Szegedi Szimfonikus Zenekar – 2022 november 29. – Szegedi Nemzeti Sínház

0
12

Malina János

Francia-magyar estet vezényelt Dubóczky Gergely a Szegedi Szimfonikus Zenekar élén november 29-én a Szegedi Nemzeti Sínházban. A francia réteget az előző századforduló idején keletkezett két neves alkotás, a magyart pedig Ránki György Brácsaversenye képviselte.

Nyitószámként Gabriel Fauré Pelléas és Mélisande-szvitjét adta elő a zenekar. Az eredeti Maeterlinck-darabhoz írt színpadi zene részleteiből összeállított négytételes szvit tulajdonképpen a női főszereplő, Mélisande több nézőpontból is megrajzolt portréja, egyszersmind festői hatású, „impresszionista” zene, amely jól érzékelteti a szimbolista költő sejtelmes, ködös, baljóslatú világát.

A lélek mélységeibe vezető, lassan, folyondárszerűen továbbkúszó nyitótétel kettős benyomást keltett: a pálca nélkül vezénylő Dubóczky vezetésével puha hangzással, maximális folyamatossággal és érzékenységgel bontakozott ki és haladt tetőpontja felé a zenei folyamat; másrészt maga a zenekari – elsősorban a vonószenekari – hangzás nem hatott ugyanolyan csiszoltnak és nemesnek, mint amikor néhány hónapja utoljára hallottam az együttest. Az orosz népdalra hajazó, derűs „Fonódal” hendikepjét a zenekar első oboistájának kevésbé szárnyaló hangja, dallamformálása jelentette. Karakteresen szólalt meg viszont a III. tétel fuvola-hárfa duettje, s erényeiben-problémáiban a nyitótételre emlékeztetett a szvitet záró gyászzene.

A teljes darabot tekintve dicséretet érdemel a zenekar intonációja és játékuk pontossága. Ha az összhatás nem volt igazában magával ragadó, akkor azt nem annyira a vonószenekari hangzás kisebb tökéletlenségei jelentették, mint inkább a Dubóczky Gergely vezényléséből hiányzó magas hőfokú szuggesztivitás.

Ránki György kései Brácsaversenyét 1983-ban mutatták be Bársony László szólójával, s az azóta eltelt csaknem négy évtizedben egyáltalán nem adták elő. Ez a mostani előadás tehát afféle újrafelfedezés volt, s az volt a különlegessége, hogy ezúttal az ősbemutató szólistájának fia, Bársony Péter játszotta a magánszólamot.

Különös darab ez a versenymű, amelyet szerzője Bartók Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára című darabja iránti hódolata kifejezésének szentelt: ugyanúgy kettéosztott és a pódium két oldalán elhelyezkedő vonósegyüttesből, ütőhangszerekből, zongorából és cselesztából álló zenekart foglalkoztat, és a zenei anyagban is egyre-másra bukkannak fel közvetlen – tematikus és hangszerelési – utalások Bartók művére. Ugyanakkor a kéttételes, mintegy 15 perces kompozíció átiratnak–remake-nek–újragondolásnak kevés, önálló műként pedig egyszerűen nincs benne elég eredeti, új anyag – sőt, megkockáztatom: elegendő ihlet és invenció –, ami egyensúlyt tartana a bartóki idézetekkel.

Ez a probléma a darab elején még nem érzékelhető, s a tonálisan „elhangolt”, mégis dallamos, siratószerű zenekari anyag, amely egyre fájdalmasabbá válik, s amelybe szubjektív felkiáltásokként hasítanak bele a szólóhangszer expresszív gesztusai, lassan, de feltartóztathatatlanul vezet el az első tetőpontig. Ezt a folyamatot Dubóczky immár biztos kézzel, kifejezően építette fel, Bársony Péter játéka pedig mindvégig koncentrált, feszültséggel telített volt. A tétel második részében még egyensúlyban voltak egymással a bartóki és a Ránki-féle anyagok, színek, ötletek, s a megszólaltatás is gondosnak és meggyőzőnek bizonyult. A II. tétel táncos-energikus indítása, a mozgékony anyag egyre növekvő intenzitása jól érvényre jutott Dubóczky pálcája alatt (immár ugyanis azzal vezényelt); a tétel és a mű megoldatlanságot sugalló befejezése pedig semmiképp sem az előadók hibája.

Ami a zenekar hangzását, összhatását illeti: eleve világos volt, hogy a végső mérleg csak a koncert második fele után vonható meg, az ugyanis nem kisebb erőpróbát tartogatott az együttes számára, mint Debussy A tenger című három szimfonikus vázlatát. A Nemzeti Színház színpadát faltól falig kitöltötte a nagyzenekar, amely – a szokott, barátságtalan akusztika ellenére – ezúttal kifejezetten kedvező összbenyomást keltett. Bár ez részben annak is köszönhető volt, hogy ebben a zenekarban a korábbiaknál nagyobb súllyal bírtak a fúvósok, amelyek – egy vagy két kivételtől eltekintve, amelyek egyikét már jeleztem – kifejezetten magas színvonalat képviseltek; hadd utaljak itt csupán az angolkürtre, a fagottokra és a harsonákra. De a vonóskar is csiszoltabban, gömbölyűbben szólalt meg, mint a Fauré-műben. További örömre adott okot a „Reggeltől délig a tengeren” tétel kitűnő tempója és természetes, sőt természetközeli sodrása, meg a vízen szétáradó napfényt köszöntő kitárulkozó gesztus. A „Hullámok játéka” tételben az érzékien szép, hárfafutamokkal borzolt tuttik, a színek és képek kavalkádja állt össze meggyőző folyamattá. De talán „A tenger és a szél párbeszéde” nyújtotta a legteljesebb, legmaradandóbb élményt, éterien lebegő ritmikájával és immár valóban felszabadult, átszellemült pillanatokkal. A remekmű, úgy tetszik, nemesít.

Végül pedig a nagy víz után kis víz következett: a tapsokat az előadók Debussy Kis szvitjének „Csónakon” tételével (illetve annak zenekari átiratával) hálálták meg.

Megosztás