Óbudai Danubia Zenekar 2022 december 19 – Zeneakadémia

0
11

Malina János

“…méltó záróaktusa volt egy sikeres évadnak…”

December 19-én jól sikerült hangversennyel zárta éves zeneakadémiai koncertsorozatát az Óbudai Danubia Zenekar. Az együttes művészeti vezetője, Hámori Máté által vezényelt programot Edward Elgar Vonósszerenádja, Gershwin Kék rapszódiája és Brahms 4. szimfóniája alkotta – sokszínű, változatos összeállítás, ki gondolná, hogy mindössze négy évtized zenei terméséből lett összeválogatva (Brahms és Elgar művét csupán néhány év választja el egymástól).

Az idilli hangulatú Vonósszerenád három tétele egy-egy természeti kép, amely elsősorban egyszerűségével és keresetlen őszinteségével hat a hallgatóra. Az előadás finomsága, Hámori simogatóan hajlékony vezénylése maradéktalanul juttatta érvényre a darab karakterét. Legjobban talán a középső, lassú tétel álmodozó-vágyakozó jellege ragadta magával a hallgatót, szépen formált dallamvonalaival (például a brácsaszólamban), gondosan kikevert színeivel, szépen felépített fokozással.

A Gershwin-rapszódia szólistája Balog József volt, de egy dzsesszdobos és egy basszusgitáros is jelentős szólószerephez jutott az előadásban. Nem tudom, hogy a darab számtalan – egyaránt nem Gershwintől származó – hangszerelésének valamelyikét követték-e beállításukkal, de inkább arra hajlok, hogy a karmester és a szólista ötlete lehetett, hogy a rapszódiát hosszú improvizációkkal gazdagítsák, külön-külön szólózási lehetőséget biztosítva mindkét művésznek. Ilyen módon a jól ismert kompozíció egészen új arcát mutatták meg, mégpedig teljességgel Gershwin szellemében, hiszen az ő – és a mű születése körül bábáskodó tánczenész, Paul Whiteman – nem titkolt célja az volt, hogy a tánczene szabadon kibontakozó „dzsesszes” ritmusvilágát mintegy beemelje az igényes hangszerelésű, kvázi „műzene” világába; ezt tükrözte az is, hogy a bemutató koncertet 1924-ben „modern zenei kísérlet” címmel hirdették meg. Balog Józsefék tehát tovább játszottak-kísérleteztek, igen meggyőző eredménnyel.

Az előadás során a zenekar tagjai is nem egy remek, stílusos megmozdulással keltettek figyelmet: a klarinétszólista feszültséggel teli, izgalmas játéka a híres nyitó glissandót követően is előtérben maradt, s a szólótrombita és a zenekar ütőszekciója is mindvégig meghatározó szerepet játszott a zene életteli megszólaltatásában. Balog József elemében volt: mindvégig kotta nélkül, kvázi rögtönzésként játszott, egyszerre lazán és robbanékonyan. Vele együtt Hámori Máté is otthon érezte magát ebben a stílusban, s tudta, hogyan kell szabadon bánni az idővel. A zenekar pedig remekül szólt, nyilvánvalóan nagyon élvezték a ritka alkalmat a dzsessz világával való aktív érintkezésre.

A szünet után éles váltással tértünk vissza a 19. század végéhez. Hámori kotta nélkül vezényelte Brahms utolsó szimfóniáját, s bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mű olyan felszabadultan, magas érzelmi hőfokon hangzott fel előadásukban. Feltűntek a karmester rendkívül érzékeny, már-már önmagukban is kifejező hangindításai, szépen formált tagolásai – miközben a finom agogikai beavatkozások semmiben sem korlátozták vezénylésének precizitását. A nyitótétel alapvetően áradó-hömpölygő karaktere után az Andante áttört kezdése jelentős kontrasztot képviselt; az életteli hatásban nagy része volt a kürtszólam impozáns, magabiztos játékának is. Az igazi esemény azonban a tétel fokozatos „megemelése” volt a varázslatos-himnikus befejezésig. Magával ragadó volt a scherzo magával ragadó lendülete, olykor boszorkánytáncot idéző karaktere is. A záró variációs tétel pedig, amelynek előadásait gyakran némi unalom lengi be, ezúttal korántsem nélkülözte az intenzitást, sőt kifejezetten eseménydúsnak, figyelemkeltőnek érzékelhettük.
Mindez igazán méltó záróaktusa volt egy sikeres évadnak. A legfelemelőbb, karácsonyhoz illő pillanat azonban csak ezután következett, rendhagyó ráadás formájában. Egy olyan apró nyírségi falu fiataljai vonultak ki a dobogóra, amelyben a danubiások hosszú ideje helyszíni tehetséggondozó munkát végeznek. Kicsinyek, nagyobbak – köztük egy felnőtt hegedűs is – játszottak el egy karácsonyi dalt alkalmi, testre szabott feldolgozásban, láthatóan megilletődve, hogy a Zeneakadémia pódiumán zenélhetnek. Ki-ki azon játszott, amin tudott: hegedűn, csellón, furulyán – vagy éppen csak énekelt.

Én úgy láttam, hogy ekkor egy angyal is átsuhant a Zeneakadémia nézőtere fölött.

Megosztás