Szent István Filharmonikusok – 2022 november 19, Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
15

Fittler Katalin

“…a részletező kidolgozottság ellenére a tabló-hatással keltettek ezen az esten maradandó élményt az előadók…”

A Stephanus bérletesek a sorozat második koncertjénél olyan évadkalendáriumot kaptak, amelyből sárga lap kandikált ki, jelezve az újabb műsorváltozást. A Rajna Martin vezényelte esten Dvořák VIII. szimfóniáját megelőzően ugyanis a meghirdetett szólistával, Kelemen Barnabással – Wagner: A bolygó hollandi nyitányát követően – Mendelssohn e-moll hegedűversenye került előadásra.

Megtöltötte a pódiumot a – kisegítőkkel feldúsított – zenekar, és meglepő módon, szinte az utolsó pillanatban megtelt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem többszintes nézőtere is. Jutott diákhallgató a 3. emeleti oldalerkélyekre is – aztán a második részben, a némiképp karcsúsodott hallgatóság soraiban közelebbről élvezhették a muzsikát.
Úgy tűnik, remekül bevált a kezdeményezés, hogy 18 órakor kezdődjék a hangverseny – annál is inkább, mivel a tartalmas műsorközlés (Zelinka Tamás korántsem szorítkozott hangversenykalauzokban könnyen fellapozható, illetve interneten könnyen „rákattintható” információk továbbítására: a három szerző kapcsolataira, egymást értékelő véleményeire is kitért, és külön érdekesség volt, ahogyan végigkísérte annak a hegedűnek a tulajdonosi listáját, amelyen az est szólistája játszott) és a remélt és lelkes-intenzív tapssal „kiprovokált” ráadások is növelték az előadás időtartamát.

Régen hallottam a Szent István Filharmonikusok együttesét – mostani szereplésüket nem helyezhetem tehát a zenekar átlagos színvonalához képest egy képzeletbeli koordinátarendszerbe, viszont önmagában látva-hallva örömteli eseményről adhatok számot.

Vendégkarmesterük, Rajna Martin irányításával energikusan játszották valamennyi műsorszámot. A dirigens érezhetően ragaszkodik az általa elképzelt hangzásképek megjelenítéséhez, ami a megszokottnál (ha van olyan) többé-kevésbé gyorsabb tempóválasztásban is megmutatkozott. A nagyformákra koncentrál, miközben a játékosokat instruáló mozdulatokkal informatív koreográfiáról gondoskodik. Mozdulatkészlete gazdag, vannak hatásos-sztereotíp gesztusai – amin érdemes lenne némiképp módosítani, az a halk dinamikát igénylő fordulatokhoz társított apró rajzolat. Jóllehet, arányosan fejezi ki a hangerő iránt támasztott igényét, ám nem valószínű, hogy a vizuális instrukció valamennyi játékoshoz eljut a nagyapparátusú együttesben.
A nyitányban feltűnt az a sajátosság, hogy a felfokozott tempó ellenére nem volt érezhető semmiféle hajszoltság – legfeljebb gyorsabban zajlott le a hangszerelés által kidomborított, hozzáképzelhető látvány-elemek sora.

Mendelssohn Hegedűversenyében nemcsak látványként, hanem a hangzásvilág által is visszaigazoltnak tűnt fel a karmester és a szólista kommunikációja. Érezhetően azonos hullámhosszon muzsikáltak, Kelemen Barnabásnak nem volt ellenére a virtuozitás megcsillogtatására kitűnően alkalmas fergeteges tempó a fináléban – igaz, a beígért „tündérzene” karakter helyett már-már „boszorkányos” hangzásvilágba kerültünk. A kitűnő szólista megunhatatlan inspirációs forrás a zenekari játékosok számára – érezhető igyekezettel próbáltak méltó keretet biztosítani játékának. Az együttes tagjainak felkészültsége jól lemérhető azon, hogy remekül vették a tempó-diktálta akadályokat, és arra is jutott a figyelmükből, hogy bejárják a karmester-kívánta széles dinamikai skálát. Mindig jóleső érzés olyan zenélést hallgatni, ahol a különböző karakterű zenei anyagok között arányosítható kapcsolat van, vagyis az egyes hangerő-szintek nem mechanikusan, hanem a környezethez viszonyítva hozzák létre a változatos hangzásvilágot.
Kelemen Barnabás is érezhetően jól érezte magát ebben a reflektív zenei közegben. Erre vallott, hogy a Bach-tétel ráadást követően még tovább srófolta virtuozitását egy Paganini-tétel sziporkázó eljátszásával. Kétségkívül jutalomjáték volt ez a zenehallgatás a muzsikus-partnereknek is!
Jutott figyelem és energia a szünet után a Dvořák-szimfóniára is. Az egész est folyamán jól érvényesültek a különböző hangszerelési megoldások – játéköröm hatotta át az alkalmilag szólista-rangú szakaszokat, bármelyik hangszernek, illetve hangszercsoportnak jutottak is. És fényességben vetekedtek a (réz)fúvósok és a finoman „kiszidolozott” vonósok. Ilyenkor a közönség a közöltekre figyel a zenében, és kevésbé tartja számon a közlésmód apró árnyfoltjait, legyen szó pontatlan belépésről, vagy gikszergyanús bizonytalan hangindításról.

A határozott-tudatos vonalvezetéseknek köszönhetően a részletező kidolgozottság ellenére a tabló-hatással keltettek ezen az esten maradandó élményt az előadók.

Megosztás