, tehát ezt nem zárhatjuk ki az életből.

Az persze nem baj, ha a gyerek a Smetana Moldvát tölti le az internetről, ha valaki megmutatja neki, hogy az is rajta van. De akkor végül is mi az, amiben a Kodály-módszerhez ragaszkodnak?

V.A.: Az ének-központúsághoz és a hallásfejlesztéshez mindenképpen. Én egyébként az írás-olvasáshoz is szeretnék ragaszkodni, bár tudom, hogy vannak olyan tendenciák, melyek szerint elég lenne csak olvasni a kottát. Egyébként ez érdekes dolog, én legalábbis rengeteget gondolkodtam rajta. Mert valóban nagyon nehéz megtanulni az öt vonal közé, illetve a vonalra odailleszteni azt a kis kottafejet. Ez a kis motorikus mozgás egy hat-hét éves gyerek számára rendkívül bonyolult. Tehát egy részről ezt nagyon megértem. Ugyanakkor nemrég jöttem haza Japánból, és láttam, ahogy a japán kisgyerekek írni tanulnak. A gyerekek ott négy éves korban kezdik el az írás tanulást, és sokkal tovább tanulják, mert a japán ábécé összetettebb, sokkal több betűt és írásjelet foglal magában, mint a magyar, és maga az íráskép is cizelláltabb. Éppen ezért úgy gondolom, hogy nálunk sem kell lemondani a kottaírásról, hiszen ez is rengeteg idegpályát mozgat meg. Tehát ha a japán gyerekek képesek megtanulni leírni a saját jelrendszerüket, akkor talán a magyar gyerekeket sem veszi annyira igénybe, ha legalább egy kicsit megtanulnak kottát írni.

Kérdés, hogy ezt ilyen fiatal korban mennyire lehet tartalmi elemekkel összekapcsolni, és mennyire szorítkozzon inkább csak egy bizonyos írástechnika elsajátítására?

V.A.: A legösszetettebb, legkomplexebb művészeti ág a zene. Van hallás része, van vizuális része, ami egy meghatározott jelrendszer, nevezetesen a kottakép felismerését szolgálja, van motorikus része, ami az olvasott és felfogott hangok reprodukálását célozza, és van hallás-kontroll része, ami ellenőrző funkciót tölt be, vagyis, hogy az előállított hang megfelel-e a kottaképnek. Ennél összetettebb folyamatot nehezen lehet elképzelni. Talán éppen ennek lehet köszönni, hogy épp a zenetanulás hozza a legtöbb eredményt. A sport is nagyon magas eredményt produkál, és mindenképpen vízválasztó, hiszen azok a gyerekek, akik aktívan sportolnak nagyobb teljesítményt érnek el más területen is, mint akik nem. A zene által viszont kimutathatóan az összekapcsolt idegpályák száma fejlődik a legnagyobb mértékben. Mindenki mozog, beszél valamilyen szinten, tehát a sport, a tánc, a rajzolás vagy a szavalat sokkal általánosabban és közvetlenebbül megtapasztalható az emberek számára. Az éneklés vagy a zenélés viszont a folyamatos kontroll és az erre válaszul adandó korrekció révén az egyik legelvontabb megnyilvánulási forma.

Mikor kezdték el felépíteni ezt a felmenő rendszert?

V.A.: Három évvel ezelőtt, amikor átvettem a rektori feladatokat. Ez nagyon hosszú távú munka, hiszen még 15 év van addig, míg az első óvodáscsoport érettségizni fog. Meggyőződésem azonban, hogy csak ennek van igazán értelme és jövője. Végül is még mindig zenei nagyhatalomként tekintenek ránk külföldön. Nem értem, hogy miért kellene elengedni a magyaroknak azt az igényét, ami a zene iránt megnyilvánul.

Tervezik-e hogy bővítik ennek az iskolatípusnak a hálózatát?

V.A.: Próbálkoztunk vele, hogy bővítjük, de egyelőre ezen a két helyen volt fogadókészség, hiszen ez az intézményektől is rendkívül nyitott, segítőkész magatartást, és áldozatkészséget kíván. Ráadásul semmilyen dotációt nem kapunk ezért, sem az állami, sem a magánszférától. Ezt a programot a Zeneakadémia a saját forrásaiból igyekszik finanszírozni. Következésképpen az iskolákban tanító pedagógusok bérét is a Zeneakadémia fizeti. Egyébként örvendetes, hogy mióta zajlik ez a projekt, a részt vevő iskolákban rendkívül megnőtt a jelentkezők száma, hiszen a szülők hamar felismerték, hogy milyen előnyökkel jár ez a fajta nevelés a gyermekeik számára.

Hogyan látja a régebbi tradícióra visszanyúló és egykor jól bevált ének-zenei tagozatos általános iskolák helyzetét?

V.A.: Én úgy látom, hogy megvannak még a bástyák. Tehát szerintem ezek megerősítése és támogatása lenne a legfontosabb. És emellett vannak olyan kiemelkedő erődítmények, mint a Kodály Kórusiskola Sapszon Ferenccel, vagy a Szabó Dénes fémjelezte nyíregyházi zenei intézményrendszer és a belőlük kinőtt Cantemus, illetve Pro Musica kórusok fantasztikus világa. Lenyűgöző, hogy mit tudnak Sapszon Ferenc és Szabó Dénes tanítványai, és lenyűgöző az a karizmatikus szellem, és személyiségközpontú nevelés, ami az általuk vezetett iskolákban és együttesekben megtapasztalható. Egyébként biztos vagyok benne, hogy szerte az országban, elsősorban a nagyobb vidéki városokban sok olyan iskola van még, ahol nagyon jó az ének-zenei oktatás, és nagyszerű kollégák tanítanak. Elnézést, hogy név szerint most csak ezt a két kollégát említettem, de az ő szellemiségüknek valóban országos kisugárzása van. Mivel sok jó ének-zene tanár van a pályán, úgy érzem, hogy még semmi nincs elveszve. Igaz, hogy a 24. órában vagyunk, de szerintem még visszafordítható a folyamat. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás óta sorvadt az ének-zene oktatása. Ezt ki kell mondani, mert ez így van. De még vissza lehet hozni, és a helyes mederbe terelni, mert hatalmas érték forog kockán. Én annak a híve lennék, hogy fokozatosan és alulról fölfelé építkezve tegyük meg ezt.

Miután az ének-zene oktatás rendkívül személyfüggő, és amint láttuk Sapszon Ferencek, és Szabó Dénesek kellenek hozzá, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mit tud tenni annak érdekében, hogy addig is, amíg a következő Sapszon-, illetve Szabó-generáció felnő, valahogy a helyükre billenjenek a dolgok?

V.A.: Pár évvel ezelőtt megújult a tanárképzés az Egyetemen. Ennek a kidolgozásában összefogtunk a vidéki intézményekkel, amit innen is szeretnék megköszönni. Az öt felsőoktatási zenei intézmény közösen dolgozta ki azt a tanárképzési rendszert, ami jelenleg is harmonikusan működik, és szakmai kérdésekben a legnagyobb egyetértés van közöttünk. Az a tapasztalatom, hogy egyre több tehetséges fiatalt tudunk ez által elindítani a pályán. Több mint öt éve, hogy megkezdődött az osztatlan tanárképzés is. A karvezetés tanszak mellett felvehető egy másik szak, mint például az egyházzene, vagy a zeneelmélet, ami által sokkal mobilisabb a rendszer és a diplomák is jobban hasznosíthatóak, mert az elhelyezkedésnél úgy lehet összeállítani az óraszámokat, hogy egész állás jöjjön létre. Elvitathatatlan a személyiség meghatározó szerepe az ének-zene tanításban, de szakmai tudás nélkül a személyiség önmagában nem tud hatni.

Megfelelő számú jól képzett szaktanárral valóban vissza lehetne hozni nagyobb óraszámban az ének-zene tanítást a közoktatási intézményekbe?

V.A.: Az lenne jó, ha heti két énekóra lenne, és emellé lehetne biztosítani sávosan legalább hetente egyszer egy énekkari foglalkozást. Ez már jelentősen megnövelné az ének-zene oktatás eredményességét. Emellett működhetne egy-egy kiemelt zenei tagozatos iskola, ahová azok a gyerekek jelentkezhetnének, akik ezt tényleg nagyon szeretik csinálni. Tehát senkire sem kényszeríteném rá a többletórákat, hanem maradjon ez a lehetőség választható. Akinek ugyanis kicsit szerényebb a hallása, az lehet, hogy nem örülne, ha heti öt énekórája lenne, és ez felesleges is. A zenei nevelésről való lemondás ezzel szemben hatalmas veszteséget okozna a társadalomnak. (Kaizinger Rita)

Zenekar 2017/3